Lenn az alföld tengersík vidékin
Ott vagyok honn, ott az én világom;
Börtönéből szabadúlt sas lelkem,
Ha a rónák végtelenjét látom.
- Petőfi Sándor

Kornéllal régóta dédelgetett álmunk, hogy nekivágjunk az Alföldnek bringával. Tavaly nem sikerült összehozni ezért idén már hónapokkal korábban nekiláttunk a szervezésnek és végül a nyár talán legmelegebb hetén útnak is indultunk. Kicsit kevesebben voltunk, mint ahogy terveztük, de talán jobb is volt így, mert még ennyi emberrel is nehéz volt együtt mozogni. Az első nap hatan találkoztunk Sátoraljaújhelyen: Ági, Hilda, Feri, Kornél, Pisti és én. A lejutás meglepő módon teljesen zökkenőmentesen zajlott, igaz ehhez hozzá tartozik, hogy a bringák miatt már jóval korábban leleveleztem a MÁV egy asszisztensével, hogy szükségünk lenne külön kerékpárszállító vagonokra. Az oda-, és a visszaúton is végig minden előre le volt szervezve és még külön szóltak is, hogy hova álljunk a bringákkal. Egy szó mint száz a MÁV kapott tőlünk egy nagy piros pontot.

Panorama 4 (1).JPG

Az első elindulás után próbáltuk összeszoktatni magunkat a többiek sebességéhez és végül egy elég jó tempónál kötöttünk ki. Nem sokáig haladtunk, mert hamarosan elérkeztünk az első pecsételő helyre, amit a második, harmadik majd a sokadik követett. Itt az Alföldi Kéktúrán a pecsétek döntő többsége presszókban, sörözőkben gyűjthető be céges bélyegzők formájában. Ez többnyire nem okozott nekünk problémát, mivel a jóval 30 fok fölötti hőmérsékletben mindig jól esett valami frissítő ital. Nem számoltuk össze, de a napi folyadékbevitelünk többszörösére ugrott az átlagos otthonihoz képest. Szerintem biztos nem túlzok, ha azt mondom, hogy naponta 5-7 litert elpusztítottunk fejenként. Ugyancsak nagy szolgálatot tettek a kék nyomós kutak. Az első alkalmakkor még szolidabban használtuk őket, majd átszoktunk arra, hogy szinte teljesen lefürödjünk minden faluban a kutak alatt. Ilyen melegben szinte kötelező volt mindenki fejére egy-egy fehér fejkendő, amit mindig jól bevizeztünk. Enélkül biztos felforrt volna a fejünk párszor. A napolaj pedig egyértelmű a déli órákban. Én a világos bőrömet már előre féltettem, mert ritka az a nyár, hogy egy kis napon töltött idő után ne égjek le. Most azonban csodával határos módon szinte le sem barnultam, pedig reggeltől estig úton voltunk és egy szem árnyék sem volt az idő nagy részében.

Alföldi Kéktúra 003.JPGTermészetesen próbáltunk minden érdekességet útba ejteni a tekerés közben, így első komolyabb megállónk a Karos közelében lévő honfoglalás kori temetőnél volt. Nekem nagyon tetszett az egész hely hangulata. Valóban egy nomád életet élő törzs hangulatát árasztotta az emlékhely. Itt megváltunk a hónapok óta velünk lévő Chupcabrasatól, aki ezáltal folytathatja nagy útját a Föld körül. Kicsit később tartottunk egy újabb pihenőt a közel ezer éves karcsai református templomnál is. Eddig nagyrészt jó minőségű aszfaltúton száguldottunk, de Cigánd felé le kellett térnünk a földútra, hogy a gátőrházban megkaphassuk aznapi utolsó pecsétünket. Hírhedt ez a hely a házat őrző fenevadakról, amire még a gátőr is felhívta figyelmünket, de a nagy meleg miatt szerencsére nem találkoztunk velük. Azt mondjuk nem értem, hogy miért nincs kerítés vagy miért nem teszik ki a pecsétet a telken kívülre. Na mindegy, mindenkinek minden testrésze megmaradt így folytathattuk utunkat a csatorna mellett, ami tele volt gólyákkal és szürke gémekkel. Szerencsére az út itt viszonylag jó minőségű volt, de azért egy kicsit lelassított minket. Az sem segítette a haladást, hogy a jelzéseket ezen a részen nem vitték túlzásba. Estére megérkeztünk a cigándi Tisza partra, ahol meglepetésünkre jó nagy tömeg fogadott minket. És ott volt még Ildi is a szomszédos Kisvárdáról, akit Pisti kért meg, hogy hozzon nekünk egy kis hideg sört némi paprikás krumpli alapanyag kíséretében. Ez nagyon nagy örömmel töltött el minket és mindenkinek fülig ért a szája. Fürödtünk egy jót a Tiszában, ami kellemes meleg volt, majd felállítottuk a sátrakat és elmentünk tűzifáért az erdőbe. Hamarosan már rotyogott is a fenséges vacsi és azt sem tudtuk hova legyünk örömünkben. Sajnos Ildi nem maradt estére, de így utólag még egyszer nagyon köszönjük az életmentő hadműveletet. :) Erre a napra a hosszú vonatozás miatt csak egy rövid 45 km-es szakasz jutott, de az pont jó volt arra, hogy mindenki hozzászokjon a megpakolt bringákhoz és kicsit szokja a tekerést. Ez után már csak egy kiadós alvásra vágytunk, mivel hat előtt terveztünk kelni. Sajnos ez nem sikerült teljesen az elképzelés szerint, mivel a helyi fiatalok is megérkeztek este és persze pont a sátraink közelében kezdtek randalírozni. Ezt próbáltuk nyugodtan tűrni, de időnként túlságosan is közel jöttek hozzánk és kénytelenek voltunk rájuk szólni. Ahogy az várható volt ez sem sokat segített és még jobban kellett aggódni a bringáink miatt, így folyamatosan fel-felültünk a sátrunkban és kémleltünk kifelé. Egyszer nekem is ki kellett mennem, mert azt hittem a bringánkon állnak épp bosszút de "szerencsére" csak a sok piától próbált megszabadulni az egyik srác a bringák mellett. Hajnal háromig nem is nagyon aludtunk, aztán szép lassan hazaszállingóztak és végre csend lett. Eddigre a meleg is alább hagyott és nyugodtan aludhattunk az utolsó pár órában.

Reggel még beburkoltuk a maradék paprikás krumplit és hétkor már indultunk is tovább a kéken Pisti nélkül, mivel ő csak egy napra tudott hozzánk csatlakozni. A cigándi árvízi tározó és a kisvárdai vár után hivatalosak voltunk még egy kis pihenőre Ildihez, ahol újra feltöltődhettünk egy kis péksütivel és üdítővel. Nem akartunk sokáig itt időzni, de végül csak nagy nehezen tudtunk tovább indulni a vendéglátónk szeretetteljes ellátása miatt. Alföldi Kéktúra 050.JPGAzért csak sikerült újra taposni a pedált, amit nem bántunk, mert Gyulaházán betértünk a Serfőzdébe és finom helyi ízeket is megkóstolhattunk (megjegyzem potom összegért). Persze minden ilyen megálló nagyon jól esett, de ez a hely mégiscsak különb a többitől, mivel itt valóban házi készítésű sört lehet kapni. Az első komolyabb megmérettetésünk az úton nem sokkal ez után következett, amikor Nyírkarász és Rohod között gyanútlanul rátértünk a föld-, pontosabban homokútra. Itt rendesen megtapasztalhattuk az alföldi futóhomokot. A bringák a nagy súly alatt folyamatosan kacsáztak az úton és a kormányt is teljes erőből kellett szorítani nehogy kiforduljon. Idáig nagyon örültünk, hogy bringával vagyunk és nem gyalogosan mint máskor, de itt azért rendesen szívtuk a fogunkat. Szegény Áginak sikerült is valahogy fejre állnia és kapott is egy szép monoklit a bal szeme alá. Pont dél körül jártunk erre és a tűző nap elől sehová sem lehetett menekülni. Sokszor le kellett szállni a nyeregből és tolni a bringát, ami rendesen kivette az erőnket és nagyon vártuk már a következő falut, mivel a vízzel is fogytán voltunk. Miután kiértünk Rohodba és megpillantottuk a kék kutat, szinte úgy csaptunk le rá, mint sivatagban a kiszáradt vándor. Újra összeszedtük magunkat és átgurultunk Vajára, ahol meglátogattuk a Vay kastélyt és annak parkját. Az előzőekből okulva sokszor az aszfaltra optimalizálva haladtunk tovább, még ha ez sokszor hosszabb is volt. Így jutottunk el Nyírbátorba is, ahol a Sárkány fürdő kempingjében vertük le a sátrakat. Nagyon jó volt, hogy itt is tudtunk fürdőzni a strandon, kicsit áztatni magunkat és dögönyöztetni az elfáradt izmainkat. A csapat egy része elment a helyi Tescoba, de nagy meglepetésükre szinte teljesen ki volt fosztva a bolt. Alig találtak valami harapnivalót; a polcok üresen tátongtak, és még az italok sem voltak behűtve. Ezek után kicsit morcosan jöttek vissza, de hamar elfeledtettük a rossz emlékeket egy kis Aranyásózással. Erre a napra a tervezett bemelegítő 65 km helyett 77 km lett és a homok miatt jól el is fáradtunk. De legalább este jól tudtunk aludni. :)

Reggel a szokásos ébresztő után rutinosan összepakoltunk és nemsokára már úton is voltunk. Nyírbátorban még kerekeztünk egy kicsit és megnéztük a református templomot, ami mellett van az ország legnagyobb fából készült harangtornya. Ennek további érdekessége, hogy az építéshez nem használtak fém kapcsokat. Nekem nagyon tetszett ez a templom és az oda vezető tér is. Alföldi Kéktúra 060.JPGÉrdekes volt megtapasztalni, hogy milyen szépek az itteni városok, de még a kisebb falvak is nagyon rendezettek, és a nagy szegénység ellenére is látszik, hogy milyen nagy erőfeszítésekkel igyekeznek életben tartani a településeket. Sajnos itt sem tudtunk túl sok időt eltölteni, mert haladnunk kellett. Az Istvántanya után megpróbáltuk felmenni az Alföld "hegyére" a 183,5 méter magas Hoportyóra, de már az út elején mély homok fogadott minket. Tudtuk, hogy hosszú lesz ez a nap, ezért hosszas tanakodás után visszafordultunk és inkább az aszfaltot választottuk, ami bár jóval hosszabb volt, de legalább haladtunk. Nyírlugosban tartottuk a következő megállót, ahol a sör mellé befaltunk egy hatalmas dinnyét is (a sorrendre nagyon ügyeltünk :D). Ezt követően már mi is csak gurulni tudtunk, így a bringákkal együtt érezve haladtunk tovább egészen Nyíracsádig, ahol egy újabb nagyon szép templomot láttunk, de sajnos csak kívülről. Amíg a csapat egyik része a sörözőben (mostantól pecsételőhely :)) hűsölt mi átmentünk a szomszédos cukrászdába, ahol borzasztóan finom fagyikat ettünk. Eközben elbeszélgettünk a tulajdonos nénivel akinek elmeséltük, hogy mi járatban vagyunk (ezt nap mint nap rengetegszer megtettük), amire ő felajánlotta, hogy nyugodtan nézzük meg a templomot belülről is, mert ott van nála a templom kulcsa. Na, nekünk se kellett több, gyorsan szóltunk a többieknek és már be is mentünk. Kár lett volna kihagyni, mert ez a templom belülről is nagyon szép volt. Hosszas nézelődés és álmélkodás után továbbálltunk a hajdan jobb időket is megélt Halápi-csárda felé, ami már egy jó ideje nem üzemel. Alföldi Kéktúra 065.JPGA csárda tulajdonos minden bizonnyal jó humorérzékkel lehetett megáldva, mert nekünk sok vidámságot szerzett a névválasztással. ;) Azt hallottuk, hogy innen a Vekeri-tó felé már jó minőségű földút van, így nyugodtan kanyarodtunk le a műútról. Itt sem jutottunk túl sokáig, mire újra elsüllyedtek a kerekeink. A Bodzás-víztároló mellett egy nagyobb tehéncsordával is találkoztunk, akik alig akartak tovább engedni minket. Elsőre viccesnek tűnt a helyzet, aztán amikor eléjük értünk és a szarvaikat meresztve bámultak ránk, akkor kicsit inunkba szállt a bátorság. Feri is mesélte, hogy mindig azt nézte, hogy melyiknek mi lobog a lába között és az alapján választotta ki, hogy melyiket ösztökélje távozásra. Szóval így küzdve az elemekkel haladtunk szép lassan a szállásunk felé. Talán egy-két óra is eltelt így mire kiértünk Bánk határába és újra kemény talaj érte a kerekünket. Tudtuk, hogy a közeli erdőspusztai arborétumban kell pecsételni, de már elég későre járt, így kiléptünk és tekertünk, ahogy bírtuk. Jó sokat kellett így haladnunk a kék útvonalától távol és mire odaértünk már majdnem hat óra volt. A kapu még nyitva volt, de sehol egy teremtett lelket nem lehetett látni. Végigpróbáltam az összes ajtót de azok is mind zárva voltak. Az egyetlen reményünk egy szakadt parasztkergető volt. Gondoltam ha az ott van, akkor valahol a közelben kell lennie a bőrszövetnek is a fémvázról. Már azon voltam, hogy megkongassam a kis a harangot a harangtoronyban, amikor megjelent egy mosolygós néni és adott nekünk pecsétet mielőtt elindult volna haza. Nagy szerencsénk volt, hogy időben megérkeztünk, bár csak sejtettük, hogy hatig talán még nyitva lesznek. Az arborétumot így sajnos nem tudtuk megnézni, de talán majd legközelebb. Úgy is nagyon fáradtak voltunk és hátra volt még pár kilométer. A Vekeri-tónál végül nem az előre eltervezett Vekeri Campingben szálltunk meg, mert ott csak néhány szabadon eresztett kutya fogadott minket ugatva, és elég elhanyagoltnak tűnt az egész hely. Kicsit visszamentünk és a Dorcas Camping mellett döntöttünk, amit nem is bántuk meg. Kicsit drágább volt, de cserébe volt egy kis medence, étterem, rendben volt tartva és nem kellett félnünk, hogy másnap otthagyjuk a cuccunkat. Első utunk egyből a vályúhoz vezetett és 900 Forintért finom kétfogásos vacsorát ettünk. Nem sokáig voltunk fenn aznap, mert eléggé el voltunk fáradva. Erre a napra 85 km volt tervezve, de végül 93 km lett a vége.

Másnap reggel nem volt korai ébresztés, de 8 körül már mindenki fent volt. Nem kapkodtunk, mert ezt a napot pihenőnapnak terveztük, hogy a kezdeti nehézségeket mindenki ki tudja pihenni és kicsit Debrecent is felfedezzük. Alföldi Kéktúra 101.JPGReggeli után a bringákat rendbe hoztuk és elindultunk a városba. Itt találkoztunk még Jinksyvel és FeZóval, akik aznap jöttek utánunk. A legfontosabb látnivalókat igyekeztünk mind útba ejteni: Református Kollégiumot, Csonkatemplomot, Nagytemplomot, Egyetemet, Békás-tavat és több ember javaslatára a Gödör éttermet is. :) Utunk során nagy segítségünkre volt Kornél, és Hilda évfolyamtársa Emese is, -aki csak erre a napra csatlakozott hozzánk -, mivel mindketten debreceni születésűek. Nagy élmény volt ezen a napon az egyetem előtti szökőkútban a fürdőzés is - mivel hőségriadó volt és így senki sem szólt ránk. Nagyon szép város Debrecen és sokszor arra a következtetésre jutok, hogy sokkal élhetőbb helyek lehetnek ezek a nagyvárosok mint a zsúfolt, rohanó Budapest. Na, de sokat nem tudtunk ezen gondolkodni, mert pörögtek az események és estére hivatalos volt hozzánk régi Túratársas cimboránk, Zsiressz és Ildi is. Mielőtt megérkeztek mi azért még csobbantunk egyet a medencében és nekiláttunk a tűzifa gyűjtésnek. Nemsokára pedig a Zsiressz féle slambuc sült a tábortűzön, aminek elkészítéséig sem maradtunk szomjasak, mert barátaink hideg sörrel is elláttak minket. Ugyancsak erre a napra esett Kornél névnapja is, amit egy kis pezsgőbontással  megünnepeltünk. Alföldi Kéktúra 118.JPGA vacsorában most sem csalatkoztunk - nagyon finomra sikeredett a slambuc. Utólag is nagy köszönet Zsiressznek és Ildinek! Ez a nap nem a tekerés miatt volt fárasztó (mindössze 28 km), hanem a sok élmény és a későig tartó mulatozás miatt.

Reggel kicsit fáradtan ébredtünk, de hamar útra keltünk és szinte egyből egy kemény földúttal indítottuk a napot. Sejtettük, hogy nem lesz könnyű, de a pecsét bent van a pusztában. Sok értelmét sem láttuk, mert sok helyről azt hallottuk, hogy nincs ott a pecsét. Azért mi reménykedtünk és nekivágtunk a Kepecs-tag irányába. Amit tudtunk aszfalton tettünk meg, de még így is jutott pár kilométer homok és csalános. Ez eléggé megviselte a többséget, de kárpótolt minket, hogy voltak ott emberek és kaptunk szép bélyegzőt is. Innen a műutat választva a határ mellett fekvő Álmosd felé vettük az irányt, ahol megtekintettük a Kölcsey-házat és öt nap után először kerékpáros túrázókkal találkoztunk. Innen valóban a román határ mellé vezetett a nyílegyenes utunk és az Álmosdi csata emlékművének árnyékában tartott rövid pihenő után indultunk is tovább a következő nyílegyenes szakasznak Létavértes felé. Ott tartottunk egy hosszabb pihenőt, mert a nap minden erőnket kiszívta. Azért sokáig itt sem tudtunk unatkozni, mert a helyi erők három vidám tagja megtalált minket és jó hosszan szórakoztattak. Nem messze innen a közigazgatásilag ugyancsak Létavérteshez tartozó Cserekerthez mentünk. Alföldi Kéktúra 155.JPGEz egy nagyon lehangoló látványt nyújtó pusztuló falu. A házak nagy részét már félig elnyelte az enyészet, visszahódította a természet, vagy egyszerűen kidőltek a falai. Volt olyan ház, aminek egyik falának hiányában teljesen be lehetett látni és még a szekény is a helyén volt. Azért néhány házban még laknak és szívesen útbaigazítottak minket. Egy elhagyatott régi iskola mellett volt a bélyegző, miután indultunk is tovább. Én még hátramaradtam fényképezni, így eléggé leszakadtam a többiektől. Meg is lett az eredménye, mert a napraforgó mező szélére érve azt láttam, hogy méhek ezrei "állták el" az utat, mivel a kaptárak pont az út mellé voltak letéve. Egy pillanatig még azt gondoltam, hogy átvágok rajtuk, de (szerencsére) mégsem így döntöttem, hanem kicsit távolabb megálltam és lázas telefonálgatásba kezdtem. Persze senkit sem értem el, mivel az országhatár miatt a többségnek átváltott a telefonja vagy egyszerűen ki sem csengett. Az utóbbi időkben hallott méhtámadásokra gondolva és mivel régen nekem is méhcsípés allergiám volt, ami elég komoly tünetekkel jár, kezdtem kicsit bepánikolni. A méhek ugyanis elkezdték feltérképezni a bringámat is, én meg ott álltam a semmi közepén, ahol még mentőt sem igen lehet hívni. Végül sikerült telefonon elérni a többieket és arra jutottam, hogy én inkább visszafordulok és a következő településen megvárom őket, amíg fürdenek az Ér-főcsatornában. Szerencsére a méhek megunták a bringámat én meg gyorsan visszavágtattam a műútra. A többieknek sem volt közben eseménytelen az útjuk, mert Áginak elromlott az első váltója, de Ferinek szerencsére sikerült működőképes állapotba hoznia. Utólag tudtam meg, hogy Hilda is nagyon aggódott értem, de szerencsére Ferinek ezt is sikerült megoldania és együtt beértek engem Pocsajban. Fürdeni sajnos nekik sem sikerült, mert a korábbi információkkal ellentétben a víz inkább csak egy pocsolya volt és Hilda is nagyon szeretett volna újra velem lenni. :) Pocsajban érdekes volt látni a kerítések oldalába épített hatalmas csűröket, amit korábban sehol sem figyeltem meg. Ennek ellenére kicsit paráztam amíg meg nem érkeztek a többiek, mert erről a településről sem hallottam túl sok jót. Alföldi Kéktúra 170.JPGSzerencsére nem volt semmi probléma a helyiekkel és a kisebbségekkel sehol az utunk során, ami szintén pozitív meglepetés volt, mivel ettől is kicsit tartottunk a korábbi beszámolók és az előítéletek alapján. Sőt inkább azt kell mondjam, hogy az itteni népek barátságosabbak, mint sok más helyen az országban. Szóval innen újra együtt tekertünk tovább és Kismarjában csak egy pecsételésre akartunk megállni, mert a szállásadónk már jó ideje várt ránk. De hiába siettünk, mert a kis kocsmában nagy barátsággal fogadtak minket és a lelkünkre kötötték, hogy nézzük meg a kis templomukat. Mi így is tettünk és megkerestük a lelkészt, aki nagyon szívesen körbevezetett a templomban, ahol nemrégiben egy Bocskai kriptát is feltártak. Kicsit szégyelltem magam, hogy ennyit késünk, de egyszerűen muszáj volt ezt is megnéznünk. A szállásunk Nagykerekiben volt, ahol bár nincs semmilyen kemping, az önkormányzattól megkaptuk a helyi rendelő kertjét. A takarítónő fogadott minket nagy szeretettel és kis kérésre odaadta nekünk a rendelő kulcsát is, hogy használhassuk a wc-t és kicsit megmoshassuk magunkat a mosdókban, mert ezen a napon is vastagon állt rajtunk a dzsuva. Egyáltalán nem haragudott ránk, amiért késtünk és a későbbiekben is nagyon kedvesen segített mindenben. Bár a kulcsot végül vissza kellett adnunk (amin én igazából egyáltalán nem lepődtem meg), de egy rövid cicamosdásra így is maradt időnk. Később még beültünk az egyik helyi sörözőbe egy kis italra és megnéztük a kivilágított Bocskay-kastélyt. Este nem nagyon tudtunk aludni, mert a betonra dobtuk fel a sátrakat, ami jóval éjfél után is ontotta a meleget. Illetve amiatt is nehezen jött álom a szememre, mert folyamatosan neszeket hallottam a közelből, amit valószínűleg a szél produkált, ahogy fújta a fákat. Ez a nap is elég keményre sikeredett, mert a terv szerinti 85 km helyett 28 + 65 km, vagyis 93 km lett a teljes táv.

Másnap a reggelinket a kastély kerítésénél fogyasztottuk el, és már indultunk volna tovább, amikor egy helyi ember megkérdezte, hogy be szeretnénk-e menni. Jó lett volna korán indulni, de ezt a lehetőséget sem akartuk elszalasztani, mert nem tudjuk mikor jövünk erre legközelebb. Így megköszöntük a lehetőséget és már szóltak is egy néninek, aki körbevezetett minket a kastélyban. Egyébként nagyon szép kis épület és méltó helye lehetne egy részletes Bocskai kiállításnak, de sajnos mára szinte mindent elvittek innen és valahol Debrecenben őriznek (és gondolom egy raktárban porosodik). Azért így is eltöltöttünk itt vagy egy órát és nagy tempóval indultunk tovább. Hencidáról már meséltek a létavértesi barátaink és kicsit megijesztettek minket a szabadon rohangáló  bukósisakos elmeháborodottakkal, de ebből mi semmit sem tapasztaltunk. Legfeljebb attól tartottunk, hogy minket is bolondnak néznek, hogy ebben a forróságban tekerünk, méghozzá bukósisakban és a végén még minket is bezárnak. :) Berettyóújfaluba a többség a gátat választotta, de Jinksy a tegnapi nap tapasztalatai után inkább maradt az aszfaltnál és így én is vele mentem, hogy senkinek se kelljen egyedül tekernie. Itt tartottunk egy hosszabb pihenőt egy pizzázóban, és telefonáltunk a geszti önkormányzatba, hogy biztosan nem érünk négyre a szállásra. Alföldi Kéktúra 201.JPGMár dél volt és még a fele távot sem tettük meg, így kissé sietősre fogtuk a dolgot és igyekeztünk minél kevesebbet pihenni az úton. Sajnos ennek meg is lett a következménye, ugyanis többször kettészakadt a csapat és csak a települések szélén csatlakoztunk újra, az első kútnál. Azért egy-egy frissítő ital vagy dinnye ez idő alatt is lecsúszott, de már nem álltunk meg annyi időre. Mindenki nagyon szeretett volna fürödni egyet a korábban eltervezett Sebes-Körösben, de attól féltünk, hogy a nagy szárazság miatt az is legfeljebb csak egy békanyálas susnyás lehet, mint a korábbi patakok. Aztán Körösszakálnál azt az infót kaptuk, hogy lehet benne fürdeni és nagyon jó a vize. Ez nagyon felvidította a társaságot és a vacsorára való bevásárlás után siettünk is a folyópartra. Már az első pillanatban is láttunk fürdőzőket, de mi azt a fülest kaptuk, hogy menjünk tovább a duzzasztóig mert ott a legjobb. Nem is kellett csalódnunk, mivel ott is voltak már a vízben és mi is nagyon gyorsan berohantunk egyet csobbanni. A víz nem volt mély, inkább csak térdig ért, de nagyon tisztának tűnt és kellemesen dögönyözött minket, mint egy jakuzzi. Vagy egy órát áztattuk magunkat a habokban és nagyon jól felfrissültünk. Enélkül szinte mit sem ért volna ez a nap, de így 180 fokos fordulatot vett az egész és mindenki frissen tekert tovább. Még egy-két pecsétet begyűjtöttünk és telefonon egyre később toltuk a várható érkezésünk idejét. Szégyelltem is magam, de egyrészt nagyon sokat mentünk aznap, másrészt ahol megálltunk, azt mind érdemes volt megnézni, így hamar megnyugtattam magam, hogy jól döntöttünk. Biharugrán visszatértünk a földútra, mert nagyon kíváncsiak voltunk erre a tájra, ami a Körös-Maros Nemzeti Park területén vezet keresztül és a Ramsari egyezmény madárvonuló helye is egyben. Nem tartottunk különösebben ettől a szakasztól, mert a helyiek azt mondták, hogy nagyon jól járható ez az út... Nekünk eléggé más lett végül a véleményünk, mert mi még azzal egészítettük volna ki a mondandójukat, hogy "traktorral". Az út tényleg borzalmas volt. Nem csak az jelentette a gondot, hogy traktorral összejárták az utat, hanem, hogy ezt látszólag össze-vissza tették és nem volt egy nyom, amit követni tudtunk volna. A nyomvályúk össze vissza keresztezték egymást és az egészet még a gaz is benőtte, nehogy lássunk valamit az útból. Na, de ezen már nem tudtunk változtatni és cserébe sok nyulat és egy szép őzikét is láttunk, ami vagy egy percen keresztül szökellt a látómezőnkön. Ha több időnk lett volna, akkor lehet egy egész napot eltöltöttem volna itt túrázva, de sajnos már nagyon igyekeznünk kellett. Kicsit előre siettem a szállásra, hogy még a legutoljára megadott hét órára megérkezzek. Ez pontosan sikerült is és a késői időpont ellenére nagyon nagy szeretettel vártak minket. Az önkormányzat egy munkatársa és egész családja üdvözölt és átadták nekünk a szállást. Ez az előző napihoz képest annyival jobb volt, hogy egy szolgálati lakást béreltünk ki, így vizünk is volt és sátrat sem kellett állítanunk. Ez utóbbi egyébként nem lett volna szempont, de a másnapi vonatozás miatt szerettünk volna minél korábban elindulni. Lecuccoltunk és egy rövid időre felkerestük még a helyi vendéglátó egységet, de nem sokáig maradtunk, mert mindenki eléggé kifáradt a nap végére. Erre a napra szintén 85 km-es etap volt a terveink szerint, de kicsivel több mint 100 km lett a mérések szerint. Ezt meg is ünnepeltük, mert egyeseknek ez volt életük első 100 km-es távjuk.

Alföldi Kéktúra 207.JPGAz utolsó nap már nem késhettünk, mert mint tudjuk váróterem van, de váró vonat nincs. Sok mindent terveztünk még utolsó nap, ezért ahogy lehetett indultunk is. A reggeliért már a fél hetes nyitáskor a bolt előtt tobzodtunk és hétkor tényleg a nyeregben voltunk. Nem messze innen van a Szépapó-fa amit szerettem volna megnézni, de sajnos az odavezető út elég rosszul nézett ki ezért inkább a haladás mellett döntöttünk. Néhány pecsételés és fagyizás után a Mágori-dombon lévő történelmi emlékhelyen tartottunk hosszabb pihenőt, ahol körbejártuk a kiállítást is. Itt egy 6000 éves kultúra nyomait és egy XI. századi háromhajós bazilika, a Csolt monostor romjait lehet megtekinteni. Nagyon szépen rendbe tartott pihenő és szállás van kialakítva ennek szomszédságában, így hosszabb időt is el lehet itt tölteni. A Vidratanyán még feltöltöttük készleteinket és indultunk utolsó nagy célunk felé: Csimpihez. A lassan országos hobó címnek örvendő cimboránk egy hatalmas adag paprikás csirkével vendégelt meg minket a Sebes-Körös partján. Vele volt Ildi is, aki mindemellé még finom gofrit is készített nekünk és a Csipesz Mátyás névre hallgató tacsi is. Nagyon jó volt újra látni Csimpit, akivel már jó sokat túráztunk és végre a többiek is megismerhették, akiknek már sokat meséltünk róla. Alföldi Kéktúra 215.JPGAz ebéd is nagyon finom lett és ezek után ott volt melletünk a víz is, ami kellemes meleg volt és vagy két méterre le lehetett benne látni. Úszkáltunk egy jót, dobáltuk a labdát, de sajnos tovább kellett állnunk, hogy elérjük a vonatot. Még egy utolsó aszalódás várt ránk a gáton, de most mintha még jobban tűzött volna a nap mint előtte. Ezen a napon az előre eltervezett 62 km-nyi távot tettünk meg és vagy egy órával korábban érkeztünk meg a vonatállomásra. Persze ezt sem bántuk, mert bármi közbejöhetett volna akár az utolsó métereken. Vártuk is már, hogy újra a kényelmes ágyunkban aludhassunk, de kicsit szomorúak is voltunk, hogy hamarosan véget ér ez a kaland. Azért abból egy kicsit még tartogatott számunkra a MÁV, mert az átszállás előtt a vonatunk lerobbant két állomás között és vagy fél órán át javítgatták. Szerencsére sikerült áthidalniuk a problémát és elértük a csatlakozást is.

Szerintem mindenkinek nagyon szép emlékek fűződnek ehhez az egy héthez és ha nem jön közbe semmi, akkor jövőre innen folytatjuk. Az Alföldet nem nagyon ismertem korábban, és kicsit tartottam is tőle, hogy egyhangú és unalmas lesz. Viszont eme egy hét elteltével azt kell mondjam, hogy egy méltatlanul mellőzött és félreismert tája ez kicsiny hazánknak, ahol nagyon kedves emberek élnek és nagyon szép rendezett falvak és városok várják az ide utazókat.

További képek itt.

 

A bejegyzés trackback címe:

http://amrasura.blog.hu/api/trackback/id/tr324617989

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.