Konfirmáció

2012.02.19. 07:54

"De áldott az a férfi, aki az Úrban bízik, akinek az Úr a bizodalma.
Mert olyan lesz, mint a víz mellé ültetett fa"
- Jer 17:7-8

 

A fenti idézettel indított el az igaz élethez vezető keskeny úton Imre, a királyerdei tiszteletes. A hétvégén ugyanis megkeresztelkedtem... Szüleim mindig is úgy tartották, hogy az embernek saját magának kell eldönteni, hogy miben hisz. Nekem mostanában jött el az elhatározás, hogy meg szeretnék keresztelkedni és a református hitet választottam. Ez az elhatározás nem egy pillanat alatt született, hanem egy folyamat része volt. Először inkább csak azzal kezdődött, hogy utat engedtem annak, hogy a hit is része legyen az életemnek és ne csak a fizikai, szemmel látható dolgok foglalkoztassanak. Korábban -mint többnyire realoid lény- kissé tartózkodtam a vallás minden formájától. Később azonban,  ahogy utat engedtem a hitnek is, megtapasztaltam hogy a hit és a tudás nem ellentéte egymásnak: a hitnek a hitetlenség, a tudásnak pedig a tudatlanság az ellentéte. Sok dolgot azóta máshogy látok, de úgy érzem, hogy ez mindenképpen csak jó irányba formált engem. Sokan elítélik a vallást a történelemre hivatkozva, de én úgy gondolom, hogy a hit és amit a vallás maga közvetít az minden tekintetben helyes. Az pedig, hogy régebben mi történt az már az egyes emberek hibái és nem magáé a vallásé. Az ugyanis semmi olyat nem követel az emberektől, ami bárkinek is ártana.

Na, de nem is erről kezdtem írni hanem, hogy hétvégén elérkezett a keresztelőm és egyben a konfirmációm pillanata is. Ehhez a közvetlen családi kör is elkísért engem a királyerdei református templomba. Itt volt Hilda részéről mindenki Komáromból és tőlünk az egész Nagy és Gabó család. Meglepetésként eljött Máté és Szabina is, így tényleg jó sokan megjelentünk a templomban. Amint elkezdődött az istentisztelet én már szinte csak a saját szívverésemet hallottam a fülemben. Tudtam pontosan mi hogy lesz, és hogy mit kell majd mondanom. Legalább százszor elpróbáltam otthon a beszédemet, de amikor rám került a sor még mindig úgy izgultam, mint talán még soha. Ennek meg is volt az az apró következménye, hogy a legelején bele is zavarodtam :). Gondolkodni nem nagyon sikerült, úgyhogy Hilda kisegített az első szóval és ez elég is volt, hogy innentől már végig tudjam mondani. Legalábbis remélem, hogy jól mondtam, mert nem sok mindenre emlékszem vissza... :) Na, de nem is ez a lényeg, hanem hogy egy órával később már testben és lélekben is teljes értékű keresztyén református férfi lettem.

A nap hátralévő részében pedig a teljes rokonság hozzánk volt hivatalos egy kis dínom-dánomra. Itt természetesen jóval oldottabb volt a hangulat és sor került még egy kis ünneplésre is, ugyanis a napokban volt a Pijopoknak (Dávidka, Karcsika), Dávidnak és nekem is a szülinapom. Nagyon jó hangulatban telt el a vasárnap, de azért este jó érzés volt végre álomra hajtani a fejem :).

 

 "Az álarcok változnak, de a komédiás ugyanaz marad." - Brent Weeks

 

Dóritól egy velencei utazást kaptam ajándékba, ahová többen is hivatalosak voltunk. Bár hatan mentünk volna, végül öten maradtunk: Hilda, Dóri, Ubesz, Jani és én (János sajnos a munka miatt nem tudott velünk tartani). Az út apropója a híres karnevál volt ami azzal volt még megspékelve, hogy hálókocsis vonattal mentünk. Mondanom sem kell, hogy ennek Hilda örült a legjobban, de mi is kíváncsiak voltunk rá, mert korábban még nem utaztunk így. Az indulást kissé bonyolította, hogy Pozsonyból indult a vonatunk, amihez bonyolult logisztikázásra volt szükség (taxi, vonat és megint taxi), de ezeket Dóri nagyszerűen leszervezte és zökkenőmentesen meg is érkeztünk a fülkénkhez. Gyorsan felfedeztük a "szobánkat" és végigkapcsolgattunk minden gombot és kipróbáltunk mindent ami mozdítható volt. Így vártuk kíváncsian  az indulást és miután mindenki helyet is foglalt, jó magyar szokáshoz méltóan nekiláttunk a csomagolt szendvicsek pusztításához. Ezt követően rövid ideig megnéztük a bulivagont is, ahol hivatalosak voltunk egy üdvözlő italra. Az út maga jó hosszú volt (kb xxx óra), aminek nagy részét átaludtuk. Reggelre elég hideg lett, mivel este nagyon lecsavartuk a fűtést. A felszolgált reggelik elfogyasztása után pedig már meg is érkeztünk Velencébe. Jól felöltözve vágtunk neki a városnak, de mint kiderült kicsit alábecsültük a hideget...

Kis készülődés után már úton is voltunk, hogy meghódítsuk Velencét. Első utunk vaporettóval a Canal Grandén át vezetett a Szent Márk térig. Itt megnéztük a Dózse-palotát és a Szent Márk-bazilikát. Az előbbiben elég sok időt eltöltöttünk és csak ámultunk-bámultunk a rengeteg falfestményen, amiket híresebbnél híresebb művészek alkottak évszázadokon át. Hildának még a textil tapéták nyújtottak nagy élményt, amik szintén nagyon jól illettek a termekbe. Az egészben az volt a különös, hogy a temérdek festmény és arany ellenére egy cseppet sem volt giccses. A legnagyobb teremben - a Nagytanács terem - talán nem is volt olyan felület a falon, ahová ne lett volna valami festve. Ez egyébként arról is híres, hogy itt van a világ legnagyobb vászonfestménye is, Tintoretto Paradicsomja (22 x 7 méter). Az igazat megvallva pont ez a kép egyikünknek sem tetszett, mert zsúfoltsága miatt inkább a Pokol jutott eszünkbe. Ezekben a termekben lépdelve próbáltuk elképzelni milyen lehetett néhány száz évvel korábban itt egy egyszerű hétköznap és, hogy mennyi híres ember lépdelt ugyanott ahol mi, akikkel azóta már csak történelem könyvek lapjain találkozhatunk. Megnéztük a börtönt is, ahová a Sóhajok hídján vezetett az út és ahol egykoron Casanova is koptatta a köveket. A bazilikában is eltöltöttünk egy kis időt és felmentünk a kupolához is, ahonnan szép rálátás volt a térre. Vannak azonban fontos szabályok, amiket be kell tartani a téren és környékén. Például nem szabad galambokat etetni, piknikezni vagy hátizsákkal a műemlékekbe bemenni (vannak ingyenes csomagmegőrzők a tér környékén is, vagy az épületekben).

A térről újra hajóba ültünk és hosszas fagyoskodás után megérkeztünk Velence üvegfúvó szigetére, Muránóra. Ez sajnos kevésbé sikeredett szerencsésen, mivel szieszta idő környékén érkeztünk meg és kevés műhely volt nyitva. Mivel hideg is volt nagyon, így nem sokat sétáltunk itt, hanem egyenesen az első műhelybe mentünk, ahová a megállóból tereltek minket és egy váza gyors és kevésbé látványos elkészítésének lehettünk szemtanúi. Egy régebbi alkalommal nekem volt szerencsém egy hasonlón részt venni, ami viszont nagy élmény volt számomra. Most azonban pár perc múlva már rugdostak kifelé minket át egy üzletbe, hogy inkább a már elkészült gyönyörű üvegtárgyakból válogassunk kedvünkre... Kedvünk az lett is volna, de mint sejtettük nem a mi pénztárcánkra tervezték azokat. Érdekesség kedvéért egy szép dísz akváriumról (kb 20 cm-es tömör üveg, benne színes üveghalakkal) megtudtam, hogy 2500 euróba kerül. Ezt követően közelebb húztuk táskáinkat, nehogy leverjünk valamit. Láttunk még számos 5 millió Forint értékű csillárt is és elképzelni sem tudtuk, mennyi érték lehet abban az egy boltban. Miközben egymást érték az ilyen üvegremekekkel csordultig teletömött boltok. Úgy döntöttünk, hogy egy kicsit megmelegedünk egy közeli kávézóban, ahol kisebb vagyont otthagytunk pár italért. Mint kiderült az árak amiket kiírnak, a pultnál való állva fogyasztásra vonatkoznak. Ha már egyszer leül az ember, akkor valamennyi szervízdíjat is felszámolnak, amit persze nem lehet előre tudni, hogy mennyi lesz. Ez nem egyezik meg a borravalóval, mivel annál lényegesen több volt és miután fizettünk még morgott is valamit az orra alatt az egyik pincér, hogy egy kis baksist igazán adhattunk volna neki is. Persze eszünk ágába sem volt neki is borravalót adni, miután így is bőven lenyúltak minket és e mellé még végig flegmák is voltak. A helyiek körében egyébként egyáltalán nem szokatlan, hogy a pultnál állva kortyolgatják a finom helyi nedűket rendesen borospohárból.

Visszafelé csak Velence széléig mentünk hajóval, mert gyorsabb volt gyalog közlekedni, mint hajóval megkerülni a szigetet. Így legalább többet láthattunk az "egyszerű" Velencéből és közben egy olyan templomot is érintettünk amit nem is terveztünk, de annál szebb volt. Elsétáltunk Velence egyik jelképéhez, a Rialto hídhoz majd a legnagyobb helyi templomhoz, a Santi Giovanni e Paolohoz, ami előtt ékeskedik Colleoni híres lovasszobra. Sajnos a templom csak kívülről nyújtott különösebb élményt, mivel ide már nem akartunk újabb belépőt fizetni, és így csak az előtérből néztük meg a belsejét. Természetesen a gyaloglások során rengeteg üzletet és árust jártunk végig a különféle maszkok után kutatva. Ennek meg is lett az eredménye, ugyanis lényegesen több maszkkal tértünk haza, mint ahányan voltunk. Szerencsére nekem nem kellett már vennem, mivel régebbről már volt egy nagyon szép teljes arcos maszkom. Egyszer meg is lepődtem, amikor odajött hozzám egy ember és mutogatja a fényképezőjét. Gondoltam arra szeretne megkérni, hogy csináljak róluk képet, de amikor nyúlok a gépért akkor mondja, hogy csak rólam szeretne képet készíteni. Szóval nekünk is nagy sikerünk volt a karneválon :).

A városnézés után este hétre visszamentünk a Szent Márk térre, mivel akkorra volt kiírva a nyitó fesztivál. Igazából volt tömeg és zene is a téren, de emlékeim alapján én nagyobbra számítottam. Teljes maskarás párok mászkáltak mindenfelé, de ilyeneket egyébként is lehetett látni a városban. Egy kicsit elvegyültünk a tömegben de egy-két óra nézelődés után inkább visszaindultunk a vonatállomásra. Most azonban inkább a lábunkra hagyatkoztunk a hajózás helyett és hosszas bolyongás után meg is érkeztünk a vonatunkhoz. Ha valaki Velencében jár mindenképp érdemes kipróbálnia a vaporettózást, de szerintem inkább csak érdekesség képen és inkább a gyaloglást választania. Ebben a városban nincsenek olyan nagy távolságok és út közben is rengeteg érdekességet láthatunk, nem is beszélve arról, hogy azt az arcát is megismerhetjük a városnak, ami nem szerepel a turistakalauzok lapjain.

További képek itt.

 

[OKT] Szajki-tavak - Keszthely

2012.01.28. 09:04

"Soha ne add fel

Nem számít mi történik

Soha ne add fel..." - XIV. Dalai Láma

 

Vizsgák után már tűkön ülve vártuk, hogy végre kimozdulhassunk a szabadba. Be is terveztünk egy kéktúrát a címben szereplő szakaszra és 26-án délután útra is keltünk. Vonattal közelítettük meg Sárvárt, mert a benzint ugye már aranyárban mérik és mert én a vizsgám után szűk egy napra hazamentem. Én Komáromból Győrön át közelítettem, Karesz Budapestről Székesfehérváron át az északi parton.
Celldömölkig minden rendben volt, olvastam, tudtam, hogy majd csak utána kell figyelnem az állomásokat, Cellt meg úgyis felismerem. Tudtam azt is, hogy a 4. megállásnál már le kell szállnom. Számoltam is szépen sorban a megállókat, a 3. után készülődtem, biztonság kedvéért érdeklődtem az utasoktól, hogy ugye most következik Sárvár, de senki sem volt ismerős erre, így mikor a vonat megállt én leszálltam. Kár volt. Ostffyasszonyfán találtam magam, pontosan a semmi közepén. Mondtam a bakterbácsinak, hogy baj van, mert én nem ide jöttem... Mondta, hogy vagy visszamegyek Cellbe és megvárok egy gyorsvonatot amit vagy elérek vagy nem és úgy megyek Sárvárra, vagy taxizok... Én a drágább, de biztosabb megoldást választottam és taxiztam. (Közben kiderült, hogy a vonat azért állt már meg háromszor, mert valami olyan állomáson is megállt, ami az utasok számára nem állomás, de a MÁV dolgozóinak igen, vagy valami ilyesmi...) Nagyon korrekt és utasbarát taxitársaságot sikerült találni Sárvárról az Express Taxit. Segítségükkel időben ott voltam és még vacsorát is sikerült vennem, majd az állomásra irányoztam magam. Itt találkoztam Karesszel és vártunk a hosszúperesztegi buszra.
Na ez sem volt egy könnyű menet... Van a buszmegállóban egy napelemes menetrendtábla, ahol látni lehet melyik busz mikor, hova és melyik kocsiállásról megy. Na ide ki volt írva, hogy a mi buszunk a 6. állásból indul. Ismerve a Volán társaságokat megnéztem a papír alapú menetrendet is és ott pedig az 1. állásba volt írva a buszunk... A 6. és az 1. pedig nem 2 méterre van egymástól. Így Karesz a 6. állásba ment, én meg úgy a 3. környékén táboroztam le és vártuk a buszt. 3 is jött egymás után szépen sorba, mindegyiken kb. 12-es betűmérettel volt kiírva az úticél így semmit sem láttunk abból. Egy hölgy segített nekünk és szólt, hogy fussunk az első állásba, mert az a mi buszunk (állítom, hogy a hölgynek sasszeme van!!!!). Rohanunk a buszra, egy ember felszáll és már csukja is be az ajtót az ipse. Én mutogatok, hogy várjon, de az csak megy... Karesz is rohan én nézek rá, hogy ez elment... Erre bődületeset ordít, "Áááááállj!" és ebben a pillanatban a busz satufékkel megáll. (Nem tudom, hogy hallotta e vagy csak rájött, hogy nem jókedvünkből rohanunk a buszra 10kg-os táskával a hátunkon...) De ez még semmi az ipse alig akar jegyet adni, még neki áll feljebb a dolog... A hab a tortán pedig az volt, mikor egy megállóban egy kisgyerekes anyuka szeretne leszállni a gyerekével és a babakocsival. A kocsit leteszi a buszról és mozdul a kisgyerekér, nyújtja érte a kezét, az ipse meg fogja és becsukja az ajtót és indul tovább, a buszon meg ketten ordítunk az ipsének, hogy ne csukja be és álljon már meg, az anyuka meg veri az ajtót, erre megint puffogva megáll, hogy a gyereket le tudják szedni a buszról... Őrület...
Örültünk, hogy a másnap reggeli buszozáson kívül már más tömegközlekedést nem terveztünk a következő 3 napra.


 Péntek reggel végre megkezdtük a menetelést a Szajki-tavaknál. Szép idő ígérkezett, az ég tiszta volt. Utunk során nagy csúcshódítások nem voltak és szép kilátóhelyek sem, mivel itt a táj igencsak egyhangú. Madárvilágban gyönyörködtünk még a tavak közelében és a befagyott pocsolyák jegét tördeltük. Beszélgetésre és a vizsgák okozta szellemi leépülés kipihenésére teljesen alkalmas volt az első napi 30km. Sümeg volt ennek a napnak az úticélja, szerencsére még világosban sikerült beérkeznünk, így gyönyörködhettünk a várban is kívülről, amit másnap belülről is megcsodáltunk.

Reggel 9-kor nyit a vár és jó turistához híven mi pontosak voltunk. Gondoltuk, hogy egy óra elég lesz a várra, de ebből másfél lett. Egyáltalán nem bántuk, hogy csak fél 11 körül tudtunk elindulni, mert végre láthattunk egy olyan várat Magyarországon, ami magánkézben van ugyan, de nem sajnálják rá a pénzt. Ha jól tudom, még most is tárnak fel és újítanak fel részeket, interaktív kiállítás is megtekinthető és vakok számára is be van rendezve egy szoba. Karesz már volt a várban 2009-ben, így el tudta mondani, hogy mi minden változott. Eleinte sajnáltam az 1500 Ft-os felnőtt és 500 Ft-os diák jegyet, de a végére a véleményem megváltozott. :)
Szombati napunkon a táj már kezdett dimbes-dombos lenni, így már egy pöppet izgalmasabb volt, főleg, hogy a Tátika vár közelében lévő kék ösvényt alig lehetett megtalálni. Mint a végén megtudtuk egy fokozottan védett tájvédelmi körzeten megy keresztül itt a kék és nagy valószínűséggel a jelzett fák is már kidőltek és valószínűleg régen volt jelfrissítés is. Csodálatosan őserdő jellegű itt az erdő, de pont emiatt nehéz is itt a továbbjutás. :) Mivel a kék keresésével sok időnk elment, így a Tátika várra már nem volt időnk, mert a nap ellenünk dolgozott. Siettünk inkább a Zalaszántó közelében található buddhista sztúpához, hogy még naplemente előtt láthassuk. Szép monumentális épület ez, melynek teraszain való sétálgatás közben pozitív energiát lehet gyűjteni. Őszentésge XIV. Dalai Láma megszentelte ezt a földet és ezt mondta ekkor:

"Soha ne add fel
Nem számít mi történik
Soha ne add fel
Fejleszd a szíved
Túl sok energiát fordítanak hazádban
A szív helyett
Csak az elme fejlesztésére
Légy együttérző
Ne csak a barátaiddal
Hanem mindenkivel
Légy együttérző
Dolgozz a békéért
A szívedben és a világban
Dolgozz a békéért
És megint csak azt mondom
Soha ne add fel
Nem számít mi folyik körülötted
Soha ne add fel"
 

A fenti idézet nekem is nagyon sok erőt adott. Miután sétáltunk a teraszokon és megcsodáltuk a Buddha szobrot, majd a tengernyi imazászlót, elindultunk az itteni gyülekezet imatermébe, ami mindenki előtt nyitva áll. Annyit kérnek tőlünk a szerzetesek, hogy a cipőt vegyük le és az imaterem közelében húst ne fogyasszunk, továbbá a teremben oda illően viselkedjünk. Miután fagyott ujjaink egy kicsit már kiengedtek megnéztük, hogy mi is van a sötét sarokban a kis asztalon. Ajándéktárgyakat, emlékeket, könyveket lehet vásárolni becsületkasszás megoldással. Mi a fenn olvasható üzenetet vásároltuk meg egy textiltekercsre nyomtatva 1000Ft-ért. Úgy vettük észre, hogy szokás a pénzen kívül hálát is adni és valami ehető dolgot otthagyni a szerzeteseknek, így mi a táskánkban körülnézve egy Diákcsemegét találtunk erre alkalmasnak. (Reméljük szeretik! :) ) Mikor már szürkületre váltott az idő vettük a cipőnket és indultunk le a faluba a szállásunkhoz.

Vasárnap reggel Keszthely volt a végcélállomás. Utunk Rezin keresztül a betyár sírokhoz és a mellette lévő csárdához vezetett, majd Hévízen elköltöttük az ebédünket és továbbindultunk Keszthelyre. Hamar ideértünk, így a Festetics kastélyt is meglátogattuk.
Itt a cipőt nem kell levenni, de rá kell húzni egy filcből készült mamuszt, hogy a parkettát ne sértsük fel. A kastélyban szép festmények mellett korabeli bútorok vannak kiállítva és temérdek könyv található a könyvtárakban, ahol engedéllyel kutatni is lehet. Múzeumi vezetőnk történeteket is mesélt a családról és a kastélyban történt dolgokról, így igen maradandó emléket őrizhetünk innen is.
Három napos utunkat a vasútállomáson fejeztük be Keszthelyen és örültünk, hogy ugyan itt nem kötelező, de le lehet venni a cipőt és a lábujjakat (a fagyott lábujjakat) meg lehet egy kicsit mozgatni.

Így telt el a mi első túránk 2012-ben. Reméljük még sok hasonló vár ránk az új esztendőben! :)
 

További képek itt.

Karácsony és újév

2011.12.24. 21:44

"Olyan jó néha angyalt lesni
s angyalt lesve a csillagok közt
Isten szekerét megkeresni.
Ünneplőben elébe menni,
mesék tavában megferedni
s mesék tavában mélyen, mélyen
ezt a világot elfeledni."

-
Wass Albert

 

Az idei karácsonyt is jóval megelőzte a várakozás és a készülődés. Szerencsére idén kevesebb időt töltöttünk a boltokban, de ezt bőven "kárpótoltuk" a gép előtt eltöltött idővel, amit a különféle naptárak elkészítésére fordítottunk. Az ünnep maga hasonlóan telt, mint tavaly, vagyis Komárom és Királyerdő között ingáztunk. Mivel 23-át és 24-e nagy részét Almásfüzitőn és Komáromban töltöttük, a mi kis fánkat már 23-án reggel feldíszítettük. Idén is maradtunk a cserepes fánál, amit a tavalyi mellé ki fogunk ültetni. Mivel kicsit nagyobbat sikerült választani mint múlt évben, ezért úgy döntöttünk, hogy a konyhában állítjuk fel az asztalon. Szerintem nagyon szépre sikerült a sok kis szalmadísszel és a kék fénnyel.

24-én kora délután Komáromban hallgattuk meg az istentiszteletet, majd autóba ültünk és indultunk haza, ahol folytattuk a karácsonyozást. Az idei év nagy újdonsága egy csocsó asztal volt, amit azóta is szorgalmasan koptat az egész család.

A következő napok is hasonló programmal teltek el, miközben temérdek édességet pusztítottunk el. Nem sok pihenő maradt; Hilda folytatta a tanulást én pedig nekiálltam a szilveszteri készülődésnek. Pár napunk ráment erre, cserébe olyan rend lett az egész házban, mint talán még soha :). 31-én jóval kevesebben tudtak eljönni, mint terveztük, de így is voltunk jó páran: Adri, Feri, Hilda, Kinga, Noémi, Palkó, Szabina, Tamás és én, illetve a család többi része is csatlakozott hozzánk időnként. Nagyon sokféle finomsággal készültek a fiúk(?)/lányok, így tele hassal és vidáman vártuk az újévet. Az idő nagy részét csocsózással, biliárdozással és Activity-zéssel töltöttük. A többiek elmondása alapján nagyon jól sikerült átlépnünk a 2012-es esztendőbe és mindenki nagyon jól érezte magát. Én mindenesetre tényleg jól szórakoztam, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy reggel nyolc órakor kerültem csak ágyba...

 

 

Szerző: -=Amras=-

1 komment

Bükk - Évzáró

2011.12.22. 20:11

"Az élet csapatjáték." - Richard Russo

 

Mondhatni hagyománnyá vált Jani-féle évzáró dzsemborin vettük rész, december elején, a Bükkben. Volt itt minden, ami túratárs szeme, szájának ingere. Na, de vegyük csak szépen sorba!
Pénteken utazással telt a nap és mikor megérkeztünk forralt bor várt minket és ínycsiklandó vacsora (Sándor jóvoltából). Netti túratárs szervezésében megleptük Janit egy finom tortával, ezzel köszönve meg egész éves munkáját. Első éjszakánk így el is telt beszélgetéssel és tánccal, sütizéssel plusz egy kis vetélkedővel.
Szombat reggel tájékozódási versennyel indult a nap, amit Jani jelölt ki és általa választott tájfutó térkép segítségével kellet végrehajtani 3-4 fős csapatokban. A mi csapatunk (Mara, Péter, Karesz és én) fantasztikus összhangban tudott dolgozni. Szinte mindent elsőre meg is találtunk és időben is jók voltunk, pedig nagyon nagyon sokszor nem jelzett úton mentünk, sokat offroad-oztunk. Épp ennek köszönhetően valami őrzött katonai területre is betévedtünk és terepruhás, acélbetkós (talán fegyveres) őr parancsolt ránk, hogy azonnal menjünk a sorompó túloldalára. Mi mentegetőztünk, hogy csak egy tájékozódási versenyen veszünk részt és így keveredtünk ide... Azt is tudtára hoztuk, hogy utánunk még van legalább 5 csapat és lehet, hogy ők is erre fognak jönni. Na itt lefele görbült rendesen a szája... :D A nap folyamán jobban megismertük egymást, közös élményekkel gazdagodtunk és nem utolsó sorban nagyon is jól éreztük magunkat.
Visszaérve a táborhelyre semmi más dolgunk nem volt, mint várni a többieket és melegedni. Az este hasonlóan telt, mint az azelőtti. Beszélgettünk, boroztunk, sörözgettünk (Niki jóvoltából) és megnéztük az éves túrákból összeállított 59 perces videót, amit itt ti is megtekinthettek (egyben érdemes megnézni, tehát csak ha van rá időtök!).
Vasárnap egy közös kb 10 kilométeres túrácska volt a program (a Bálványt látogattuk meg, ahonnan szép kilátás volt a Tátrára) és utána mindenki indult vissza lakhelyére.
Élményekkel gazdagodva és egy túrákkal teli évet lezárva tértünk meg hajlékainkba és fordultunk vissza a mindennapok felé.

Köszönjük Jani (remeron, reme, Mirkó stb.) az egész éves munkádat és előre is köszönünk mindent és támogatunk mindent, amit tervezel! :) Pálinkásat! :)


 

További képek itt és itt.

 

 

[OKT] Az utolsó felvonás

2011.11.19. 15:09

"A lelkesedés diktálja az iramot, de a kitartás éri el a célt."

- Dan Millman

 

 

Négy éve - amikor először hallottam - még csak egy elérhetetlen célnak tűnt, hogy végigjárjam a több mint 1100 kilométer hosszú Országos Kéktúrát. Nem is igazán emlékszem hogyan is döntöttem el, hogy elkezdjem, de egyszer csak azon kaptam magam, hogy vettem egy kéktúrás pecsételő füzetet és bejártam egy szakaszt a Budai-hegységben. Az első pecsételésnél az én sorsom is "megpecsételődött" és tudtam, hogy innen már nincs visszaút. Akkor még nem fogtam fel, hogy mennyi utazás, túrázás, társak és kaland vár rám az ÚT során. Tudat alatt, lelkileg viszont már teljes mértékben elszántam magam, hogy egyszer bizony a füzet minden kis négyzetében egy-egy pecsét fog díszelegni és egyszer minden szegletét bejárom kis hazámnak.

A teljes táv megtételéhez nem szabtam magamnak semmilyen időkorlátot. Viszont ahogy fogytak az üres négyzetek egyre jobban hajtott a vágy, hogy minden hiányzó részletét megismerjem a kirakósnak. Így hát négy év elteltével nagy vágyakozással néztem elébe az utolsó Országos Kéktúra szakaszomnak. Egy nagyon szép résszel terveztem befejezni ezt a hosszú utat, így az Aggtelek környéki szakaszt hagytam a legvégére. Egy hónappal korábban már alig vártam, hogy mehessünk és már jó korán nekiláttam a szervezésnek. Kellett is, mivel az Aggtelek és Jósvafő közötti távot a föld alatt szerettem volna bejárni a Retek-ági szakasszal kiegészítve. Szerencsére mindent sikerült időben leszervezni, így kilencen vágtunk neki a távnak: Dóra, Emese, Hilda, Kornél, Máté, Noémi, Péter, Zóra és én.

Pénteken munka után két autóval mentünk Pestről, de mi még beugrottunk Kornélért Egerbe. Már késő este volt, amikor megérkeztünk a szállásunkra (Boros Panzió) Jósvafőre. Kedves vendéglátóink voltak, és minden rendben volt a szállással. Négy szobából, kettőt pedig egyenesen a házinéni gyerekeitől kaptunk meg arra a pár napra a rengeteg lovas poszterrel és a szövegértési elemzéssel együtt. :) Este még játszottunk egy kicsit Emese pingvines és Kornél aranyásós társasjátékával. Majd pedig jó sokáig elbeszélgettünk, így csak jóval éjfél után sikerült ágyba kerülnünk...

Reggel hatkor keltünk, hogy hétkor indulhassunk Emesével az autós logisztikázásra. Nem akartunk ugyanis a Volánra hagyatkozni, mert az ott eléggé nehezen lett volna megoldható. A végeredmény az lett, hogy Bódvaszilason várt egy autó minket és reggel nyolc körül már indulhattunk mi is gyalog az aznapi 27 kilométeres távnak. Persze indulás előtt nem maradhatott el egy kis közös fényképezés sem (ami persze végig kísért minket egész nap). Szerencsénkre ezen a hétvégén is kitartott a jó időjárás, így csak a hideg ellen kellett felkészülnünk, de eső nem nehezítette az utunkat. Első látványosság az úton a Hucul ménes volt. 97 pici paci volt szerteszét a dimbes-dombos pusztában. Persze nem számoltuk meg őket, de találkoztunk a csikóssal, aki mesélt nekünk egy kicsit a lovairól. Az út során rengeteg barlang és víznyelő mellett mentünk el, egyet-kettőt közelebbről is megnéztünk. Ezt követően a derenki romvárost kerestük fel. Derenk egy szép, rendezett kis falu volt egészen 1943-ig, mígnem Horthy Miklós úgy nem döntött, hogy medve rezervátumot szeretne létrehozni a közeli vadászkastélyához. Az embereket kitelepítették, a falut pedig lerombolták. Ma már csak a felújított iskolaépület, egy kápolna, néhány rom és rengeteg emléktábla őrzi az egykori település emlékét. Az iskolában nyílt múzeum van berendezve ahol eltöltöttünk egy kis időt. A kápolna környékén pedig finom lekvárszerű szilvákat szedegettünk a földről. Sajnos elég hideg volt, így a többség a pihenés helyett a haladást választotta. Egy ideig még együtt haladtunk, de végül Dóra, Emese és Zóra inkább egy másik utat választott Bódvaszilasig, mi pedig folytattuk utunkat az utolsó pecsétek felé. Az erdő egyébként már eléggé kopasz volt, de nagyon hangulatos volt, a hatalmas avartengerben bandukolni és rugdosni a leveleket. Így érkeztünk meg a Bódva patakhoz, ami most egy parányi erecske volt csupán egy hatalmas gát mögött. Tanakodtunk is minek oda az a nagy gát, de később megtudtuk, hogy bizony az a kicsi patak öntötte el egy éve többek között Edelényt és a környező településeket. Már csak a vonatállomásra kellett elérnem az utolsó üres négyzethez. Sajnos ez nem sikerült olyan szépre, mint Ákos Írott-kői pezsgőbontása, de mindezért bőven kárpótoltak a többiek az esti meglepetésekkel. Egy kicsit mogorva bakter fogadott minket és kicsit feszengve került be az az utolsó pecsét a helyére, amit egy kis zene is kísért. Persze nem is ez az egy pecsét a lényeg, hanem az a rengeteg emlék és élmény, ami ehhez az egész kéktúrához kapcsolódik. A végére a bácsi szíve is megenyhült egy kicsit, de mi azért jobbnak láttuk a minél hamarabbi távozást és hamarosan már ment is az újabb logisztikázás visszafelé.

Estére Emese nagyon finom gulyáslevessel és túrós csuszával készült. A többiek részéről pedig sok üveg finomabbnál-finomabb pezsgő és bor várta az ünneplést. Ami azonban a legnagyobb meglepetés volt számomra az egy kis fa emlékmű, amit Kornél saját kezűleg készített nekem. Nagyon jól éreztük magunkat és természetesen aznap is előkerült az Aranyásó és megint éjszakába nyúló játék vette kezdetét...

Reggel fél nyolckor már Aggteleken vártuk az indulást, bár mint kiderül kicsit tovább is aludhattunk volna ;). Addig is amíg megérkezett Imre - a barlangi idegenvezetőnk - készült rengeteg csizmás kép. Mire elkezdődött a túra már mindenki alig várta, hogy végre bemehessünk a jó meleg 10 fokos barlangba. Én egyszer már voltam az Aggtelek-Jósvafő közötti hosszú túrán (itt ismertem meg Kornélt és beszéltem rá a Túratárs-ra :)), de persze most is sokat ámultam a szép barlangon. Az úton jókat nevettünk Imre "bácsi" és Emese "néni" viccelődésein és Hilda még el is nevezett egy cseppkő képződmény típust, a "sztalag gát"-ot. Ez a mésztufagát és sztalagnát (álló csepkő) keveréke. A barlangól rengeteg dolgot lehetne írni, de a legjobb ha ezt mindenki saját szemével nézi meg, mivel leírni úgy sem nagyon lehet. Az öt órás hosszú túra nagyjából mindenki által teljesíthető és még csak kúszni mászni sem kell. Cserébe olyan szép helyeken járhat, ami még viszonylag érintetlennek tekinthető az ismertebb Aggteleki résznél. Számunkra azonban a legizgalmasabb rész félúton kezdődött a Retek-ági oldalágnál. Ez egy plusz 3 kilométeres vizes szakasz, ahová  csak nagyon kevesen jutnak el. Szerencsénkre vagy éppen szerencsétlenségünkre olyan alacsony volt a vízállás amilyet még Imre sem látott pályafutása alatt. Abból a szempontból örültünk ennek, hogy egy rendesebb gumicsizma elég volt ahhoz, hogy szárazon megússzuk a túrát. Máskor ugyanis nem ritka, hogy mellkasig érő vízben kell 1-2 órán át gázolni. Így azonban sajnos nem volt olyan szép és hangulatos a barlang mint máskor. Ennek ellenére mi így is csak ámultunk a látványtól és időnként a zsibbasztó fájdalomtól, amit a csodaszép cseppkövek okoztak a fejünkön. A barlang védelme érdekében ugyanis sisak nélkül kell közlekedni, hogy ezzel is védjék a képződményeket. Egy párszor szerintem mindenki közelebbről is szemügyre (pontosabban fejügyre) vette a cseppköveket és sziklákat, de a végére többnyire mindenki rutinosan hajolgatott. Azért egyszer nekem is sikerült egy szépet fejelnem, aminek következményét még egy hét múlva is éreztem. Mindenesetre nagyon izgalmas és élménydús volt ez a vizes oldalági túra. Amikor innen is visszaértünk még várt ránk 1-2 óra gyaloglás, nem kevésbé szép helyeken. A végére pedig jutott még egy barlangi koncert is, ahol a zenéhez Hilda és Noémi kapcsolgatta a hangulatvilágítást. Nyolc órával az indulás után újra megérkeztünk a napfényre amit - az igazat megvallva - egyikünk sem bánt. Rövid búcsúzkodást követően pedig már úton is voltunk hazafelé rengeteg szép emlékkel felvértezve. Nekem pedig a táskám mélyén egy teljesen végigpecsételt füzet is lapult, ami négy éven át volt hűséges túratársam...

További képek itt és itt.

 

 

 

Szerző: -=Amras=-

1 komment

"Minden ország kultúrája lengje körül a házamat. De egyik se szakítson el szülőföldem talajától." - Mahatma Gandhi

 

Charlie cimborám meghívásából egy érdekes kulturális programon vehettünk részt: a Nanjing-i Tradicionális Zenekar budapesti koncertjére tudott nekünk "szakértői jegyeket" szerezni, ahol Tündi kapta a hivatalos konferanszié szerepét. Kicsit tartottunk a várható megrázkódtatástól :), de szerencsére semmi bajunk nem lett, sőt egy távoli kultúra népzenéjével is megismerkedhettük.

 

 

Az igazat megvallva tényleg nagyon szép volt az előadás és egyáltalán nem bántam meg, hogy elfogadtuk a meghívást. Persze azt sem mondom, hogy mostantól kínai hangversenyeket fogok állandóan hallgatni :), de mindent összevetve kár lett volna kihagyni. Ha másért nem, hát azért, hogy újra ráébredjek, hogy nekem ITT van a helyem: ebben az országban, ebben a kultúrában. Ugyanis akármilyen szép volt az előadás, folyamatosan azt éreztem, hogy ez csak a fülemhez szólt és nem a szívemhez. Nem éreztem azt amit például a Művészetek Völgyében éreztem egy Nikola Parov Quartett, Cimbaliband, Kerekes Band, Fanfara Complexa vagy éppen Csík Zenekar koncerten. További érdekesség volt számomra az előadásmódbeli különbség. Amikor az előbb említett koncerteken ültünk nekünk is élmény volt figyelni ahogy egymásra mosolyogva játszottak a zenészek. Itt azonban az az érzésem támadt (amilyen kép általában az emberek fejében él a "merev" Kínáról), hogy a zenét is csak egy feladatnak tekintenek, ami szigorúan csak arról szól, hogy a leírt kottákat hibátlanul el kell játszani. Az összes előadó közül csak az egyik nő arcán láttam, hogy élvezi is amit csinál és időnként mosolyog. A többi végig koncentrálva, rezzenéstelen arccal végezte a feladatát. Mindezek ellenére nagyon tetszett a koncert és köszönjük a lehetőséget Charlienak és Tündinek (akinek utólag is gratulálunk a tökéletes konferanszié szerepéhez ;)).

 

 (Nem pont ők voltak, de valami ilyesmi :))

 

Tökparti

2011.10.31. 19:15

"A hagyomány nem a hamu őrzése, hanem a láng továbbadása." - Morus Tamás

 

Immár mondhatni hagyomány kedves Károlyom családjában, hogy október végén tökös bulit csapjanak. Ez abból áll, hogy a rokonok összegyűlnek és tököt faragnak, no meg tökös ételeket esznek. Ebbe múlt évben én is belecsöppentem és így már természetes volt, hogy idén is megyek.

Így október utolsó napján meg is tartottuk az összejövetelt. Volt torta (természetesen tökös) dögivel és volt egy tökös kenyér is (ezt Karesszel együtt sütöttük, a recept itt megtalálható). Nem dicsekedni akarok - távol álljon tőlem - de a kenyerünk pillanatok alatt elfogyott (ennek oka nem csak az, hogy állítólag finom volt, hanem az is, hogy nem édes, mint az összes többi torta). Végre egy kis sikerélmény a sok munka után! :)
Ebben az évben csodálatos töklámpások készültek, tényleg mesebeliek. Gyerekek és felnőttek is egyaránt élvezték. A forralt bor fogyott rendesen és a pálinka is mellé, csak azt bántuk, hogy a sós dolgok oly' hamar elfogytak... :)

Várjuk a következőt és készülünk rá recepttel és faragásmintával! :) No meg eszközökkel!!! :)

 

 

Természettudományi Múzeum

2011.10.22. 15:51

"Nem a tudásban van a boldogság, hanem a tudás megszerzésében."

- Edgar Allan Poe

 

A vizsgaidőszak közeledtével Hildának is egyre kevesebb ideje maradt az egész napos programokra, így októberi könnyű túra helyett valami rövidebbet kellett kitalálnunk. Úgy döntöttünk, hogy túrázás helyett a kultúrázást választjuk és elmegyünk a Magyar Természettudományi Múzeumba. Az állandó kiállítás mellett volt több időszakos is. Természetesen a kedvezményes kombinált jegyet választottuk, aminek az lett a következménye, hogy négy órával később a zárásra lejártuk a lábunkat és a fejünk is zsongott a rengeteg információtól. Nagyon érdekes volt az egész múzeum, de legközelebb biztosan csak az állandóra vagy az időszakos kiállításokra megyünk be. Hiába lett volna több időnk, ezt a rengeteg tudást nem lehet egyszerre feldolgozni. Ahogy mondani szokták: "aki sokat markol, keveset fog" vagy "a kevesebb néha több". Mindenesetre így is nagyon sok érdekességet tudtunk meg, főleg a "Hatlábúak birodalma" elnevezésű rovarkiállításból. Ezernyi apró és ijesztően hatalmas rovar volt kiállítva. A legkisebb pontbogarakról én elsőre el sem akartam hinni, hogy van ott valami. Csak Hilda hosszas győzködésére vettem jobban szemügyre azt a táblát, amin sok pici fekete pont volt kitűzve - majdnem kisebbek mint a tű hegye... Voltak akkorák is mint egy gyerek feje - na azokkal sem szívesen találkoznék élőben ;). Persze nem csak nézelődni lehet, hanem rengeteg érdekes olvasnivaló van kitéve, a gyerekeknek (pl.: Hilda :)) pedig játékokkal teszik érdekesebbé a kiállítást. Számomra főleg az olyan kolóniákban élő rovarokról szóló leírások voltak izgalmasak, mint pl.: hangyák, méhek és darazsak. Hihetetlen mennyi mindenre képesek ezek a parányi lények és, hogy milyen komoly társadalomban élnek, ahol mindenkinek megvan a saját feladata. Tudtátok például, hogy a méhek egy sajátos tánccal, a méhtánccal "mondják" el társaiknak, hogy pontosan merre és milyen messzire van a talált táplálékforrás? Vagy láttátok már, hogy milyen egy hatalmas hangya metropolisz szerkezete. Esetleg a mézesbödön hangyákról hallottatok már, amelyek eleven "befőttesüveggé" átalakulva lógnak a fészekben, hogy ínségesebb időkben táplálják a társaikat? Még sokáig lehetne sorolni az érdekességeket, de a legjobb ha mindenki saját szemével fedezi fel mindezt növényekről, állatokról, kőzetekről és természetesen saját magunkról, kicsik és nagyok egyaránt...

 

"Az ősz egy második tavasz, amikor minden levél virággá változik."

- Albert Camus

 

Október idusát Hollókőn és annak környékén töltöttük túrázással. Péntek délután Volánnal elutaztunk Szécsénybe, ahol sikeresen lekéstük az átszállást, így egy óra várakozás után tudtunk csak felszállni a hollókői buszra. Megérkezvén a faluba a házi nénink azzal fogadott minket, hogy elkéstünk... Nagy kérdőjel jelent meg a fejünk felett, hogy akkor már nincs is szoba? De a szobánk persze megvolt és már mentünk is elfoglalni a csodálatos palóc stílusban berendezett kontyos házban a szobánkat. Itt eltöltöttük az este hátra lévő részét és reggel frissen ébredve készülődtünk az aznapi szakaszhoz: Mátraverebély - Hollókő.

Reggel 8:01-kor ment egy busz Pásztóra, innen meg tovább Verebélyre egy másik, amit természetesen ismét lekéstünk. Szerencsére Karesz barátai kisegítettek minket, akik épp Pásztón töltötték a hétvégét a családjuknál. Így volt fuvarunk.
Verebélyre érve a búcsúzás után pecsételtünk, majd indultunk át a cigány táboron, s onnan neki a "vadonnak". Volt egy kis baj a kék jelzéssel, de azért megtaláltuk és szeltük is az utat, faltuk a kilométereket.
Utunk csodálatos volt, az erdő már javában őszies színekben pompázott. Sámsonházán egy kicsit elidőztünk a lávahólyag - üregeknél, majd déli harangszóra bevonultunk Nagybárkányra. Itt a pecsét kicsit nehezen lett, a helyi boltostól kellett kérni, mert a kocsma, ahol van a pecsét sziesztára bezár...
Ezután újra az erdőben találtuk magunkat és robogtunk tovább Nagymezőpusztára a Bableves csárdához (reménykedve egy finom levesben).
Útközben találkoztunk egy Túratársas barátunkkal (Zabkásával) és jól elbeszéltük az időt, így a végén már nagy rohanásban folytattuk és egy kávén meg egy üdítőn kívül másra már nem volt időnk, mert a nap ellenünk dolgozott. Amint elbújt a nap a hegyek mögött előkerült a sapka, sál, kabát kombó, mert vagy 10 fokot hűlt a levegő. A csárda utáni szakasz már nem volt valami izgalmas, sok volt a beton és csak a végén került sor még egy kis erdőre és máris Hollókőn voltunk. Este 7-re már a pecsét emblémájával ellátott kocsmában vártunk a sorunkra, de kiderült, hogy itt biza' nincsen pecsét... Így inkább egy vendéglőt választottunk magunknak (Katalin) és itt ettünk egy fenséges vacsorát.

Vasárnap reggel láttuk, hogy sokan igyekeznek a templomba misére, így gondoltuk nyitva van a templom és megnézzük belülről. Sajnos mást nem sikerült megnézni, mivel mi minden reggel korán indultunk és későn érkeztünk, vagy már mentünk is haza.
Tehát a második napon már csak Cserhátsurányig mentünk, kb. 22 km volt hátra. Az út során láttuk a Tátra hófödte csúcsait és integettünk az ott túrázóknak. Vadélményünk is ezen a napon volt, mely' 3 fácán meglesésében ki is merült.
Nógrádsipeken a pecsét jól el van dugva, a falu másik végében van a kocsmában és nem arra amerre a kék megy, így ott jó sok időt elvesztegettünk a pecsét keresésével, de meglett! :)

Már egyáltalán nem reménykedtünk abban, hogy Cserhátsurányból induló buszunk csatlakozását elérjük Balassagyarmaton, így nyugisan ücsörögtünk. Ámbár akkor történnek jó dolgok az emberrel mikor már nem is számít rá! Bőven elértük a buszt és hamar Pesten is voltunk.
Sajnáljuk, hogy Hollókőből nem valami sokat láttunk... Ellenben a hétvége csodálatosra sikeredett. Ezután már csak a befejező szakasz van hátra Karesznek! :) HAJRÁ!! HAJRÁ!!! Rettegj Aggtelek, MEGYÜNK!!! :)

További képek itt.

 

Cserepeskői-barlangszállás

2011.09.24. 10:06

"Vannak az életünkben olyan események, amelyekről - miközben javában zajlanak még - tudjuk, hogy sohasem felejtjük el. Ilyen egy-egy jó beszélgetés, egy ölelés, néha egy szép zene; amíg éled, egy Hang azt mondja benned: 'szívd magadba jó mélyen ezt az élményt, mert ebből kell táplálkoznod egy életen át!'" - Müller Péter

Egy régóta tervezett és már nagyon várt szakaszhoz érkeztünk el múlt hétvégén. Valamikor rég hallottam a Cserepeskői-barlangról és azóta izgatta a fantáziámat, hogy milyen lehet nomád körülmények között egy barlangban aludni...

Péntek délután Uppony és Mályinka között vezetett az első szakasz. Ha nem lett volna a másik két nap, akkor most biztos a szép Lázbérci víztározó maradt volna meg bennem legjobban erről a részről. Így azonban csak a dobogó legalsó fokáig jutott a Cserepeskő és a Három-kő után. Péntekre csak egy rövid bemelegítő szakasz jutott, hogy a többi nap ne legyen túl megerőltető a sok szint miatt. A legnagyobb problémát a rengeteg buszozás okozta és a visszatérő láz ami kicsit aggasztott, de semmiképp sem akartam emiatt visszamondani ezt a túrát. Az estét már négyen (Hilda, Noémi, Péter és én) a Papréte vendégházban töltöttük Mályinkán. A szállás nagyon kényelmes volt és nagyon szép rendezett a falu is. Sajnos nem sok időt töltöttünk itt, mert reggel már indultunk is tovább Bánkút felé. Masszív emelkedő volt végig és rendesen fárasztottak minket a hátunkon hordott 10-15 kilós táskák is. Mindenre fel kellett készülnünk, mivel azt sem tudhattuk, hogy lesz-e szabad hely a barlangban. Így a szokásos felszerelésen kívül volt nálam sátor, derékalj és hálózsák is. Mivel vízvételi lehetőség sem nagyon van a barlang közelében ezért folyamatosan 3 liter vizet is vittem magammal.

Igazából Bánkútig nem történt semmi érdekes, ott azonban találkoztunk két idősebb férfivel. Egy pillanat alatt végigmértem őket és nem tévedtem amikor megtudtam, hogy ők is a barlanghoz igyekeztek. Az idősebbik már többször is aludt fönt így megpróbáltam minél több hasznos információt megtudni tőle. Kicsit elkeserített amikor mondta, hogy ilyenkor mindig rengetegen vannak és nagy valószínűséggel most is lesznek jó páran. Állítása szerint a rekord eddig 16 fő volt, de azt azért nem szívesem próbálnám ki... Annak viszont nagyon megörültem, hogy ha szerencsések leszünk, akkor szarvasbőgést is hallhatunk az éjjel. Gyorsan összeszedtük magunkat és nekivágtunk az útnak, mivel jobb szerettem volna a barlangban aludni a sátor helyett. Az új szobatársaink pedig megígérték, hogy foglalnak nekünk négy helyet, ha ők érnek fel előbb, mivel mi még néhány kisebb kitérőt is beterveztünk. Ezt nagyon megköszöntük és elindultunk Három-kő felé.

A Három-kő hihetetlenül szép volt. Annyira megtetszett a látvány a fennsíkról, hogy majdnem engedtem a csábításnak és a várható tömegszállás helyett inkább az ottani sátrazás mellett döntöttem. Ha nem vártam volna annyira a barlangot és mivel jó eséllyel máshol nem lesz már arra lehetőségem, hogy barlangban aludjak így maradtam az eredeti elképzelés mellett. Megkerestünk még egy geoládát, majd rövid pihenő után fájó szívvel búcsút vettünk a helytől és elindultunk tovább Tar-kő felé. Ott sajnos nem nagyon volt kilátás, de legalább egy ládát itt is megkerestünk. Mivel nap végére kicsit belassultunk, Hilda szigorú tanítónéni módjára kijelentette, hogy ha nem érünk hatra a barlanghoz, akkor megyünk tovább Bélapátfalváig. Aztán hogy-hogy nem, éppen hatra megérkeztünk a szállásra. Két fiatal pár már tüzet rakott a barlang előtt, de a délutáni "haverjaink" sehol sem voltak. Szerencsére ők kissé antiszociálisak voltak és végül úgy döntöttek, hogy nem akarják velünk megosztani a szállást, így inkább kint alszanak egy kicsit távolabb. Mi persze ezt egy pillanatig sem bántuk és gyorsan elfoglaltuk a helyünket. A barlang egyébként egy nagyjából 10-15 négyzetméteres lyuk, amiben két oldalt alacsony színpadhoz hasonló fa priccs van végig a fal mellett, a bejárat mellett pedig egy kis vaskályha. Volt még csákány, fűrész, lapát, néhány gyertya és még egy-két kisebb hasznos holmi azok számára, akik hirtelen megszorulnak.

Amíg a lányok nekiláttak a vacsi elkészítésének, mi Péterrel elmentünk fát gyűjteni. Igaz, volt már ott bőven fa, de azért annyit mi is összeszedtünk, hogy az utánunk jövőknek is bőven maradjon. A barlangban is nekiláttunk befűteni, de ahányszor kinyitottuk a kályhát, mindig tömény füst töltötte meg a benti levegőt. Kint jókat beszélgettünk és hallgattuk a várt szarvasbőgést. Már csak ezért is megérte ide feljönni, hogy hallhassuk ezt a hátborzongató erőfitogtatást. Szinte megállás nélkül "bőgtek" a szarvasok és éjjel még a barlangból is hallottuk őket. Miután úgy éreztük, hogy kicsit kitisztult a levegő a kis odúnkban, nekiláttunk eltenni magunkat másnapra. Bent kellemes meleg volt, de az ajtót résnyire nyitva hagytuk, hátha mégis valahogy visszaszáll a füst. Lefekvés után még vagy egy órán át szórakoztattuk magunkat szóláncozással, barkochbázással és természetesen minden elvetemült dolog előjött közben mint pl: semmi, lyuk (ezen vagy fél órát szenvedtek és féltem, hogy a végén még meg is vernek ;)) és méter.

Aztán szép lassan mégiscsak elnyomott minket az álom, de nem sokáig, mivel többször arra ébredtünk, hogy valami motoszkál a barlangban. Viszont ahányszor felkapcsoltuk a lámpát semmi mozgás nem volt. Egyszer azonban sikerült reflektorfénybe állítani a bűnöst. Egy szerencsétlen kis pele volt a szobatársunk (amolyan motkány féle kis szőrös állatka). Így, hogy már tudtam mi mozog időnként körülöttünk kicsit megnyugodtam - igaz kintről is jöttek zajok és egyszer az ajtó is elég hangosat koppant. Mindenesetre sikerült olyan mélyen elaludnunk, hogy csak a reggeli napsütésre ébredtünk. Ekkora viszont már tényleg elég friss volt a levegő... Igaz rajtam ekkor még csak rövid gatya és póló volt, Hilda pedig magára húzott két pulcsit is :).

Reggel falatoztunk egy kicsit, rendet raktunk magunk után és nekivágtunk a vasárnapi távnak Szarvaskőig Bélapátfalván át. Ez a nap már nem volt annyira megtervezve, de tudtuk, hogy hazafelé jóval több busz közül lehet majd válogatni. Elsőre elég könnyű napnak ígérkezett, de valahogy mégsem így sikerült :). Igaz lényegesen kevesebb szint volt aznapra, de az a rengeteg lejtő is ki tudja fárasztani az embert, főleg ha egy jó nagy táska van a hátán. Bélapátfalván pihentünk egy keveset a tó partján aztán megkerestem még egy kétpontos ládát. Természetesen megnéztük az apátságot is, miközben a Katedrális című filmet láttuk megelevenedni lelki szemeink előtt. Hamarosan újra úton voltunk és elkezdtük nézegetni a menetrendeket. Mint kiderült ötig elég gyakran járnak a buszok, utána viszont már két órát kellett volna várni és Péternek még Dunaújvárosba is haza kellett utaznia aznap (utólag megnéztem és rájöttem, hogy elnéztem :) bocsi). Így kicsit a lovak közé csaptunk és igyekeztünk minél gyorsabban haladni. Ez persze meg is hozta a gyümölcsét és egy jó hosszú szakaszon rossz irányba mentünk. Legalább egy-két kilométert elnéztünk, ami eléggé megnehezítette volna a busz elérését. Ahogy ez szokott lenni, pont a legrosszabbkor jött, mivel már mindenki kezdett leereszteni. Gyorsan elemeztük a térképet és a legvalószínűbbnek tűnő pozíciót megjelöltük. Úgy döntöttük, hogy inkább előre menekülünk és megpróbálunk egy jelöletlen úton visszatérni a kékbe. Máskor talán visszamentünk volna a biztos ponthoz, de ha most visszamegyünk akkor biztos nem érjük el a buszt, így meg azért volt még némi esélyünk. Szerencsére tényleg jól gondoltuk és újra megtaláltuk a helyes utat. Innentől azonban tényleg nem volt pihenés és úgy nekiiramodtunk, hogy néhol még futottunk is jó hosszan. Ez is csak pszichológia és így, hogy muszáj volt haladni mindenki elfelejtette minden búját, baját és csak az utat nézte. Kicsit sajnálom, mert nagyon szép részeken csak átrohantunk, de legalább elértük a buszt és rengeteg élménnyel gazdagodva haladtunk újra a "civilizáció" felé.

További képek itt.

 

 

[OKT] Dorog - Piliscsaba

2011.08.20. 09:00

"Nem az a fontos, hová mész. Az a fontos, hogy járd az utat, és megélj minden egyes, az úton töltött pillanatot." - Gaál Viktor

 

Triglav után nem ülhettünk a babérjainkon, éreztük, hogy mennünk kell! Így kékeztünk egyet a nemzeti ünnep alkalmával.
Autóval elmentünk Piliscsabára, ott felszálltunk egy Desiro-ra (érdekes, hogy semmi probléma nem volt abból, hogy 3 kutya utazik együtt egy vonaton... Volánnál bezzeg...). Dorogon leszálltunk és pecsételtünk az állomáson, majd nekivágtunk az útnak. Gatyarohasztó meleg volt és a pókok sem kíméltek minket, de legalább csalán nem volt olyan sok...
Nem mondanám, hogy egy izgalmas szakasz, de azért itt is vannak gyönyörű kilátások, főleg ahogy közeledünk Klastrompuszta felé. Sőt még geoládákkal is meg van szórva rendesen az út!
Akár egy laza családi kirándulást is lehet ide szervezni bátran. A közlekedés jó, az útvonal nem nehéz és mint említettem lehet kincsekre is vadászni elég rendesen! :)
 

A Triglav meghódítása

2011.08.11. 16:07

"Könnyebb száz világi vágyat meghódítani, mint egyről lemondani."
Buddha

Buddhának valóban igaza van a fenti idézettel. Nekünk az az aprócska vágyunk, hogy feljussunk a Triglavra igencsak nehéznek bizonyult, de még mindig könnyebbnek mint lemondani róla. Tavaly kétszer is nekifutottunk egy héten belül, de sajnos pár száz méterrel a csúcs előtt vissza kellett fordulnunk. Idén már biztosra akartunk menni így elhatároztuk, hogy "last minute" út lesz - amint látjuk, hogy jó idő várható már pakolunk is az útra. Így is lett...

Az indulás előtti hetekben folyamatosan az időjárás jelentést nézegettem és végül augusztus idusa környékén úgy nézett ki, hogy végre megérkezett a várt jó idő. Már mindennel jó előre fel voltunk készülve így gyorsan el tudtuk intézni az úthoz szükséges dolgokat és 10-én hajnal háromnegyed négykor már nagy reményekkel faltuk a kilométereket a Triglav felé. 9 óra is elmúlt már mire megérkeztünk a hegy lábához, az Aljazev Domhoz (parkolás 3,5 euró). Mindketten nagyon vártuk már ezt az utat és pont emiatt kicsit tartottunk is tőle, nehogy megint valami közbejöjjön.

A felfelé irányhoz a Tominskova útvonalat választottuk. Ezt az útvonalat B-s nehézségű Via Ferratának jelölik ami pont alkalmas volt számunkra, hogy kicsit kipróbálhassuk a felszerelésünket. Nem mondom, hogy elengedhetetlen a biztosítás ezen az úton, de mint tudjuk az ördög sohasem alszik és bármikor megcsúszhat az ember. Főleg a nagy tömegben tud hasznos lenni, amikor szemben is jönnek a kis párkányokon. A sisakot viszont mindenképp javaslom mivel eléggé törmelékes a terep és hiába tudsz te vigyázni arra, hogy hova lépsz, abban sosem lehetsz biztos, hogy aki éppen fölötted szerencsétlenkedik nem zúdít rád kisebb-nagyobb sziklákat.

Az Aljazev Dom után a nagy karcsinál átkeltünk a kis patakon és már mentünk is felfelé a meredek hegyoldalon. Az út felfelé elég fárasztó volt, de cserébe nagyon szép kilátásban volt részünk. A biztonság kedvéért mi szinte végig akasztgattunk a karabinerekkel. Ahogy haladtunk szép lassan eltűntek a fák, aztán a törpefenyők is míg végül már csak sziklák voltak ameddig a szem ellátott. Nagyon szerencsések voltunk mert többször találkoztunk zergékkel is. Egy fiatalabbat alig néhány méterről csodálhattunk jó sokáig. Ahogy egyre feljebb értünk egyre több helyen találkoztunk nagy hófoltokkal. Gondolkodtunk is rajta, hogy augusztus közepén miért nem olvadnak el, mivel mi még pólóban is izzadtunk. Viszont hamar megkaptuk a választ, mert amint megálltunk pihenni egy árnyékos helyen már elő is kerültek a hosszú ruhák.

Tudtuk jól, hogy nagyjából milyen hosszú útra kell számítanunk, de azért mindig reménykedtünk, hátha az újabb és újabb sziklacsúcsok mögül megpillantjuk a Triglavski Domot. Végül elérkezett ez a pillanat is és amint tavaly a másik irányból, idén is csak az utolsó métereken vettük észre a hatalmas épületet. Gyönyörködtünk egy kicsit a látványban, de a kápolnába most felújítás miatt nem lehetett bemenni. Bent kifizettünk 23 eurót fejenként az ágyakért és mentünk is lecuccolni. Meglepetésünkre most is ugyanabba a szobába kerültünk mint tavaly, de most egy ablakhoz közeli "dupla" ágyat választottunk. Megérdeklődtük a másnapi időjárást és azt kaptuk, hogy "very gut". :) Ennek nagyon megörültünk és reggelre halasztottuk az aznapi csúcsmászást. Mivel itt elég borsos ára van mindennek, ezért inkább vittünk magunkkal elegendő ételt/italt. A víz jelenti a legnagyobb problémát mivel ezen az útvonalon sehol sem lehet találni és eléggé meg tudja nehezíteni a táskákat. Fejenként napi másfél liter vizet vittünk magunkkal, és bár elégnek bizonyult, jobb két liter vízzel számolni ilyen meleg időszakban. A csomagunkban volt még egy-egy hálózsák is, de ha nem kényes az ember akkor az ott kapott pokrócokkal is lehet takarózni. Igaz a pokrócok közül egyet így is felhasználtunk mert éjszakára igencsak lehűlt a levegő. Kint nulla fok körül lehetett és gyönyörű tiszta volt az ég, de bent sem volt túlzottan meleg. Emiatt célszerű egy meleg ruhával is készülni és jó ha visz magával az ember legalább egy kis kesztyűt és olyan sapkát ami védi a homlokodat és a tarkódat a naptól és a füledet az erős széltől. Ezen kívül talán még ami nagyon fontos, az a napszemüveg. Erős napsütésben ugyanis még hó nélkül is lehet hóvakságot kapni, mivel a sziklák nagy része hófehér és nagyon vakító. A szállás egyébként elég korrekt ha nincsenek nagy igényei az embernek. Értem ez alatt azt, hogy 20-30 emberrel kell megosztanod a szobádat akik közül jó eséllyel legalább 10 horkol. Fürdeni természetesen nem lehet, de kézmosási lehetőség és WC  van bőven.

A hangulat amúgy általában elég jó szokott lenni és estére teljesen felpezsdül az élet a konyha körüli részen. Tavaly még egy díszes tangóharmonika is előkerült és arra ropták a táncot. Mi most csak a vendégkönyvet lapozgattuk és egy kis tisztálkodás után korán eltettük magunkat másnapra. Nem véletlenül mivel hajnal négyre állítottam be az órát. Elég nehezen tudtam elaludni, mert valamitől majd szét robbant a fejem. Mindenesetre négykor megszólalt a telefonom és egy tíz perc csendes szemlélődés után végleg meggyőztem magam, hogy itt az ideje felkelni. Tudtuk jól, hogy ha későn indulunk akkor az elemeken túl a nagy tömeggel is meg kell majd küzdenünk. A fejlámpámat félig letakarva félhomályban kezdtünk el nagyon lassan készülődni és végül elsőként hagytuk el a szobánkat. Kint már egy-két ember bóklászott és láttuk ahogy páran neki is vágnak a hegynek.

Kint még csak a távoli horizonton volt egy kis fény, de a problémát nem a sötét okozta. Olyan erős szél fújt megállás nélkül, hogy majd lefagyott a fülünk. Kicsit demoralizáló volt a sötétben nekivágni az elénk tornyosuló hegynek, de szép lassan elindultunk felfelé. Ahogy haladtunk egyre több helyen találkoztunk kis táblákkal, amik szerencsétlenül járt túrázóknak állítanak emléket. Szerencsére nekünk most nem kellett semmilyen komolyabb természeti akadállyal számolnunk, így magabiztosan haladtunk felfelé. Hihetetlenül szép látványban volt részünk, ahogy a felkelő nap megvilágította a hegyeket és a felhőket. Ezen a részen is használtuk a beülőket, de leginkább lefelé vettük hasznukat amikorra a tömeg valóban utolért minket. Nem gondoltam volna, de lefelé tényleg annyi ember jött szembe, hogy legalább kétszer annyi ideig tartott lejutni, mint felfelé menet.

Hamarosan azonban megpillantottuk a híres Aljazev Stolpot és egyre izgatottabban haladtunk felfelé. Mire felértünk a csúcsra már teljesen kivilágosodott és elállt a szél is. Nagyon nagy élmény volt számunkra így legalább fél órán át ámultunk mire elindultunk vissza. Minden irányba hatalmas távolságra el lehetett látni és mint utólag megtudtam akár még Velencét is látni lehet onnan.  Ezt lefelé menet mesélte egy fiatal pár akikkel beszélgetésbe elegyedtünk, amikor meghallottuk, hogy magyarul beszélnek. A legviccesebb az egészben, hogy Hilda még fel is ismerte a lányt, mivel indulás előtt pár nappal a Mountexben nézelődve hallottuk amikor mondta az eladónak, hogy mennek majd a Triglavra. Akkor nem hittem volna, hogy összetalálkozunk majd velük, mivel gondoltam csak nem új bakancsban vág neki. Nem kicsit lepődtek meg ők is amikor Hilda rákérdezett, hogy véletlenül nem volt-e a napokban a Mountexben. :)

Egy kicsit még pihentünk a szálláson, mivel a fejfájásom csak nem akart elmúlni. Kis erőt merítettünk és folytattuk utunkat lefelé. Erre az irányra a Prag útvonalat választottuk, de utólag meg is bántam. Igaz ez is nagyon szép volt, de végig a tűző napon haladtunk és árnyékot adó fák sem voltak az út utolsó harmadában sem - szemben a felfelé vezető úttal. Ha mindez nem lenne elég akkor még ehhez jön, hogy elég törmelékes ez az út, ami szintén nem túl kellemes hosszú távon. Talán ha nem lett volna ilyen meleg akkor ez sem lett volna ilyen kellemetlen, de így én nagyon nem tudtam élvezni. Ez az út kicsit hosszabbnak tűnt és kevesebb helyen lehetett akasztani. Sokkal inkább a kiálló rudak voltak a jellemzők. Ha beülő nélkül akarja valaki északról megmászni a Triglavot, akkor talán inkább ezt az utat javaslom. A legtöbb leírásban azt olvastam viszont, hogy a Tominskova javasolt felfelé, a Prag pedig lefelé. Mivel én nem próbáltam a másik irányba ezért nem is akarom felülbírálni. Az viszont biztos, hogy a lefelé megtett legalább 1800 méter folyamatos lejtőtől és a nagy táska együttesétől olyan izomlázam lett, amit még egy héttel később is megemlegettem. :)

Nem bántuk azt sem amikor újra megpillantottuk Süsüt. Szállásunk sem volt az elkövetkező három éjszakára így hamar útra is keltünk Bovec felé, hogy a leendő vadvízi evezésre és kanyoningra felkészülhessünk. Meglepetésünkre kb a tizedik apartmanban is azt a választ kaptuk, hogy nincs szabad szoba. Mint megtudtuk ez az év legforgalmasabb hétvégéje és esélytelen, hogy itt a közelben szabad szobát kapjunk három napra. Végül visszamentünk az egyik házhoz ahol csütörtök estére tudtak adni szállást 23 euróért. Pénteken kipihenve ébredtünk és mentünk tovább Kobaridba, ahol vízeséseket néztünk és kirándulgattunk. Szállást itt is hasonlóan körülményesen találtunk, de ami lett az nagyon tetszett mindkettőnknek. Szombatra visszamentünk Bovecbe mivel onnan indult az evezés.

Az evezésre egy hosszú, egész napos program lett tervezve az Isonzón (Soca). Sajnos elég körülményes volt az indulás, mivel rajtunk kívül egy jó nagy csapat volt még, akik több mint egy órát késtek és így csak jó nagy csúszással tudtunk elindulni. Lényeg a lényeg, a program nagyon érdekes és izgalmas volt. Az út első felén Hildával ketten eveztünk egy két fős kenuban. Nagyon jó kis csapatot alkottunk és sikeresen vettük az akadályokat, de a nap másik felében ő inkább átült a nagy csónakba, mivel mint megtudtuk onnan indult a nagyon kemény rész. Idáig is voltak 2,3,4-es nehézségű szakaszok (max 6), de innentől szinte végig 4-es nehézségű részek jöttek. Egy ismeretlen emberrel kerültem párba, aki korábban még nem is evezett, így kissé megindult a paralé képződésem. Szerencsére vele is nagyon jól kijöttünk és nem borultunk egyszer sem, ami nem volt elmondható az összes csónakról. Jó néhányszor nagyon meredek helyzetbe kerültünk, de valahogy mindig sikerült megúsznunk "szárazon". Összességében nagyon nagy élmény volt számunkra és szerintem nem az utolsó evezésünk.

Az estét az autóban töltöttük egy kempingben. Néhány kényelmetlenségtől eltekintve ez is teljesen megfelelt számunkra. A vasárnapi kanyoning túra szintén elég izgalmasra sikerült a Fratarca kanyonban. Ilyen programon korábban én sem vettem még részt, így nem tudtuk mire számíthatunk. A lényege a kanyoningnak, hogy egy hegyi patak mentén ereszkedik le az ember, folyton vízesésekről ugrálva, csúszva vagy éppen kötélen eresztve. Ez is egész napos túra lett, ami éppen elég volt ahhoz hogy rengeteg élményt szerezzünk és jól át is fagyjunk. Igaz volt rajtunk neoprén ruha, de az sem arra van tervezve, hogy egész nap hideg vízben ácsorogjon az ember, miközben egy kis napfény sem ér minket. Én egész jól bírom a hideget, a napot pedig utálom, de most én is úgy húzódtam minden tenyérnyi beszűrődő napfényre mint valami hüllő. Egyébként ez is nagyon izgalmas volt, de abban megegyeztünk Hildával, hogy egyszer elég volt kipróbálni. A nap fénypontja az volt, amikor egy 45 méteres vízesésről eresztettek le minket egy nyüzüge kis kötélen amin két darab csomó, néhány karabiner és egy Joe tartott vissza minket attól, hogy egy másodperc alatt érjünk el az alattunk tátongó mélység aljára. Itt nekünk mindössze annyi dolgunk volt, hogy élvezzük az ereszkedést. Az elején ez nem volt annyira egyszerű dolog mint ahogy hallatszik, de ahogy haladtunk lefelé egyre inkább sikerült ez is. Amúgy tényleg elég félelmetes érzés elengedni magad 45 méter magasan miközben ezerrel ömlik a nyakadba a vízesés és te pedig csak egy darab kötélen lógsz. A lényeg a lényeg, szerencsésen megérkeztünk mindannyian és a rengeteg élménnyel megpakolva Süsüt, már száguldottunk is hazáig.

További képek itt.

“Öregedjünk meg együtt, a sors bármit is rendel. Így állunk elébe mi, ketten, egy szerelemmel. “ - John Lennon

Az idei Művészetek Völgye több szempontból is csodálatos volt. Kezdődött azzal, hogy ha jól számoltam a 10. völgyem volt ebben az évben, folytatódott azzal, hogy Karesz megkérte a kezemet és betetőzte az, hogy csodálatos, élménydús programokon vehettünk részt! Elmondhatom, hogy életem legeslegjobb völgyét tudhatom magam mögött! :)

Péntek (07.22) délután indultunk útnak Budapestről autóval, felkészülve a stopposokra a hátsó ülést szabadon hagyva utaztunk. Tudtuk, hogy utunk első fele "magányos" lesz, mert autópályán száguldottunk Balatonvilágosig. Itt lehajtva a pályáról rögvest 3 lány stoppolt KAPOLCS táblával a kezében. Természetesen satufék és bepakolás, sűrű köszönöm szépen, ugyan nincs mit mondókák és már robogtunk is tovább. Este 6 után valamivel meg is érkeztünk az Üvegtigris sátorozóba. Mikor az eső kicsit alábbhagyott felállítottuk a sátrunkat és rohantunk is le a faluba.
Körülnéztük, felmértük a terepet, szerencsénkre még 1-2 árus nyitva volt, így nézegettünk is. Karesz egyszer csak egy udvarban hagyott, mondván ő keres nekem valami meglepetést. Én boldogan ültem le egy padra, mit sem sejtve arról, hogy miről is fogok hallani az udvarban... Miután Karesz elment nézelődni, elkezdődött egy film, amely teljes egészében az otthon szülés pozitív dolgairól szólt. Kb 5 történet után írtam egy megmentésre kérő sms-t Karesznek és ő nem sokkal utána már jött is, de sajnos üres kézzel. Azt mondta nekem, hogy nem talált semmi mást, csak egy kis apróságot. Én persze egész este nyúztam, hogy mikor kapom már meg (imádom a meglepetés ajándékokat!), de ő nem állt kötélnek.
Éjfél körül úgy döntöttünk, hogy akkor irány aludni, így elindultunk a dombon felfelé a sátorhoz. Ezen a kis ösvényen van egy pont, ahol rálátni az egész völgyre, itt megálltunk egymást átölelve és néztük a kivilágított, nyüzsgő falukat.
Majd egyszer csak előkerült valami Karesz zsebéből és felém nyújtotta egy kis szöveg kíséretében. A sötétben nem volt egyszerű óvatosan kinyitni és nem is igazán láttam mi van benne, de nem is ez volt a lényeg, Karesz kérdésére a válaszom igen volt és már az ujjamon is volt az eljegyzési gyűrűm! :) (Megjegyzés: 1; a gyűrű gyönyörű, jobbat nem is választhatott volna, 2; több mint egy hónapja tervezte ellenem a "merényletet", tehát nem is itt vásárolta a gyűrűt (ami azért látszik is rajta), tehát jól megtréfált az újdonsült vőlegényem!)
Mindezek után végre fölértünk a sátorhoz és meg tudtam nézni lámpafénynél, hogy mit is kaptam, majd naaagy mosollyal az arcomon aludtam el életemben először menyasszonyként. :)

Reggel (szombat 07.23.) kipihenve ébredtünk, csak sajnos az esőre... Így a társasjátékozás (amit délelőttös programnak terveztünk) elmaradt. Lementünk reggelizni a faluba, majd tátogni és várni Józan Péter barátunkat, aki Budapestről busszal érkezett hozzánk a délelőtti órákban. Miután leszállt a buszról felkísértük a sátortáborba és vártuk, hogy a szüntelenül eső eső szüneteljen...
Lakmározás után lesétáltunk a faluba nézegettünk egy kicsit, közben Pétert rábeszéltük, hogy jöjjön velünk vért adni. A Völgyben igen "gazdaságos" vért adni, mivel kapsz 500 forintos meleg étel utalványt, vizet, amennyit csak akarsz, csokit vagy nápolyit és ha ez nem lenne elég még egy tisztelet (napi)jegyet! Ha ezt összeszámolom bőven 3000-3500 forintot fizetnek neked 4,5 dl vérért! Amivel ugye (egyáltalán nem mellesleg) 3 azaz HÁROM, mondom három ember életét mentheted meg és még egészséges is a számodra!
Miután megcsapoltak bennünket és már nem szédültünk, elmentünk a Pokollikba utántölteni egy kis vörösborral. Felpezsdülve és reménykedve kerestük fel a társasjátékos pajtát, mivel már nem esett az eső. Szerencsére volt helyünk játszani, tehát már játszottunk is rögvest a Genius nevű játékkal...
Késő délutáni programnak a Taliándörögdön megszervezésre kerülő Magyarok a világnyolcezresein című előadást terveztük, amire át is buszoztunk Karesszel. Péter maradt Kapolcson, mert várta Noémit.
Az előadás fantasztikus volt, csodás képeket láthattunk fantasztikus történeteket és tanulságokat hallottunk, na meg meggyőződtünk róla, hogy eszünk ágában sincs az Elbrusznál magasabbra menni! :) Ezután felüdülésként a Nikola Parov Quartet és Herczku Ágnes előadását hallgattuk meg. Valami fantasztikus energiát sugárzott! Végig mosolyogtuk a koncertet és ülve táncolgattunk, dölöngéltünk, mert ezt nem lehet kibírni máshogyan! Ellenállhatatlan!!! Folytatva a pörgést Noémiékkel kiegészülve Napra koncert következett. Ha rá gondolok máris a hideg ráz olyan jó volt, pedig sokan voltunk és kicsi vagyok, alig láttam, de mindent hallottam és éreztem. Igaz volt benne, ami nem tetszett, de azt próbálom elfelejteni! :) Olyan sok erőt adott a koncert, hogy miután vége lett Kapolcsig sétáltunk. Igaz próbálkoztunk stoppolni is, de ha jól vélem egyikőnk sem bánta a sétát. Legalább tudtunk utána aludni! :)

A többi nap sem unatkoztunk. Mindig volt valami koncert, előadás vagy csatlakozott hozzánk valaki. Na és persze a kirakodóvásárokban, a gyönyörű kézműves remekek között is órákat töltünk. Többször lementünk a Társasjáték Völgybe új játékokat kipróbálni, nézegettük az állandó kiállításokat, főzőversenyt látogattunk Szőke Bandi kapitánnyal és régi felvételeket néztünk a Völgy életéből. Természetesen idén sem maradhatott ki a Momentán Társulat improvizációs előadása amiben most sem kellett csalódnunk és hasfájásig nevettünk :). Meghallgattuk többek között Harcsa Veronikát, Paya Beát és Szalóki Ágit. Az egyik legnagyobb meglepetés azonban a Fanfara Complexa nevű együttes volt, amiről korábban sosem hallottunk, de annyira megtetszett mindkettőnknek, hogy végül még ott a helyszínen megvettük a lemezüket. A legnagyobb élményt azonban a Kerekes Band nyújtotta számunkra, amit már végképp nem lehetett ülve hallgatni és táncra perdültünk a többi nézővel együtt. Sőt, egy szám erejéig még a színpad is megtelt tomboló emberekkel. Iszonyúan jó koncert volt! Nem tudom felsorolni az összes programot amin ezen a hat napon részt vettünk, de végig jól éreztük magunkat és biztos vagyok benne, hogy jövőre is itt leszünk ;).

 

Szerző: Шypa

4 komment

Tiszai homokpadok

2011.07.15. 07:30

A képek magukért beszélnek. :)))

 

Szerző: -=Amras=-

2 komment

Angyalisziget - Alanar szigete

2011.07.08. 16:00

"Színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő.
Fellép és lelép: s mindenkit sok szerep vár életében."

- William Shakespeare

 

Július második hétvégéjén Judit, Levente, Charlie, Karesz és én megszálltuk Angyalit és 3 napig uraltuk. Megszállásunk célja semmi különös nem volt, csupán játszani szerettünk volna megfelelő környezetben.
A játék nem más, mint szerepjáték volt, ezen belül is Codex. Így megérkezésünk után mindenki átváltozott: Judit - Ja' inn, Levente - Leonírász, Karesz - Thanil, Hilda - Annalyn és Charlie a kalandmester. Küldetésünket hamar megkaptuk, tudomásul vettük és nem félve a haláltól indultunk Alanar szigetére, feladatunk "csupán" annyi volt, hogy mentsük meg a szigetet. Charlie fantasztikusan felkészült különféle térképekkel, feladványokkal és csodálatos misztikummal hintette be az egész játékot. Képességeinket szerencsésen használtuk az esetek többségében, de így is volt, hogy szorult helyzetbe kerültünk, de végül természetesen megmentettük a szigetet! :)

Személyes véleményem szerint a Codexben sokkal jobb harcolni, mivel valósághűbb és nem csak a nagy kockadobáson múlik minden. Viszont pont a realisztikussága miatt veszít kicsit fantasy jellegéből a világ amiben játszunk.

Hétvége folyamán finomakat ettünk hála érte a vaslapnak és Charlienak! :) Na persze a hideg vizes vödrös "zuhany" is sokszor segített rajtunk, hogy az agyunkat beindítva megoldjuk a feladatokat.

Összességében egy fantasztikus hétvégét töltöttünk jó társaságban, egy (számomra) teljesen új játék megismerésével és azért nem utolsó sorban megmentettünk egy szigetet is... Nem kis teljesítmény 3 nap alatt! :) Köszönjük Charlie!

 

Pezsgőbontás Írott-kőn

2011.06.24. 14:37

"Gyönyörű az, ha az ember célba lát
S eléri azt, tűzön-vízen át."
- Henrik Ibsen

 

Június végén az Országos Kéktúra legnyugatibb részét, a régóta tervezett kőszegi szakaszt sikerült bejárnunk. Hosszas tervezést követően csillagtúra mellett döntöttünk, Szombathelyi szállással, mivel így minimálisra lehetett csökkenteni az utazással eltöltött időt. Közel 80-90 kilométer táv lett erre a hosszú hétvégére betervezve. Ákossal, Füstivel, Hildával, Safival már csütörtök este elindultunk Budapestről, hogy pénteken korán reggel neki is állhassunk a távnak. A lefelé vezető úton hatalmas korom fekete fellegek sötétítették be az eget és az ablaktörlő időnként alig bírt a vízzel. Szerencsére épen megérkeztünk, éppen csak a gyomrunk korgott :). A szállást elfoglaltuk és elindultunk valami kaja után nézni. Először gyalog vágtunk neki, aztán az eső miatt inkább úgy döntöttünk, hogy Ákost feláldozva autóval keressük meg a pizzázót amit ajánlottak. Nem akartunk sok időt eltölteni, de végül csak éjfél után értünk vissza a kissé matracláger hangulatú öt (majd a későbbiekben hat) fős szobánkba. A házinéni egyébként nagyon kedves volt, és összességében elég kedvező árat sikerült kialkudnunk. A többi szoba pedig szerintem teljesen rendben volt.

Másnap 7:40-es busszal már mentünk is Abláncmajor irányába. A megállóban azért jókat virultunk a "Kakaó - Rum" településeken, ami valójában a "Karakó - Rum" névből lett átalakítva. Igaz volt itt még jó néhány település aminek a névválasztására igazán kíváncsi lennék pl.: Karakószörcsök.

A pecsételést követően elindultunk az aszfalton, majd egy teljesen benőtt susnyás út mellett elhaladva Peti kijelentése miszerint az biztosan nem lehet út, sajnos tévesnek bizonyult... Néhány száz méter múlva egyértelmű lett, hogy túljöttünk a kék jelzésen és valóban be kellett magunkat vetni a bozótosba. Ez a Kőszeg és Sárvár közötti része a kéknek - amit síksága miatt Ákos csak büntető szakasznak hív - elég sok ilyen járatlan utat tartalmaz. Néhol nyakig érő csalánoson, néhol csollánoson :P megint máshol meg a tegnapi eső okozta dagonyákon kellett magunkat átverekedni. Szerencsére az idő végig nagyon jó volt, tovább javítva idei "jóidős túra" arányunkat.

Szeleste után az új 86-os út miatt a kéktúrát teljesen más irányba vezették és így lényegesen hosszabb utat tettünk meg a jobbra-balra kanyargó utakon. Viszont ami még érdekesebb, hogy néhol az autóútra vezető főút körforgalmába is be kellett mennünk. Ezen a napon körülbelül 30 km-t tettünk meg, igaz emelkedő nem nagyon volt. Látványosság inkább csak a szép mezők és a sűrű erdők voltak. Illetve nap végén Sárváron megcsodáltunk még egy autóbontó üzemet is működés közben :). A következű amire emlékszem, hogy Szombathely végállomáson ébredünk. Aznap este még csatlakozott hozzánk András, Bence, Csé, Eszti, Kitti és Noémi is.

Szombatra a péntekihez hasonló jó időnk lett és a "szokásos" buszunkkal mentünk az Ablánci csárdához. Egyetlen problémát az okozta, hogy a sofőr elfelejtett megállni... pontosabban nem is tudta hol kell, mivel a megálló a semmi közepén van és a kéktúrázókon kívül szerintem senki nem is használja. Így csak a gyors reagálásunknak köszönhető, hogy  hamar megálltunk és nem sokat kellett visszagyalogolnunk. Ezen a napon a másik irányba indultunk és faltuk a kilométereket Kőszegig. A terep hasonló volt a péntekihez, így nem sok meglepetés ért minket. Tömördön a temetőben megcsodáltunk egy hatalmas fenyőfát, aminek egy-egy ága akkora volt mint egy rendes fenyőfa. Itt a közelben még felkerestünk egy geoládát a közeli földvárnál. Sajnos Balázsnak a lába, Safinak a csípője eddigre teljesen kikészült, így ők innen busszal mentek vissza. Mi pedig célba vettük a  vasfüggönyt. Természetesen ez egészből már nem sok maradt, csak a határkövek és néhol egy-egy államhatár tábla tanúskodik a régi korokról, amikor a "világ jobbik felére született" szocialista közösséget meg kellett védeni a gonosz nyugattól. Itt egy kisebb kitérővel felkerestük az Őz-kutat is, majd célba vettük Kőszeget, ahol ettünk egy jót a város központjában. Ezen a napon is közel 30 km-t sikerült megtennünk.

A harmadik reggelen gyanúsan borús égboltra ébredtünk és sejtettük, hogy ez bizony jó eséllyel így is marad. A csapat morálján is sokat rontott a rossz idő, így végül csak Ákos, András, Bence, Eszti, Hilda, Safi és én vágtunk neki Írott-kőnek. Mivel esőben nem szívesen álldogál az ember, így elég jól haladtunk, de emiatt sajnos a Hétvezér-forrásban sem sikerült túl sokat gyönyörködnünk. Az eső pedig valóban nem is hagyta abba egészen az Óház-tető kilátóig, ahonnan lélegzetelállító kilátás nyílt a felhőpamacsokkal díszített környező hegyekre. Egy kisebb pihenő után megállás nélkül folytattuk utunkat Írott-kőig, ahol egy "veterán" kéktúrázó csapatba futottunk és sor került a nagy eseményre: Ákos utolsó pecsételésének lehettünk szemtanúi :). Ennek örömére szusszantunk egy nagyot és előkerült a táskámból egy üveg pezsgő is, aminek gyorsan a fenekére néztünk. Mielőtt bárki azt gondolná, hogy itt véget is ért a kéktúrázás Ákos vagy akár mi számunkra az téved ;). Innen indul ugyanis a Dél-dunántúli Kéktúra. A kilátóból szétnézve pedig már indutunk is tovább Bozsok irányába, teljesítve első DDK-s szakaszunkat.

További képek itt.

Balaton

2011.06.18. 13:31

"A Balaton ábránd és költészet, történelem és hagyomány, édes-bús mesék gyűjteménye, különös magyar emberek ősi fészke, büszkeség a múltból s ragyogó reménység a jövőre." - Eötvös Károly

 

Kevés olyan hétvége van a nyáron, mikor nincs semmi dolgunk. De, hogy még ez se legyen, csinálunk arra a pár napra is valami programot. A hétvégén Balatonra utaztunk, ezen belül is Világosra. Szombaton igazából tényleg csak lazultunk, de azért este (sötétben) elindultunk bicózni és keresni egy ládát.  Mivel fejlámpánk nem volt és csak bicós lámpával rendelkeztünk, így nem lett meg a láda este, de reggel visszakerekeztünk és simán megtaláltuk.
Mivel fürdésre alkalmatlan volt az idő, így a nap további részét is kincsvadászattal töltöttük és egy nyolc pontos láda keresésére indultunk. Fantasztikus volt a Balaton mellett kerekezni és közben szobrokon, táblákon, köveken évszámok után kutatni, majd ebből kispekulálni a palack helyét, ahol pedig a láda koordinátáját találtuk meg. Sajnos a láda már nem volt a helyén, vagy a koordináta nem volt pontos, de a keresés izgalmas volt.
Nap végén átautókáztunk Almádiba, ahol családomnak van nyaralója és sétával nyugtáztuk a balatoni napot a hegyen, majd indultunk haza Csepelre.
Kikapcsolódtunk, pihentünk, nevettünk és jókat ettünk, s közben kincsekre vadásztunk.
 

[OKT] Dobogókő - Visegrád

2011.06.13. 14:35

"Arra a dologra van szükségem, amikor az ember agya kikapcsol, a szíve meg be." - Elizabeth Lee Wurtzel

 

Ezen a hétvégén is Dobogókőn találtuk magunkat, de most csak egy kutyuli (Inka) társaságában. A "kötelező" nézegetés után indultunk Visegrád felé. Az út úgy gondoltuk semmi nehezet nem tartogat számunkra, mivel mindössze 611 m szint és 24,2 km várt ránk. Karesz úgy gondolta, hogy pár geoláda felkutatása simán belefér az időnkbe, így fel is kerestünk négyet utunk során, de ne fussunk ennyire előre.

Tehát reggeli órákban érkeztünk meg Pomázra autóval Budapestről, innen busszal mentünk fel Dobogókőre sok-sok turista társaságában, akik a buszról leszállva rögvest a vendéglátóegység felé vették utukat. Kicsit különcnek is éreztem magam, hogy mi még egy sört sem iszunk meg... De jól tettük, hogy elindultunk. Inka eleinte furcsállta, hogy nincs szülői felügyelet alatt, de aztán feloldódott és élvezte a szabadságot.

Első geoládánkat a Vörös dagonyánál találtuk. Inka nagyon élvezte, hogy kedvére bemocskolhatja magát. Innen a kék jelzésű utat elterelték, de mivel már eljöttünk idáig, gondoltuk, hogy mi az igazi kéken megyünk. Úgyis letelt már az elterelésre szánt 4-5 év. Mint kiderült, ezt az erdészet elfelejtette és az út el volt előlünk zárva... Így le kellett térnünk az útról és az ideiglenes (vagy végleges?) kerítés mellett haladva kanyarogtunk reménykedve, hogy jó irányba megyünk és hogy a lehető legkevesebb kullancs támad meg bennünket (egy tucatot azért sikerült még a ruhánkról és Inkáról összeszedni). Na, persze a fejmagasságig érő csalán is nehezítette az utunkat, bár Inkát nem zavarta semmi sem. :)
Mikor végre visszataláltunk az igazi jelzéssel tarkított útra nemsokára Pilisszentlászlón találtuk magunkat, ahol egy sör és egy kóla elfogyasztása után indultunk tovább.
Sikáros, Laci és Borjúfő nevezetű geoládákat találtuk még meg a nap folyamán. Utolsó ládánknál egy portugál geocoin-t is elrejtettünk, amit előző hétvégén találtunk Dunaharaszti közelében. Itt vettük észre, hogy 80 perc múlva megy egy busz, amit nagyon el kellene érnünk, mert ha véletlen lemaradunk, akkor nagyon későn érünk haza. Az egyetlen bökkenő az volt, hogy Visegrád még vagy 6 km-re volt tőlünk. Kis agyamban eldöntöttem, hogy ezt a buszt el kell érni! Így turbó fokozatra kapcsolva kb 60 perc alatt már a városban voltunk és pecsételtünk is. Úgy gondoltuk, hogy megjutalmazzuk magunkat egy fagyival, de az előttünk álló nénik ezt meghiúsították... Ketten voltak, négy gombócot akartak enni összesen és 10 percig tartott az első gombóc fagyi kiválasztása.

Így fagyi nélkül mentünk a buszra és indultunk Pomázra. Cserébe Bady Hamiztunk Csepelen, ami őszintén szólva jobban esett, mint a fagyi esett volna. Csodálatos helyen jártunk ismét, köszönet érte OKT!

 

Kincskeresés

2011.06.12. 14:35

"Amit mi megszokottnak tartunk, az valójában egy újabb lehetőséget, egy újabb kalandot hordoz. És mégsem vesszük észre, hogy minden áldott nap más, mint a többi. A mai napon valahol kincs vár rád. Meglehet, hogy egy röpkén átsuhanó mosoly az." - Paulo Coelho

 

A GPS-ek terjedésével új szórakozás indult hódító útjának szerte a világon - a geocaching. Aki esetleg nem tudná miről van szó, azoknak nagy vonalakban annyit, hogy ez a modern kor kincskereső játéka.  Mivel új dolgokat már nem nagyon tud felfedezni a hétköznapi ember, ezért magának kell elkészíteni azokat. A lényege, hogy egyesek elrejtenek apró ládákat szerte a világon mindenféle apró meglepetéssel, és a koordinátáit, vagy az ahhoz vezető rejtvényt megadják az interneten. Ha valaki megtalál egy ilyen ládát, akkor különösebben nem nyer semmit, viszont maga a keresés nagyon izgalmas tud lenni. A megtalálás pedig magában hordozza a sikerélményt is. Sokszor a ládákat már eléggé "kifosztott" állapotban lehet megtalálni, de néha hasznos kis aprósággal gazdagodik az ember. Annyi szabály van mindössze, hogy ha kiveszel egy tárgyat, akkor annak helyére tegyél be valami hasonló értékű másikat. Azért tud ilyen sikeres lenni ez a hobbi, mert mindenki számára ingyenesen elérhető és nagyon szórakoztató tud lenni. Sok embert egyszerűen nem lehet rávenni, hogy kimozduljon, túrázzon de ennek segítségével máris kedvet kap az egészhez.
 

Korábban én is idegenkedtem attól, hogy bármiféle elektronikus kütyü segítségével túrázzak. Viszont az új céges telefonommal már minden adott volt ennek kipróbálására... és végül beleharaptam a tiltott almába :). Egyből rákattantam és rájöttem, hogy ez nem zárja ki a korábbi túrázásokat, bringázásokat, hanem egyszerűen kiegészíti azokat. Mivel mindenhol vannak ilyen ládák, ezért szinte minden túra során közbe lehet iktatni egy-egy ilyen kis kitérőt. Sőt, mivel a városokban is vannak, így egy rövid délutáni programként is kiváló.

Az utóbbi időben pedig a maradék szabadidőmet én is nagyon szívesen töltöm geoládázással. Legtöbbet túrázás közben vagy haverokkal bringázással egybekötve találtam. A legérdekesebb találatom eddig egy portugál utazó érme volt, ami már bejárta fél Európát és én is hozzájárultam, hogy még jobban megismerhesse kis kontinensünket :). Ezeknek az utazó érméknek (geocoin) és bogaraknak (travel bug) mindig van valami egyedi céljuk és a megtalálóknak ebben a feladatukban kell segíteni őket. Van amelyik körbe akarja utazni a Földet, van amelyik minden fővárosba el akar jutni és még számtalan más céllal lehetnek. Akit érdekel hol jár az "én" érmém az itt tudja nyomon követni.

 

"Érezte, hogy ami elötte áll, az hosszú és nehéz út lesz. De tudta azt is, hogy lesz ereje ehhez az úthoz. Mert akivel nekiindult ennek az életnek, azt maga választotta. S az asszony útja az ura mellett halad, könnyű s nehéz időkben egyaránt." - Wass Albert

 

Egy nyáreleji meleg napon esküvőre voltunk hivatalosak Zitához és Árpihoz. Az esemény Vértes szívében zajlott sok sok vendéggel. A polgári esküvőt két héttel előtte tartották bicikli hátán, elég extrém körülmények között. A templomi esküvő pedig azon a helyen volt, ahol Árpád nagy levegőt véve megkérte Zita kezét (Vérteskozma). A 150 fős násznép lakodalomra Vértesbogláron kapott helyet a Vérteslovas nevű tanyán és hajnalig tartó mulatságba kezdett.

Köszönjük szépen a meghívást, nagyon jól éreztük magunkat és nászutatokhoz sok erőt és egészséget kívánunk! Ugyanis Árpi és Zita a Föld körül fogják tölteni nászutukat bicikliháton 2-3 évig!

Az útról itt tájékozódhattok és képeket is itt találtok, érdemes ránézni az oldalra!

Sok boldogságot! Éljen az ifjú pár!
 

Bihar

2011.05.13. 15:26

Májusban az utunk Erdélyországba, a gyönyörű Bihari-havasokba vezetett. Sok nevetésben, szép tájakban és persze rengeteg szintvonalban volt részünk. Íme egy kis válogatás:

 

További képek itt: Képek.

 

OKT - Bécsi út - Dobogókő

2011.05.08. 19:03

"Az esőre is száraz időben kell felkészülnünk." - Gábor Dénes

Készülve a bihari túránkra, ami jövő hét csütörtökön veszi kezdetét, megtettük a címben olvasható szakaszt. Ez az út 22,2 km-en 1058 métert emelkedett. Tudva, hogy Janival hasonló lesz az út Erdélyországban, így bizakodva vágtam neki.
A túránk 3,5 óra utazással kezdődött, mert az autót elvittük Dobogókőre, onnan visszabuszoztunk Pomázra, majd HÉV-vel Szentlélek térre és onnan szintén busszal a Bécsi útra (közvetlen busz nincs Dobogókőről Budapestre...). Nem mondhatnám, hogy a kutyák ennek nagyon örültek, de a túra végén szerintem Maya visszasírta a buszozást (nagyon nagyon elfáradtak).
11 órakor indultunk tehát neki az útnak frissen, fürgén, vidáman. Útközben tevékre is másztunk a Teve szikláknál és élveztük a csodálatos panorámát. Az első szakaszt hamar teljesítettük 2 óra alatt elértünk a Kevély nyereghez. Itt pecsételtünk, ettünk, ittunk, pihentünk egy kicsit. Túl voltunk 6,3 km-en és 379m szinten. Lányok nyelve csak lógott és lihegtek rendesen, de még vigyorogtak. Kellemes időnk volt, nem volt se túl meleg se túl hideg és a szél is csak amolyan kedvesen fújt.
Kis pihenő után indultunk is tovább egészen Pilisszentkeresztig. Ekkor már melegebb volt és többet aszalódtunk a napon is így több folyadék fogyott, de a zsákunk legalább egyre könnyebb lett. Ezen a szakaszon 3 lábatlan gyíkkal is találkoztunk. Jelentem nagyon félelmetesek, főleg azok számára akik a kígyókkal nincsenek nagy barátságban. Továbbá nagyon sok biciklistával találkoztunk. Egész meglepő módon többen voltak mint a túrázók. Továbbá ez a szakasz sok sok ismeretterjesztő táblával "rendelkezik" amiken érdekes információkat olvashatunk. Pilisszentkereszt központjába érve pecsételtünk egy útszéli kocsmában és pihentettük egy picit a lábunkat is (főleg én, mert jó szokásához híven kikezdte a sarkam a bakancs). Körülbelül 3,5 óra alatt tettük meg ezt a szakaszt és újabb 11,7km-en és 307m szinten voltunk túl.
Utolsó szakaszunkat megkezdtük fájó sarokkal óvatosan lépkedve, de semmiképpen sem elkeseredve. Már csak 4,2km-t kellett megtenni és 372m szintet. Ezt teljesítettük is majdnem 2 óra alatt és megérkeztünk a kocsihoz. Ez időtájt az erdő teljesen megváltozott. A madarak csicsergése abbamaradt, egyre sötétebb, barátságtalanabb lett az erdő. Olybá tűnt, mintha gyalogolnánk bele az őszbe, ilyet én még nem tapasztaltam. Dobogókőn is pecsételtünk és a megyehatárra állva egyszerre mind a két otthonomban ott lehettem (Komárom-Esztergom megye és Pest megye).
Véleményem szerint fantasztikus túra volt tele jó dolgokkal és új ismeretekkel. A szintkülönbség sem készített ki annyira mint vártam, csak úgy látszik a bakancsom nem szeret túrázni az én lábamon... Ajánlom mindenkinek ezt a szakaszt, akár a másik irányból is (22,2 km és 486m szint). Érdemes!

 

További képek itt.

 

"Ne a járt úton haladj, hanem inkább abban az irányban indulj el, amerre még senki sem járt előtted, és te hagyj magad után lábnyomokat." - Ralph Waldo Emerson

Nagyszabású pincekoncert után mint említettem túrázni indultunk. Természetesen OKT-n, mint mostanság mindig. Az este folyamán elcsábítottuk Csét is, így hárman másnaposan, álmosan, fáradtan túráztunk, míg Palkó és Kinga kipihenten, fitten csatlakozott hozzánk. A buszt természetesen lekéstük, de fél óra múlva jött a következő, amivel célba is vettük a téglagyárat. Itt pecsételtünk és nekivágtunk a mindössze 15 km-es útnak, amin viszont körülbelül 650 méter szint jutott (utólag átszámolva :)). A Csúcs-hegyi-nyeregben elidőztünk egy keveset a fűben majszolgatva némi csokit.

A pihenőt követően gondoltuk letérünk az útról egy rövid szakaszon, mert Karesz úgy vélte, hogy arra érdekesebb lesz a terep. Ezzel némi plusz emelkedőt betervezve nekivágtunk a Csúcs-hegy gerincének. Mindannyian csatlakoztunk hozzá (igaz nagyon más választásunk nem volt) és valóban érdekesebbre is sikeredett, mivel a térképen jelölt (jelzés nélküli) "út" hamarosan egy vadcsapásba váltott át. Mikor már teljesen a dzsindzsásban másztunk Palkó megjegyezte, hogy igazán visszafordulhatnánk, de már nem lett volna értelme így Tarzanokká és Xénákká válva meneteltünk a bozótosban. Itt sok sok érdekes dolgot találtunk, pl. fotel, bunker stb, míg végül sikerült visszakeveredni a kékre.

Az út során több helyen is találtunk kéregdarabokat kék festéssel, de nem nagyon tudtuk mire vélni. Később tudtam csak meg, hogy egyszerűen hülye gyerekek szórakoztatták magukat azzal, hogy levagdosták baltával a jelzéseket...

A kis kitérő után a Hármashatár-hegyre másztunk föl, ahonnan nagyon szép kilátásban volt részünk, de sajnos nem sokáig tudtuk ezt élvezni mert nagyon erős szél fújt. Itt Karesz felkereste a pecsétet, amit egy étteremben talált meg nagy nehezen. Innen már többnyire lejtett a terep, és hiába mondta Karesz, hogy már nincs sok hátra a többiek kiszálltak a Fenyőgyöngyénél és buszra ültek.

Az érzékeny búcsút követően a blökikkel négyen nekivágtunk a táv hátralévő részének. Megnéztük az Árpád-kilátót, ahonnan szintén nagyon szép kilátás volt a Dunára. A szél továbbra is nagyon erős volt aminek nagyon örültek a vitorlázó repülők. A felszállópályán Maya és Inka játszott egy keveset a többi kutyával. Végül a sok emelkedőtől és a széltől elgyötörve érkeztünk meg a Hűvösvölgybe, ahol még egy kis buszozgatás várt ránk (persze a jól megérdemelt lángost követően :)).

 További képek itt.

Me Ill koncert

2011.04.08. 10:49

"Egy jó dolog van a zenében: amikor üt, nem érzel fájdalmat."

Bob Marley

 

Meghívást kaptunk egy igen furcsa nevű együttes koncertjére. A tagokat Karesz ismerte viszont a zenét nem. A név hallatán semmi jóra nem számítottunk, ám kellemesen csalódtunk amikor ellátogattunk a koncertjükre.

Első hallásra azt mondtam, hogy én ugyan nem megyek! De mikor elérkezett a nagy nap, valahogy késztetést éreztem magamban, hogy menni kell! Így elhatározásra jutottunk és mentünk.

Este nyolc óra tájban érkeztünk a helyszínre a Menta Teraszhoz. Pár ismerős arc már várakozott a helyszínen és egyre csak többen lettünk. Nem mondom, hogy zsúfolásig tele volt a pince, de pont elegen voltunk ahhoz, hogy az előzenekar alatt beszélgethessünk, mert az egy förtelem volt. Aztán pedig a furcsa nevű zenekar játékideje alatt és után táncolhassunk és bulizhassunk egy nagyon jót. Annyira jót, hogy alig akartam hazamenni, pedig tudtam, hogy másnapra túrát szerveztünk és szükség lesz az energiámra.

Összefoglalva köszönet a Me Ill tagjainak ezért a fergeteges estéért, remélem lesz még ilyen! :)