"Egy régi, elhagyatott háznál nincs szomorúbb látvány. (...) Mintha mindig csak a múlton merengene, és gyászolná a soha vissza nem térő napokat. (...) Üresen kong, és senki nem jár benne, csak a szél. (...) Talán holdsütötte éjszakákon mind visszajárnak... a múltbeli kisgyermekek, a rózsák és a dalok lelkei... és egy pillanatra az öreg ház is újra fiatalnak és boldognak álmodhatja magát."

- Lucy Maud Montgomery

Az Országos Kéktúra idén ünnepli 60. évfordulóját, legalábbis a Lokomotív TE szervezésében 1952-ben indították útjára annak elődjét. Ennek apropóján egy mini jelvényszerző túrát is meghirdettek. Ehhez az OKT bármely 60 km-es szakaszát kell 60 óra alatt abszolválni. Már hónapok óta tologattuk magunk előtt a túrát, de végül sikerült összehoznunk egy kis csapatot a Csereháthoz. Ezt a szakaszt én négy évvel korábban jártam be egy hasonlóan kis társasággal, és valahogy már akkor is a szívembe lopta magát e méltatlanul magára hagyott kis tája hazánknak. Cserehát 143.JPGIgaz nincsenek nagy hegyei - egyáltalán hegyei - és borzasztóan nagy a szegénység, de mégis nagyon sajátságos és barátságos hangulata van a pici falvakkal tarkított dombvidéknek. Ami legjobban megfogott engem ebben a vidékben, az a rengeteg tornácos házikó, amiket ha rendbe tartanának, akkor az ország egy olyan kis ékszeres doboza lehetne, mint például Hollókő. Na de kezdjük az elejénél...

Betegségből éppen csak felgyógyulva pénteken reggel indultunk útnak Boldogkőváralja felé. Budapestről végül csak Feri csatlakozott hozzánk, Kornél pedig munka után Egerből jött utánunk. A lejutás sem egy egyszerű művelet az ország ezen részébe, mert nincs túl nagy választék és ami marad az is sokáig tart. Mondhatnánk úgy is, hogy a tömegközlekedés igencsak szegényes arrafelé és elég sok fejtörést okozott a tervezésben. Ennek okán péntekre nem is szántunk túl sok gyaloglást, éppen csak egy 10 km-es szakaszt Gibártig. Út közben összefutottunk két túrázóval, akik szintén ezt a szakaszt tervezték be, nagyjából hasonló paraméterekkel. Kicsit különc fazonok voltak, de azért többször is összefutottunk velük. Az indulásnál már sötétedni kezdett és az sem segített sokat, hogy jó nagy köd ülte meg a tájat. Persze a térképemről is hiányzott a mai pár kilométeres szakasz mivel az már átnyúlt a Zemplénbe. Így jobb híján a gépészre hagyatkoztunk, ami viszont térerő híján elég hiányos adatokat szolgáltatott. Így kicsit izgalmasabbra sikeredett az indulás, de probléma nélkül megérkeztünk Gibártra ahol egyből a vízerőműhöz mentünk. Cserehát 007.JPGEz Magyarország legrégebbi törpe vízerőműve, ami még ma is az eredeti alkatrészekkel működik.  Bár én most másodszorra láttam, de így is nagy élmény volt számomra, hát még a többieknek. Legjobban az tetszett benne, hogy nem csak egy "fekete-doboz", aminek egyik felén bemegy a víz a túloldalt meg kijön az áram, hanem egy olyan gép, aminek működését még meg lehet érteni. Lehet látni, hogy mi, mit hajt meg és annak mi a szerepe. Egy mondhatni egyszerű szerkezet és talán pont emiatt képes eredeti állapotában több mint száz éve is hibátlanul működni. Miután kicsodálkoztuk magunkat átsétáltunk az innen pár száz méterre lévő szállásunkhoz, ami egyben kocsma is volt. Ez egy nagyon szerencsés szimbiózisa a két legfontosabb turista létesítménynek és már csak valami harapnivalót kívántunk a bőr alá betolni. Gondoltuk elmajszoljuk a maradék száraz kajáinkat, de miután megláttuk egy közeli pizzázó étlapját, hamar elcsábultunk. Kis idő elteltével már csak két üres pizzás doboz árulkodott arról, hogy itt korábban éhes emberek jártak. Mi pedig tele hassal még egy kicsit Aranyásóztunk majd eltettük magunkat másnapra.

Másnap hétkor már úton voltunk mert erre a napra kb 32 km jutott és november lévén hamar sötétedett. Ez általában nem is szokott gondot okozni, de tudtuk, hogy a környéken elég hiányosak a jelzések és a falvak egy részén jobb hamar áthaladni. Encsen még bevásároltunk és hamarosan már a jeleket vadásztuk. Sajnos tényleg nagyon hiányos a felfestés - volt ahol pár méternyi bokor mélyén pillantottuk meg a kéket. Legalább az időjárásra nem panaszkodhattunk, ugyanis a három nap alatt szinte végig tökéletes túrázó idő volt. Bár így is volt, hogy bokáig süllyedtünk a sárban, de jobb nem belegondolni, hogy mi lett volna, ha végig esik az eső és még jobban felázik a talaj. Így cuppogva a sárban érkeztünk meg Abaújszolnok határába, ahol kb 8 barna szempár mért fel minket jó alaposan. Nem törődve velük mentünk tovább és egyből a templomot irányoztuk be. Cserehát 041.JPGA turista kalauzban már olvastam erről és múltkor sem sikerült bejutni, így most már nagyon kíváncsi voltam. Hosszas telefonálgatás után sikerült elérni a gondnokot, aki beengedett minket és megcsodálhattuk ezt a görög katolikus templomot és annak ikonosztázát. Ha valaki erre jár mindenképp keresse fel a templomot (+36-20-9665060). Ezt követően Nyésta határában veszítettük el a fonalat és egy helyi erőt kérdeztünk arról, hogy mégis merre kell Felsővadász felé menni. Ő mondott is egy utat ami bár biztosan nem a kéken vezetett, de legalább nem kellett visszamennünk és biztosnak tűnt. Hát nem tudom, hogy ő értett-e minket félre, vagy mi őt, de hosszas gyaloglás után azt vettük észre, hogy egy másik falu felé tartunk. Ez kicsit bosszantó volt, de visszafordultunk jó darabon és pár km kitérő után újra a kéken haladtunk. Itt a pecsétet őrző nénikével beszélgettünk egy kicsit a környék helyzetéről, majd továbbálltunk Irota felé. Mivel sejtettük, hogy a sötét előttünk fog a szállásra érni, ezért kicsit módosítottunk az útvonalon és kicsit off-roadoztunk, hogy javítsunk a helyzetünkön. Ez egész jól sikerült és hamarosan meg is érkeztünk, ahol a szállásadónk már az utcán várt minket. Ugyanott aludtunk ahol néhány évvel korábban is voltam, csak most nem sátraztunk a hideg miatt. A hely amúgy nagyon kellemes és a néni nagyon finom terülj-terülj asztalkát varázsolt nekünk (zöldborsó leves és vaddisznyó pöri tésztával), amiből annyit ehettünk amennyi csak belénk fért. Érdekes egyébként, hogy a környéken elég korlátozottak a szálláslehetőségek, Irotán viszont bőven van választék. Kéktúrától függetlenül mindenkinek ajánlani tudom ezt a kis falut.Cserehát 067.JPG Az estét természetesen most is társasozással ütöttük el és hamarosan már a kását fújtuk mindannyian. Igaz ezen az estén kétszer felkeltem fát tenni a tűzre, mert természetesen itt azzal ment a fűtés.

Vasárnapra már csak 25 km maradt, de el szerettük volna érni a 15:30-as vonatot, ezért szintén 7-kor indultunk. Utunk most is a tegnapihoz hasonló pusztulásra ítélt kis falvakon vezetett. Némelyik faluban még látszik, hogy egykoron nagy élet lehetett és sok nagyon szép tornácos házikó ékesítette az utcákat. Némelyik még dacol az idővel és szépen karban van tartva, de soknak már nem sok maradt hátra. Hallottuk azt is, hogy hollandok jönnek egyre többen és vásárolnak házakat errefelé. Nagyon kíváncsi vagyok mi lesz itt néhány évtized múlva... Erre a napra is jutott egy nagyon szép emlékmű: a rakacaszendi református templom. Ennek érdekessége a szép festett kazettás mennyezet és a huszártornyos zsindelytető. Meglepő módon, pont úgy mint Nyíracsádon (az Alföldön) itt is a kezünkbe adták a templom kulcsát és egyedül nézhettük meg a templomot. Számunkra sajnos már furcsa, hogy így megbíznak vadidegenekben, de azért jó érzés volt. Ezt a templomot is csak ajánlani tudom mindenkinek ha erre jár (Fő utca 7 szám alatt Erzsike néninél lehet a kulcsot elkérni). Az utunk vége felé már erdőben haladtunk végig, ahonnan néhol megpillanthattuk az Esztramos-hegy megcsonkított torzóját. Az avar már szép sárgára változtatta a talajt és néhol bokáig gázoltunk a levéltengerben. Jóval korábban hallottunk valami dörrenést és most láttuk meg a lehetséges következményét - az út mentén km-eken keresztül csillogó vércsík mutatta az irányt Bódvarákóig. Ez amúgy egy nagyon szép rendezett kis falu. Közel a főúthoz; talán pont ennek köszönheti fennmaradását. Itt már szinte minden ház szép rendezett és sok olyat láttam közöttük, amibe szívesen be is költöznék. Innen már csak pár kilométer volt hátra és kicsit az eső is elkezdett szemerkélni. Cserehát 024.JPGBódvaszilason az állomáson megszereztük az aznapi utolsó pecsétet, ahol ugyanaz a mogorva állomásfőnök fogadott minket, mint tavaly amikor a legeslegutolsó pecsétemet szereztem. Hát mi tagadás, most sem lopta magát a szívünkbe, de valószínűleg többet már nem is fogunk vele találkozni.

Ahogy legutóbb, most is nagyon szép emlékekkel távozhattunk a Csereháttól. Ha nem lett volna a kéktúra, akkor valószínűleg sosem túráztam volna erre, így viszont másodszorra jöttem ide és már azt tervezgetjük a többiekkel, hogy vissza fogunk ide jönni egy hosszabb bringatúrára, ahol megnézzük mindazt amit még most is ki kellett hagynunk...

További képek itt.

A bejegyzés trackback címe:

http://amrasura.blog.hu/api/trackback/id/tr394922850

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.

Tetszett a bejegyzés? Kövesd a blogot!

blog.hu