"Nézzétek, a világ tele van hátizsákos vándorokkal, Dharma hobókkal, akik nem hajlandóak megfelelni az általános követelményeknek, akik nem hajlandóak fogyasztóvá válni, akik nem akarnak élni azzal a privilégiummal, hogy azért dolgozzanak, hogy fogyaszthassanak; akik nem vágynak olyan hülyeségekre, mint hűtőszekrény, tévékészülék, autó, legalábbis nem vágynak új, csillogó-villogó kocsikra; akik nem akarnak megvenni ilyen meg olyan hajolajat, dezodort, meg azt a sok szemetet, ami a megvásárlása után egy héttel így is, úgy is a kukában köt ki; akik börtönnek érzik a munka, a termelés, a fogyasztás, a munka, a termelés, a fogyasztás körforgását, ezt az egész rendszert."
Jack Kerouac

Kéktúra újabb szakaszát teljesítettük a hétvégén Aggtelek környékén.  Kettesben romantikusan töltöttük ezt a két napot Keleméren, egy jól felszerelt, aránylag tiszta vendégházban, mely Mohos Vendégház névre hallgat. :)
Az első napunk borongósan, köddel telve és buszozással indult. Szerencsére mikor már végeztünk az átszállásokkal és várakozásokkal, a köd is felszállt és a Jóisten megajándékozott minket két kis őzikével, akik szinte egy lélegzetvételnyi távolságból szemeztek velünk. :) A nap további részében nem sok érdekesség történt velünk, csupán annyi, hogy több száz párzó békát láttunk egy tó partján és annak vizében. Az úttesten több tíz béka tetemét fedezhettük fel. Szegények, lehet, hogy szűzen haltak meg... Miután megcsodáltuk őket és eleget ámultunk, bámultunk mendegéltünk is tovább a dimbes-dombos vidéken és élveztük a napsütést.
Másnap már reggel jobban indult az idő és egyre csak javult, olyannyira hogy a nap végén azt vettük észre, hogy rákvörösre sültünk. Ami persze nem baj, de azért meglepő, hogy április első hétvégéjén már ilyen erős a napsugárzás. A táj továbbra is dombos volt, erdőt nem nagyon láttunk másnap sem. Viszont termeszvárat annál inkább. Az irtásokra befészkelték  magukat a termeszek és négyzetméterenként, ha kettő bucka nem volt, akkor egy sem.
Falvakat végigjárva, felfrissülve, lebarnulva és kipihenve érkeztünk meg vasárnap délután Kelemérre és indultunk haza.

 További képek itt.

"Ahol nincsen emberi reménység,
ott vagyon az isteni segítség."

Mikes Kelemen

A Volánnak megint majdnem sikerült tönkretennie egy hétvégénket. Persze ezúttal sem rajtuk múlott, hogy végül nem úgy alakult. Gondoltuk március utolsó hétvégéjén bejárjuk az OKT Katalinpuszta és Felsőpetény közötti hiányzó szakaszát. Hildával, anyuval és a két vízilóval vágtunk neki a nehéznek látszó túrának. Ismerve a Volánt, biztos ami biztos alapon nagyjából egy órával korábban kimentünk Katalinpusztára, hogy minden eshetőségre felkészülhessünk. Úgy tűnt mások is várnak a buszra és még a megállóban is ki volt írva a menetrend... így már nyeregben éreztük magunkat, aminek örömére egy sörrel is megajándékoztam magamat. Persze kiderült, hogy korán ittam a medve bőrére...

A blökiket rendesen felöltöztettük szájkosárral és pórázzal, annak rendje és módja szerint, de kiderült hiába utaztam eddig rengetegszer így - a Volánnak ismét sikerült meglepnie. Mint megtudtuk a Volán közelről sem mondható állatbarátnak, mivel mint kiderült egy buszon egy időben összesen egy kutya tartózkodhat. Hát mondom biztos csak a buszsofőrnek gurult el a gyógyszere, mert ilyen hülyeséget még nem hallottam. Mondtam neki, hogy nem egyedül viszem, hanem hárman vagyunk a két kutyára. Gondoltam csak az lehet a baja, hogy egy ember csak egy kutyát vihet magával (ezt még talán meg is tudnám érteni), de továbbra is ugyanaz az agyhalott monoton válasz jött, hogy "nem lehet". Hiába mutattam neki, hogy rajtuk van a szájkosár és a póráz is, hiába mondtam, hogy eddig is mindig így utaztam, sőt még azt is javasoltam, hogy kifizetem a teljes felnőtt jegy árát a kutya helyett, de ez a szerencsétlen csak kötötte az ebet a karóhoz. Szó szerint... Legalábbis tette volna, mivel kb öt perc vitatkozás után stílusosan kiböfögte, hogy akkor kössük ki a kutyát az árokba. Na abban a pillanatban el is durrant az agyam és szép, kerek, egész, összefüggő, barokkos torgyáni körmondatban elküldtem a buszsofőrt melegebb éghajlatra.

Elsőre úgy tűnt, hogy mehetünk haza, mert a következő busz (jó Volános szokás szerint) talán este jött volna. Kicsit lehiggadtunk és Hilda javaslatára megkérdeztük az egyik csoportot (akik gyanúsan ugyanarra akartak menni mint mi), hogy nem tudnak-e esetleg minket is elvinni. Szerencsére rendesek voltak és megegyeztünk, hogy amikor visszafelé jönnek akkor engem is eldobnak az autóig, amivel vissza tudok majd menni a többiekért. Szóval minden jó ha a vége jó és úgy tűnt, hogy végül minden jól alakul a kezdeti nehézségek után.

A túra elején egyből egy jó meredek 600 méteres emelkedéssel kezdődött fel a Naszályra. A kora tavaszi tájat millió apró virág borította (hóvirág és odvas keltike) és még az illatukat is lehetett érezni. Fent a kilátónál sajnos a távoli köd miatt nem sok mindent lehetett látni. Azonban így is megérte felmenni, mivel lefelé menet a másik oldalon még szebb kilátásban volt részünk. Itt találkoztunk azzal a csoporttal akiknek reggel még sikerült feljutniuk egy kutyával a buszra és csodálkoztak is hogy mi hogy-hogy elindultunk. Az út további részében is végig kísértek minket a kis virágok és már csak kisebb emelkedők voltak hátra - viszont annál nagyobb távolságok. Megmentőinkkel többször összefutottunk az úton és végül Felsőpetényen a megbeszéltek szerint felvettek és elvittek Süsühöz.

Hát így alakult ez a hétvége és szerencsére most a Volánnak sem sikerült (teljesen) beleköpniük a levesünkbe. Az pedig már biztos, hogy ezentúl igyekszem minél messzebbről elkerülni a Volánt.

További képek itt.

Március idusán a Vértesben kalandoztunk. Természetesen most sem unatkoztunk!!! :)

"A boldogság talán az erdőben élő szarvashoz hasonlítható leginkább. Néha előjön az erdő sűrűjéből, és meglátogat. De a tolakodó közeledést nem szereti, ha meg üldözőbe veszed, biztosan elmenekül előled." - Phyllis Theroux

Februári hosszú túránknak - Ákos cimborám szavaival élve - az országos kék sárvári büntetőszakaszát terveztük be. Ezt a rossz hírnevét azonban csak azzal érdemelte ki, hogy hegyeknek nyoma sincs a környéken. Ezt még csak tovább tetézte az a tény, hogy tél vége lévén nem sok zölddel találkozhattunk. Persze mindettől függetlenül még lehet nagyon szép a táj, amit mi sem bizonyít jobban mint, hogy Rockenbauer Pálnak is az itteni Farkaserdő volt az egyik kedvenc helye a kéktúra mentén...

Pénteken meló után azonnal indultunk is, hogy az estét már a szállásunkon tölthessük, Ákos, Bence, Balázs, Edit és egy kis sör társaságában. Így is lett, aztán Balázzsal elindultunk megnézni, hogy honnan is indul másnap korán reggel a buszunk. Körbejártuk fél Sárvárt mire kiderült, hogy a szálláshoz egyik legközelebbi megállóból indul, csak éppen mi a másik irányba indultunk. Hamar eltettük magunkat szombatra, mivel aznapra kb 27 km lett betervezve.

Reggel minden probléma nélkül eljutottunk busszal Káldra, majd a helyi vendéglátó egységben megejtett pecsételést követően már úton is voltunk. Előző nap este azon szórakoztunk, hogy ki lehet olyan béna, hogy ezen a terepen eltéved, mivel általában több kilométeres egyenes szakaszok váltják egymást utunk során. Mondanom sem kell, hogy egyből rossz úton indultunk el, de szerencsére még időben észrevettük... Gyorsan keresztülvágtunk egy szántón, miközben több szarvast is láttunk a távolban. Ezt követően szinte végig fakitermelés mellett haladtunk és többnyire tényleg nyíl egyenesek voltak az utak. Az erdő sajnos még elég kopasz volt és inkább beszélgetéssel ütöttük el az időt. Persze így is volt jó pár érdekesség, mint a Banyafa vagy a kis kitérővel útba ejtett sitkei villámsújtotta templom. Itt szóba került még Sinkó László rokoni jogosítványa és a regölés is, amivel jól elszórakoztattuk magunkat. Gérce határában az út mellett szóba elegyedett velünk a helyi erők néhány díszpéldánya, akiktől többek között azt is megtudtuk, hogy "kib@szott jó a levegő". Ezt persze nélkülük biztosan nem vettük volna észre amikor a szántók mellet haladva, a metsző hidegben még az orrunkat is be kellett takarni, nehogy lefagyjon. Na szóval itt a falu határában Ákos megemlítette, hogy milyen jól esne most neki egy kis babgulyás... és "mit ad Isten, illetve hogy-hogy nem elvtársak" :) a bélyegzővel együtt a helyi kiskocsmában (ami mellesleg sokkal kultúráltabb volt, mint a legtöbb pesti hely) aznap pont babgulyást készítettek.

A nap végére jól elfáradtunk és jólesett megérkezni Sárvárra. Este a szállás pincéjében kicsit csocsóztunk, ping-pongoztunk és egy kicsit játszottunk egy nagyon régi kérdezz-felekkel társasjátékkal.

A vasárnapi túra már jóval rövidebb lett, mindösszesen 17 km. Itt sem volt különösebb szintemelkedés, így elég nagy nehézségekbe ütközött, hogy kitaláljuk hol is együk meg a csúcscsokit, de végül egy kisebb emelkedő tetején a biztonság kedvéért azt is elmajszoltuk :). Ezen a napon szintén Káldról indultunk csak persze a másik irányba, így jutottunk el végül a Szajki-tavakhoz. A legérdekesebb dolog azonban a hazafelé tartó úton ért minket, amikor is egy legalább 50 fős szarvascsorda vágtatott el az autóút mellett. Összességében egy nagyon jó hétvégét és nagyjából 45 kilométert tudhatunk magunk mögött.

További képek itt.

"Minden nagy teljesítmény egy álommal kezdődik. A tölgyfa alszik a makkban, a madárka vár a tojásban, és a lélek látomásában egy ébredező angyal mozdul. Az álmok a valóság magjai." - James Allen

Február első szombatján Tihany felé vettük utunkat Mari, Kornél és Marci kíséretében. Téli Tihany elnevezésű teljesítmény túrára Kornél barátunk hívta fel a figyelmünket. Ő még nem járt télen a Balatonnál viszont kellemes körülmények között, (reményei szerint) szép időben szeretne körülnézni ott és erre teljesen alkalmasnak látta ezt a túraeseményt.

Hat órai találkozót beszéltünk meg a Petőfi hídnál, melyen mindenki hiánytalanul ott is volt! :) Indulhattunk a nagy utazásra! Útközben poénkodtunk azon, hogy a nap elől futunk és nem is fog minket utolérni, de szerencsénkre beért mindket és olyan csodálatos időt varázsolt nekünk, mint amilyen véleményem szerint az elmúlt évben egyszer sem volt. Szikrázó napsütés, jeges Balaton és Belső-tó, meleg levegő, sok sok D vitamin és a fák között beszűrődő napfény emelte a túra hangulatát, no meg Marci szövege! :)

Mi a 15 km-es szakaszt vállaltuk. Erre 5 óra volt a szintidő, de látszólag nem siettünk. Igaz, ki is akar sietni ebben a csodálatos időben? Sokat nézelődtünk, fényképeztünk, beszélgettünk és pecsételtünk az út során. Teljesítmény túra lévén voltak ellenőrzőpontok, ahol menetlevelünkbe pecséteket kaptunk igazolván, hogy megjártuk azt a szakaszt. Körülbelül minden második pontnál várt ránk valamiféle meglepetés mint szaloncukor, pogácsa, forraltbor, tea, alma...

Azt viszont szóvá kell tennem, hogy nem minden túrázó tiszteli a természetet. Az odáig rendben van számára, hogy kapja a teát és a szőlőcukrot és megeszi, megissza, de az már nem triviális, hogy keressen egy szemetest (jelzem votak kitéve zsákok) a hulladékának vagy eltegye a táskájába. Ahogy Friedensreich Hundertwasser is mondja: Vendég vagy a természetben - viselkedj! Tehát én erre kérnék mély alázattal mindenkit!

Túránk végéhez közeledve kaptuk a fiúktól a tanácsot, hogy húzzunk bele, mert lehet hogy kicsúszunk a szintidőből... Bele is húztunk és így 4:57 perc alatt értünk be! Teljesítettük! :) Jutalmunk kitűző és hűtőmágnes lett, no meg finom paprikáskrumpli (amiből persze Maya és Inka is lakmározott). :)

Személy szerint én nagyon jól éreztem magam a túrán, kedves emberekkel lehetett találkozni, az idő csodálatos volt és mindössze csak 700 forintot kellett fizetni mindenért. Köszönet a szervezőknek és Kornél apánknak a meghívásért!

További képek itt.

A hétvégén ismét sok szép élményben volt részünk Janiékkal - ezúttal a Mátrában.

További képek itt.

"Utad értelme nem a cél, hanem a vándorlás." - Márai Sándor

Újévi fogadalmaink közé tartozott az is, hogy minden hónap elején megtervezzük annak hétvégi programjait. Tehát kb. január 3-án ezt meg is tettük első alkalommal ez évben és így alakult, hogy e hónap 15-re nem esett semmi program...
"Mit ad Isten, illetve hogy-hogy nem elvtársak" (Hofi), mi mást is csinálhattunk volna, mint beterveztünk egy OKT túra szakaszt. Felhívtam rögvest kedves csoporttársamat, Noémit és kérdőre is vontam, mit is csinálnak akkor. Mondta, hogy természetesen túrázunk! :)

Így alakult, hogy aznap reggel 7 lelkes túrázó (Balázs, FeZo, Karesz, Máté, Noémi, Péter és én) indult útnak Piliscsabára. Utunk közben egy nagyon kedves, szimpatikus fiatalember (enyhén GYP-s) gondoskodott arról, hogy ne unatkozzunk. Ha találkoztok vele, kérlek mondjátok el neki, hogy hogyan is tud eljutni Piliscsévre! Szegénynek mi nem tudtunk elmagyarázni, bármennyire is próbáltuk...
Megálló-megálló után következett, a kutyák természetesen nem élvezték az utat. Jelzem mi sem a túl nagymértékű fűtést, de egyszer csak a mi megállónk következett és le is szálltunk. Megszabadulva így a fiatalembertől, a melegtől és a zsúfoltságtól.

Meg is kerestük az első kocsmát, ahol kértünk egy kávé kíséretében pecsétet, s indultunk is tova. Kiérve a városból sártenger fogadott minket, kamáslikat hamarjában felcsatoltuk és boldogan vágtunk neki az útnak. Csodálatos időnk volt, csodálatos volt a táj, a fák suhogása a szélben és mindenekfelett csodálatos volt a társaság.
Ez a szakasz összesen 21 km és +541/-529 m szintet "tartalmaz". A kéktúra füzet szerint ez 6 óra alatt teljesíthető, próbáltuk magunkat ehhez tartani, igaz úgy gondoltuk, hogy nem fog sikerülni, mivel karácsony óta a csapat majd' összes tagjának ez volt az első menetelése.

Első nagyobb pihenőnknél (ebéd közben) Noémi megkérdezte Kareszt, hogy nem használja e a botokat, amiket hozott magával. Erre csak annyi volt a válasz, hogy nem. Noémi rögvest lecsapott rá és mivel még nem próbálta, ezért nagy lelkesedéssel vágott neki az út hátralévő részének, kezében a túrabottal, amit alig lehetett aztán elkérni tőle. Jól összebarátkoztak! :)
Zsíros-hegynél pecsételés következett és a Muflon Itatóban egy kis forralt bor, kóla, süti ropi kombó. Innentől az út már tényleg csak lefelé vezetett. Könnyen haladtunk, és a sár se volt már olyan nagy.

Megérkezve Hűvösvölgybe már voltak problémáink. Noémi kislábujja fájt, nekem a sarkam dörzsölte ki a bakancs (mint szokta...) és szinte már csak betonon mentünk, ami senkinek sem tetszett igazán...
Gyermekvasútnál pecsételtünk még egyet, így lezártuk a szakaszunk és rohantunk is a villamos felé, majd a metróba. Jelzem a lányok nem igazán díjazták, hogy az erdő puha földje után a mozgólépcsőn kell utazniuk, nagyon meg voltak rémülve. Annyira, hogy Inka a nem mozgó lépcsőt is úgy megnézte, mintha meg akarná állítani! :) De túléltük!

Mindent összevetve csodálatos évkezdő túra volt, remélem sok ilyenben lesz még részünk. Főleg, hogy tavaly nem tudtunk úgy elmenni túrázni, hogy ne szakadt volna ránk az ég... Bízunk benne, hogy ez az év mást tartogat számunkra!
Köszönjük mindenkinek, aki velünk tartott, reméljük nemsokára találkozunk megint! :)

"Mit van mit kivánni még
Ily áldott időben? -
Adjon Isten, ami nincs,
Ez új esztendőben."

Arany János

Amint lezajlottak a karácsonyi rokonlátogatások, már kezdődött is a szilveszteri készülődés. A szokásos szűk családi körben megtartott ünneplést terveztük kisebb baráti társaság támogatásával. Elsőként Zoli érkezett, mondván, úgysem tud sokáig maradni. A többiekre várva megkóstoltunk jó néhány gyümölcsszármazékot, nehogy valami rosszat tegyünk később az emberek elé. Hamarosan megjött Judit és Lev, kicsit később Noémi Péterrel, végül pedig Szabináék is. Egy keveset biliárdoztunk, miközben továbbra sem kíméltük a különféle nedűket.

Amikor már elég jó volt a hangulat elővettük a Beugrót és már dőltünk is a nevetéstől. Aki esetleg nem tudná miről szól ez a játék annak itt egy rövid részlet.

Sok változata van még ennek a játéknak és mindegyiken nagyon jól lehet szórakozni - mindenkinek csak ajánlani tudom... A játékot felváltotta Leviék Talizmán stratégiai játéka, amit másfél óra után lényeges létszámveszteséggel tettünk félre. Ekkorra ugyanis az emberek egy része táncra perdült, néhányan pedig visszatértek a biliárdhoz. Zoli persze folyamatosan hajtogatta, hogy neki hamarosan haza kell mennie, mert megy az utolsó busza. Bár még mindig nem hiszi el, én becs szóra szóltam neki. Ezt ő látszólag tudomásul is vette (bár ez nála sosem egyértelmű :P) és visszament táncolni. Hát így esett, hogy Zoli reggelig nálunk ragadt, mivel éjszakai buszokkal már csak igen körülményesen tudott volna hazajutni. Az éjszaka további része hasonlóan telt, amit csak az éjféli pezsgőbontás zavart meg. Öt körül a kissé megcsappant csapatunk is nyugovóra tért. Pár óra szunditás után megnéztük még a Farkasok szövetségét, aztán elköszöntünk egymástól és végérvényesen a 2010-es évtől is...

"Mikor felidézzük a régi karácsonyokat, rájövünk, hogy kis apróságok – nem a nagy csodák – adják a legbensőségesebb boldogságot." - Bob Hope

Sok boldog karácsonyt kívánunk mindenkinek aki lelkes túrázó. Na egye fene, annak is aki nem olyan lelkes! :) Csak csínján a beiglikkel, mert le kell ám mozogni kétszeresen!!! :D XD

Az első közös karácsonyi fánkunk :)

"Az élet nem az, amit az ember átélt, hanem az, amire visszaemlékszik, és ahogy visszaemlékszik rá, amikor el akarja mesélni." - Gabriel García Márquez

Egy évvel lettünk öregebbek az első Janival közösen végigjárt túránk óta. Nem akármilyen év volt ez, és nem akármilyen emlékekkel lettünk gazdagabbak. Ennek a nemes évfordulónak megünneplésére Jani a bükki Hármaskúti Erdészházba szervezett egy három napos évzáró találkozót. Kint mindent szép fehér hólepel fedett a levegő pedig tiszta és friss volt. Mire megérkeztünk a házat már megtöltötte a hangos nevetés, beszélgetés és ismerkedés. Az ajtón belépve rengeteg ismerős arc és természetesen néhány számomra akkor még ismeretlen is feltűnt.

A gyors üdvözlést, bemutatkozást és szállásfoglalást követően nekiláttunk a forraltborozásnak és a különféle pálinkaköltemények körbekínálásának. Amikor már mindenki megérkezett (jelentem egy Buborék alias Bubi nevű fenevad is csatlakozott hozzánk) felkerekedtünk egy rövid naplemenete vadászatra a közeli Bálványra. Felérve a kilátó tetejére már csak a szomszédos települések pislákoló fényeit láthattuk. Bőven fagypont alatt volt a hőmérséklet, így a kaptató utáni álldogálást nem sokáig lehetett elviselni és inkább a közeli Bánkúti Turistaház felé vettük az irányt. Itt sem időztünk túl sokat és három-öt fős csapatokban kisebb verseny formájában siettünk a szemünk előtt lebegő hurkák felé, amit már jó előre beharangoztak Janiék. Hős szakácsunk, Sanyi volt az aki magára vállalta, hogy közel negyven éhes szájat fog két napon keresztül betömködni. Minden tiszteletem az övé, és még egyszer köszönet neki, hogy annyi órán át kitartott a hidegben és, hogy olyan finom hurkákat és gulyáslevest készített. Az este további részében rendhagyó módon kimaradt a bash és a gyilkosos játék, helyette zenével és különféle gyógyitalokkal múlattuk az időt.

Másnap indult a három fős csapatokba szervezett túraverseny, amit számos puccskísérlet előzött meg, míg végül a puccsot puccsolók győztek és rendesen lezajlott a verseny. Én Hildával és Annával voltam egy csapatban és az esélytelenek nyugalmával vágtunk neki az állomások felkeresésének. Elsőre is látszott, hogy a tervezett négy óra alatt nem nagyon tudjuk bejárni a pontokat, de gondoltuk minél többet felkeresünk. A terv az volt, hogy sorba vesszük az összes pontot az elejétől kezdve és majd visszafordulunk amikor elfogy az időnk. Azt azonban nem gondoltuk az elején, hogy ilyen kevés pontot sikerül csak érintenünk. Jani azt mondta, hogy ő futás nélkül végigjárta négy óra alatt, nekünk viszont mindössze négyet sikerült a tizenkettőből. Igaz mi annyira nem ismertük a terepet és a friss hó is nehezítette az utunkat (nem is beszélve a felkészültségünkről :)). Mindenesetre amit láttunk az nagyon szép volt. Ez a túra azon kevés idei túránk közé tartozott, ahol nem bokáig sárban gyalogoltunk vagy nyakig áztunk. Így a szép hóesésben nagyon jó élmény volt a túrázás. Természetesen a szokás kedvéért volt egy kevés offroad szakasz is.

Este az előző napihoz hasonló buli volt, de Jani készült egy több mint fél órás vetítéssel is az elmúlt év képeiből és filmjeiből. Szerintem nagyon jól sikerült és nagy élmény volt visszaemlékezni. Még egy rövid zongorakoncertet is hallhattunk felvételről, amit Peti komponált. A zene nagyon szép volt, de sajnos a technika közbeszólt és nem tudtuk felhőtlenül élvezni az előadást.

Másnap reggel még mindig nem tudtuk mi lesz az aznapi program, de végül meggyőztük magunkat és egymást, hogy jó lenne még egyet túrázni a közeli Peskő-barlanghoz. A megpakolt autókkal indultunk egy közeli parkolóhoz, ami már az elején élménydúsra sikeredett, mivel szegény Süsü elakadt egy jeges emelkedőn, amin harmadik nekifutásra sem sikerült túljutunk. Végül a sok segítő kéz ki tudott minket tolni, és első nehezékként Hildát használva meg sem álltunk a parkolóig. Szinte mindenki csatlakozott a túrához, így hosszan kígyózó sorban haladt csapatunk. Elsőként a Cserepeskői-barlanghoz jutottunk fel, majd egy kis tanakodást és csokimajszolást követően elindultunk eredeti célunk felé. Itt említeném meg, hogy Bubi talán még Mayáéknál is kunyerálósabb, és még csak nem is szégyelli magát :). Természetesen az utunkat végigkövette a hógolyózás, nehogy egy percet is unatkozzunk, vagy melegen maradhasson a kezünk. Egy jól célzott dobással Jeti túratársunk úgy képen dobott, hogy madarakat láttam csiripelni a fejem körül (persze senki sem maradt ki egy-két jól útjára engedett hógolyóból).  A barlanghoz jó meredek, sziklás út vezetett, amit szinte mindenki sikeresen abszolvált. Niki korábbi barlangos élményeire Csimpi gyorsan előállt elképzeléseivel miszerint a barlang a ’60-as évek 12/2A barlangtervinek jellemzőivel rendelkezik, a Szilvásváradi-barlanghoz hasonlóan. A különféle szocpolos és berendezésekről szóló elmélkedést követően azt is megtudtuk, hogy a 12/2B tervű barlangok már büfét is tartalmaznak és korábban Csimpi csak azért ment rossz irányba, mert ő egy olyat keresett.

A visszaút már kicsit rövidebbre sikeredett és gyors búcsúzkodást követően már úton is voltunk hazafelé, újabb szép emlékekkel gazdagodva. Reméljük még sok ilyen élménydús évet töltünk a társasággal és jövőre is lesz lehetőségünk egy ilyen találkozóra. Köszi Jani!

További képek itt.

"A novembert csak a magányos lelkek hiszik végzetesen szomorú hónapnak. De a magányra ítéltek szomorkásak a legszebb májusi napokon, estéken is." - Raffai Sarolta

Néhány érdekesség a Wikipediaról:

A halloween ősi kelta hagyományokból kialakult ünnep melyben összemosódott a kelta újévkor megtartott napisten ünnepe a hódító rómaiak két ünnepével (holtak emléknapja és gyümölcstermesztés ünnepe). A kereszténység terjesztésekor a hittérítők azt a feladatot kapták, hogy lehetőség szerint a keresztény szokásokat a pogány ünnepekhez igazítsák azok betiltása helyett. Írországban ez az éjszaka az All Hallow's Eve vagyis a „mindenszentek éjszakája” nevet kapta.

A töklámpás lett az idők folyamán a halloween legfontosabb jelképe. Az ilyenkor használt kivájt vigyorgó töklámpás angol nyelvterületen elterjedt neve: Jack O’Lantern. A történet szerint nevét egy Jack nevű részegestől kapta, aki az ördögtől olyan ígéretet csikart ki, hogy lelke nem fog a pokolra kerülni. Jacket viszont a mennyországba sem fogadták be. Az ördög egy széndarabot adott Jacknek, amit ő egy marharépába rakott lámpásnak. Azóta Jack lelke ennek a lámpácskának a fényénél keresi nyugvóhelyét. Amerikában az eredeti marharépát a jóval látványosabb tök váltotta fel.

Az utóbbi években unokatesómék rendszeresen rendeznek tökpartit a szűk családi kör számára november első hétvégéjén. Idén rendhagyó módon egy héttel el lett csúsztatva a program, mivel mi akkor a Tátrában faltuk a kilométereket. Kicsit be voltam rezelve, nehogy miattunk rossz időt fogjunk ki. Az eredeti időpontban ugyanis hétágra sütött a nap. Szerencsére egy héttel később is kegyes volt hozzánk az időjárás, és bár kicsit hidegebb volt, a forralt bor is jobban esett :).

Kicsit nehézkesen, de sikerült tököt is szereznünk, Hildával pedig még tökös muffint is sütöttünk. Sajnos ez elég szárazra sikerült, de talán majd jövőre finomabb lesz :). Volt ott mindenféle finomság tökből, a különféle levesektől kezdve a jobbnál jobb sütikig. Persze a szívmelegítő gyógyitalok sem maradhattak el, így a nap végére vidám éneklésbe csapott át a tökfaragás. Azért persze néhány töklámpást is sikerült készítenünk. 

"A kutyának csak egy célja van az életben: elajándékozni a szívét." - Joe Randolph Ackerley

"Kutyabolond" nővérem hívására bevállaltuk, hogy elmegyünk segíteni a Lurdyban megrendezett Spániel Örökbefogadási Napra és, hogy vigyázunk rá nehogy egy új kutyával térjen haza :). Ezt megelőzően még sosem voltunk ilyen rendezvényen, ezért azt sem tudtuk mire számíthatunk. Érkezésünkkor már mindenfelé aranyos blökik rohangáltak, és az ember nem győzte kapkodni a fejét. Mint megtudtuk az lenne a feladatunk, hogy felmarkolunk egy-egy spanit és próbáljuk az embereknek bemutatni őket potenciális gazdikat keresve nekik. Rengeteg féle, fajta, méretű és jellemű kutyus volt ott, de abban mind megegyeztek, hogy spánielek voltak.

A szervezet (Cocker Rocker Egyesület) szerte az országból, elhagyott spánieleknek segít megfelelő gazdit keresni. Látszik, hogy nagyon komolyan gondolják amit csinálnak, és valóban csak olyan helyre adják a kis szeretnivaló szőrmókokat, ahol biztosan jó helyük lesz. Az ott lévő spanik nagy része náluk van menhelyen, de sokuk ideiglenes gazdánál várja az igazi, végleges otthonát.

Gyorsan le is csaptunk két aranyos blökire: Macira és Linzerre. Szerencsére ki lehetett menni velük az épületen kívülre is, ahol többen a bejáratnál összegyűlve próbáltuk az emberek figyelmét felhívni a rendezvényre, és természetesen a nálunk lévő blökikre. Sajnos nem volt elég jól kiplakátolva a rendezvény és sokan bátortalanul sétáltak el mellettünk, míg a bátrabbak azt kérdezték, hogy milyen kutyakiállításra jöttünk. Ebből is látszik, hogy olyan szépek ezek a szerencsétlen kutyák, hogy őket látva senki nem gondolná, hogy egyenesen a menhelyről jöttek. A kezdeti szerencsétlenkedés után ráéreztünk, hogyan lehet, és egyáltalán kit lehet a rohanó emberek közül megszólítani. Szerintem elég hatékonyak voltunk és több érdeklődőt is találtunk. Később cseréltünk blökit is, mert volt aki már korán reggel érkezett és mennie kellett haza. Így került hozzánk Migrén és Buci is. Persze mindegyik blöki nagyon aranyosnak tűnt, az biztos, hogy a nálunk lévők az ott töltött pár óra alatt a szívünkhöz nőttek. Mi is nagyon szívesen hazavittük volna őket, de a jóból is megárt a sok, és több blökit nem lehet már itthon tartani. Nagyon jó lenne ha végre megfelelő helyet találnának nekik!

Ha még nem voltál ilyen örökbefogadási napon, akkor egyszer mindenképp nézzél ki, akár önkéntes segítőként, akár csak nézőként. Nem fogsz unatkozni, és ki tudja... lehet egy barna szempár örökre megváltoztatja az életedet :). Legközelebb december 4-én lehet velük újra találkozni a Lurdyban.

További képek itt.

"Minden kalandod olyan legyen, hogy aláírhasd. [...] Mindegyik legyen egy költemény. Nemcsak nagy költemények vannak. Akadnak egészen kicsinyek is, amelyek tökéletesek." - Paul Géraldy

A Liptói-havasokban tett utunkról, kiváló túratársunk Marcell tollából olvashattok egy izgalmas beszámolót.

"Hosszú vajúdás után, sikerült kipréselnem magamból a Liptói-Tátrában tett kirándulásunk némileg egyoldalúra sikeredett beszámolóját. Fogyasszátok mértékkel!

1. Hajnali kelés, nehézkes indítás, buszmegállóba kislattyogás, gyors bemutatkozás, negyedik utas felvevés, már úton is vagyunk a Tátra felé. Rétsági OMV kútnál összefutás, újabb bemutatkozás, üdvözlés és a budapesti különítmény eltántoríthatatlanul célba veszi a legkisebb óriást.

Lassan én is kezdek felébredni, de reménytelennek látom az érdemi bekapcsolódást parázs főzési eszmecserébe, nem érezvén elég fajsúlyosnak az általam lényegi problémaként kezelt, hány percig főzzük a tojást problémakört. Kívülállásom következményeként, komoly küzdelmeim ellenére visszasodródok alfába. No sebaj, talán így legalább ragad rám némi konyhatudomány. Álmodom vagy ez már tényleg Donovaly. Most akkor a kolbász fehér, a töltött káposzta vagy a hó? Lehet ideje lenne már a valóság közelébe kerülnöm, mert vagy síelni kezdek a töltött káposztán, vagy a havat paprikázom meg, de valahogy egyikben sem érzem az átütő erőt.

Rózsahegy. Tuti ébren vagyok. Csak nem álmodom egy városról ahol papírgyárnak álcázott szupertitkos bélgáz üzem működik. A széljárás most még kegyes hozzánk és megkímél, hogy pusztán orrunkra hagyatkozva, minden kétséget kizárólag le kelljen leplezzük, eme igen jól álcázott ámde mindenki számára nyilvánvaló katonai objektumot.

Liptószentmiklós, Ziar, parkoló, és máris ismerős arcok, de a csapat fele még úton valahol. Némi várakozást letudva, elérvén a maximális létszámot, villámot szóró szlovák tekintetek tüzében, utolsó nekifutással megközelítjük a menedékházat. A nagy ijedtségre előkerülnek a pálinkás flaskák, és az elméleti síkot elhagyva végre valós gasztronómiai utazást teszünk a gyümölcs alapú készítmények világába, míg a kevésbé ínyencek felkészülést imitálnak a túrára, melynek a sarokpontja a fejlámpa megléte. Teljes menetfelszerelésben mindenki. Indulás. 200m. Ez a kabát most így kicsit sok lesz felfelé, nosza le vele. 50m. Talán ez a sapka se elengedhetetlenül szükséges. 20m. Úgy érzem a polárt sem erre az időjárásra tervezték. 10m. B..meg, rajtam még jégeralsó is van. Inkább elmerülök a táj szépségében, az megunhatatlan. Az első nyeregig ’könnyed’ sétaút visz fel, de jól esik a megérdemelt pihenés. Ebben a magasságban, már a levegő sem érzi a tétlenkedés szükségét, és bemelegítő mozgásokba kezd. Hógolyó, csoportkép, jöhet a folytatás. Gyönyörű gerinc, lágy szellő és folyamatos fényképező ki-becsomagolás, minden méter után mást mutatnak a hegyek. Mindenki felért a Prislop-csúcsra, egyben a banda indulás a Banikovra. Senki nem indul, jó akkor megyek én. Szikla, szikla, és ismét szikla lenne ha nem rakott volna valaki jeget rá. No. Merre tovább? Nem lát senki, bevethetem a jól bevált barlangi módszert, fenék közelítés a talajhoz, kezek kapaszkodnak, és már lent is vagyok. Tamás követ, aztán csend. Majd Jani kiabál, mindenki visszafordul, de ő jön, maradjunk. Lehet le akartak rázni? Jani lepattog és már szalad is, na eddig tartott a nyugger túra. Rövid visszatekintés, valaki mégis elindult tovább, meg még valaki, meg még. A csapat fele úgy látszik a továbbhaladás mellett döntött, felülkerekedve a röpke pánikkeltésen. Remek, még sem lesz rohanás. Innentől kezdve némileg összemosódnak a dolgok, csak a térképről tudom melyik csúcsokon jártunk, mindenesetre az ötödiknél (vagy nyolcadiknál, a fene tudja hány volt) már kezdtem fáradni. Megpróbálom lekottázni a túra ritmusát: szikla, szél, szikla, lánc, szikla, szikla, jég, szél, lánc, csúcs. S mint egy igazi slágerben, ez sokszor egymás után ismételve. Néhol átcsapott kánonba a dallam, ilyenkor együtt szólt a szél a sziklával, esetleg a lánc a jéggel. Szerencsére szembe forgalom kevés volt, de természetesen a négy lengyel (vagy szlovák) leányzó a láncos gerincen került az utunkba. Én jól nevelt gyerek lévén egy viszonylag biztosabb ponton feljebb húzódom a sziklára, amíg ők elbotorkálnak alattam a láncon. Gondoltam én. Ők nem így vélekedtek, és épp az alattam lévő láncon helyezkednek pihenő állásba. Alkalmazkodva a helyzethez, próbálok jó zerge módjára megtapadni a jócskán meredeknek nevezhető falon. El is lettem volna magamba, nem így a lányok, kik próbának kommunikációt kezdeményezni, rögtön két kérdést nekem szögezve: honnan jövünk, hová megyünk. Számomra elég nyilvánvalónak tűnt, hogy merről jöttünk, és merre megyünk lévén egy lánc van csak kifeszítve, és elég erős korlátozó erőnek tűnt az adott helyzetben a haladást illetően. Lehet én vagyok szűk látókörű? Felvilágosítottam, hogy Magyarországról jöttünk, de úgy tűnt ez nem villanyozta fel kellő képen. Jobb nem jutván eszembe, bedobtam nekik a Ziarska chata-t had rágódjanak, ámde erre heves bólogatásba kezdtek, majd ismét feltették a honnan jövünk kérdést. A fene se érti ezeket a nőket, most szótagoljam el nekik, hogy Magyarország? Az előbb nagyon örültek, gondoltam bevállalom, hogy még egyszer kimondom a két szót: Ziarska chata. A hatás katartikus volt. Láttam, hogy elértük a csúcspontot, többet már nem lehet kihozni a helyzetből, és mielőtt a társalgás is kezdett volna kissé lapossá válni, a surranó pályán távoztam, azaz ráhasaltam a sziklára és becéloztam a következő láncot. Tovább a megszokott ritmusban. A sokadik föl s lemászás után az utolsó csúcson fotó, csoki, tea, öltözés, és irány a Smutne-nyereg. Innentől a láncok elmaradtak, és kisebb nagyobb ugrásokkal épp naplemente előtt értük el a házhoz vezető útelágazást. Itt két srác már készülődött az éjszakázásra. Mi a maradék sörök, pálinkák és egyebek elfogyasztását követően, inkább a fűtött szoba mellett döntöttünk, és a seggre ülések számát minimálisra csökkentve se perc alatt lezúdulunk. Jöhetett a vacsora, és a víztakarékosság jegyében, a napközben kipárologtatott folyadékmennyiség visszatöltése sör formájában. A fáradtság és a másnapi korán kelés réme hamar az ágyak felé terelte a társaságot.

2. A buli szobát (matracláger) leszámítva, fél hatkor mindenki haptákban állt, hidegcsomaggal felszerelkezve, indulásra készen. A személyes ébresztés igénye következtében a tervezett indulás némi csuszást szenvedett, ám így  legalább némi spórolást beiktatva szükségtelenné vált a fejlámpák használata. Bár még nem volt az a gatya rothasztó meleg, de ismét hamar vetkőzésbe ment át a hegymenet. Az első elágazásnál némi pihenő és táplálékbevitel segített az erőgyűjtésben a további felmenetelhez. Innentől már elfogytak addigi utunkat kísérő törpefenyők, már csak a fűcsomókat borzolta előző napi hűséges társunk a szél. Az 1900-on lévő Ziarske-nyeregbe érve ismét pihenésre fordult az idő, meg lehetett kezdeni az ismerkedést a Roháccsal, mely ekkor még barátságosabb arcát mutatta. Könnyen meg is győzött mindenkit, hiszen csak egy csúcsra kell felmászni a tegnapi hat helyett, és a visszafordulás lehetősége mindvégig adott, ha pimaszabbá válna a terep. Erre sem kellett sokáig várni. A Placlive-csúcsra vezető úton még viccesnek tűnt a hátszél segítsége. De mikor már nem akar az ember tovább menni, és az egyhelyben maradás nagyobb erőkifejtést igényel a haladásnál, akkor kezd a mosoly némi kényszeredett színt felvenni. Ismét szakadásba került a csapat, nagyobb részben a szélmentes ámde 800m plusz szintet tartalmazó kerülő utat választva. Hatan gondoltuk úgy, hogy nem árthat nekünk egy kis szellő, és megindultunk a Rohácsnak. A szél alább is hagyott némileg amint lejjebb ereszkedtünk, cserébe jófajta jéggel kárpótolhattunk magunkat az útra gyógyulva. A csúcspontot ott érte el mikor egy két méteres függőleges falon lemászva egy kisebb fajta jégpályán kellett volna stabil pontot keressek. Ennek nem láttam különösebb értelmét, ezért inkább rövidebb harántolással próbálkoztam volna, ha Zoli nem ordít rám, hogy nem arra megy az út. Én szófogadó gyerek lévén vissza kullogtam, és bepróbálkoztam a jégmezővel, gondolván ha ő lement ott akkor le lehet. Egy apró tényt viszont nem vettem figyelembe, mégpedig azt, hogy én bármennyire is igyekeztem, nem sikerült olyan hatékonyan kinőnöm a földből mint neki, ezért a lábaim se érték el azt a hosszúságot, amivel képessé váltam volna a feladat könnyed teljesítésére. Én a falon tökölök, Karesz fölöttem táncol, Zoli alattam fotóz. Mindnek jól érzi magát, mi kellhet még egy jó bulihoz. Némi totojázás után, Karesz javaslatára mégis a félig már megjárt nem helyes utat választva sikerült megoldanom a feladványt. Mint kiderült ez volt a végszó, innentől ismét felfelé vezetett az út, de immár jégmentesen. Az első láncon éppen ereszkedik lefelé két jó felszeret srác, mikor odaérünk. A hátizsákjukon csüngő, láthatóan nem rég lecsatolt hágóvas némileg növelte az addig se elhanyagolható zabszem effektust. Majd verbálisan is megerősítik, hogy jégpályára készüljünk. Próbálom fenntartással fogadni a beszámolójukat, mondván messziről jött ember mondhat, amit akar. Nem sikerül túlzottan. Fel a láncon és pár szikla után máris a csúcson vagyunk. Vagyis lennénk, de inkább még alatta egy szélvédettebb helyen rákészülünk a várva várt lemenetelre. Kellő bátorság megszerzése után, felhágunk a csúcsra. Jani és Peti rövid, többé-kevésbé ruhamentes bemutatója, kellően oldja a feszültséget, a szél pedig gondoskodik a hőérzet szinten tartásáról. Most már tényleg irány a fal. A bevezető kellően hatásos: lánc, szakadék, hó, 2m után nem látszik semmi. Könnyítésként pár méter napos rész következik, kellemes mélység érzettel a láb alatt. Vissza az árnyékba, ahol rögtön látom (legalábbis látni vélem), hogy nem csalt az előérzetem a jéggel kapcsolatos híresztelések szemben támasztott kétségeimet illetően. Hó az van, remek hógolyózásra való fajta, jég semmi. Nem mértem az időt, de se perc alatt leértünk a nyeregbe, rögtön könnyed hógolyózással ünnepelve remek teljesítményünket, ha lehet még az eddiginél is erősebb szélben. A várakozás percei következtek, aminek szőlőcukor, pálinka, memóriakártya tárhely és a pótolhatatlan Arany ászok ülőkém voltak a fő áldozatai. Darab idő múltán álnok gondolat kezdett megtelepedni fejünkben: lehet mégse fog idáig felmászni a csapat másik fele?! A tegnapi helyiekkel folytatott hosszas eszmecserémen felbuzdulva, most én kezdeményeztem társalgást három lentről érkező sráccal. Az eredmény hasonlóra sikeredett. Percekbe telt, mire a kezdeti pozitív válaszukat, határozott nemre cserélték, tagadván, hogy bárkivel is találkoztak volna az úton, s így a félszeg gondolat immár bizonyossággá erősödött. Irány le a tavakhoz. Az adrenalin termelés vissza állt a normálisra a túra hátralévő szakaszán, több energia jutott a táj szépségeinek a befogadására. A Jamnicke-tó melletti vörösáfonya mezőn, némi szendvics beépítése közben még adtunk néhány perc esélyt, hátha felbukkan az ellen csapatunk. A nagy találkozás elmaradt, nekivágtunk hát ismét a gerincnek. Következett túránk talán leglátványosabb szakasza. Lengyel félről függőleges szikla fal, szlovák részről kevésbé meredek hegyoldalon hullámzó fűtenger kísérte a keskeny gerincen futó utunkat. A Klin-csúcshoz nem kerültünk sokkal közelebb (ez volt a távlati cél), mikor  elindultunk lefelé a Jamnicka-völgybe. Lecsurogtunk 1300m magasságra, hogy némi erdőt is lássunk, ne legyen olyan egyhangú a visszafelé vezető utunk, és a sportnak is áldozva visszamászhassunk a Ziarske-nyeregbe 1900-ra.  Innen több felé darabolta kis csapatunkat a fáradtság kezelésének eltérő módjai. Van aki gyorsít, hogy előbb a végére érjen, van aki lassít, hogy kímélje magát, van aki meg az asszonytól tartva rohanni kezd :). Ettől kezdve már a fényképezők sem bújtak ki túl gyakran tokjukból, sőt leginkább egyáltalán. Felérve anyeregbe még egy utolsót pihentünk, falatoztunk és némi morfondírozás után, megindultunk a sörcsap irányába. A ház közelségét megérezve a térdeim sztrájkba léptek, megelégelve a két napi terhelést, és jelentős fájdalom impulzusokat küldözgettek az agyam felé. Nem kezdtem tárgyalásokat a követeléseiket illetően, inkább jó kapitalista módjára, tovább hajszoltam őket. A siker nem maradt el, hamar visszaálltak a normális munkarendre. A házhoz leérvén, én még tettem egy magányos kitérőt a szimbolikus temetőhöz, ahol rejtőzött egy geoláda. Olvasgatva az emléktáblákat megnyugodtam, hogy nem tegnap néztem itt körül. Sok név mellett volt a Rohács felírva. Kissé melankólikusan bandukoltam vissza a menedékházba. Lehet ezt érezte meg a kiszolgáló néni, és ezért akart feleseket töltögetni nekem a zuhanyzó zseton helyett. Eztán már komolyabb megpróbáltatásokat nem tartogatott a nap, a söröskorsó emelgetésén és a gyilkosok megtalálásán kívül.

3. Harmadra napra nem maradt sok jelentkező némi levezető sétára, azaz egy kocsit leszámítva mindenki haza húzott. Hárman még egyszer neki indultunk a hegynek, dacolva a már életbe lépett útlezárással.  Hogy célja is legyen a túrának, részese lehettem egy kisebb fajta (kb 20kg) szikladarab leszállításában a hegyről előző esti sörmámoros geológia okoskodásom folyamányaként. Méltó zárásként, hazafelé úton még elfogyasztottunk egy könnyed ebédet Donovaly Goral vendéglőjében.

Valljuk meg, remek hétvége volt!"

További képek itt.

"A világ végleg kész: mindegy, hogy sár van,
az utakon elindul valaki..." - Lászlóffy Aladár

Szeptember 15-én kaptam egy telefont drága Mártámtól, hogy találkozzunk 2010.10.08-án a Zemplénben Makkoshotykán, mert túlélő lesz. Mondtam rendben van, találkozzunk!

Azon a csodálatos pénteki napon el is indultunk Budapestről, ugyan késve, de mint kiderült ez nem volt baj. Útközben a lányok (Maya és Inka) szépen elhesszeltek a csomagtartóban, mi sokat beszélgettünk, nem volt semmi baj. "Mit ad Isten, illetve, hogy-hogy nem elvtársak" egyszercsak megszólal a telefonom és Márti közli velem, hogy a busz tönkrement, igaz ekkor még csak egy hibát mondott, így lehetőségünk volt beérni őket. Változatlan sebesség mellett haladtunk tovább utunkon, majd láttunk egy furcsa UFO-szerű jelenséget. Három sorban villogtak előttünk az elakadásjelzők. Először nem értettük mi lehet ez, aztán rájöttünk, hogy 3 busz áll egymás mellett. Hirtelen eszembe ötlött, hogy ezek csak a REFI-sek lehetnek. Így is volt. Megálltunk, beszéltem Orsival, hogy mi a helyzet, ő pedig közölte velem, hogy az egyik 70 fős busz teljesen tönkrement. Baj van ezzel, azzal, amazzal... Mondtam, hogy ha valakinek sietni kell akkor mi 3 embert el tudunk vinni. Háromból csak egy lett, Orsi személyében. Ő Sárospatakra készült (nem is túrázni :( ) egy barátnőjéhez, aki már kb. 2 órája várta őt. Így mi 8-9 között megérkeztünk a bázishoz. Segítettem Mártinak a papírmunkákban, majd mikor már jóóóóó sötét volt és igennagyon hideg, mi is elindultunk a sáros, mocskos ocsmányul lutykos erdőbe. Nagyon hideg volt, nagyon sárosak lettünk, nagyon nem élveztük (még a lányok sem) és rámtört egy álmossági félóra is, ami nagyon rossz volt. Így koszosan, sárosan, élményekkel nem igazán gyarapodva, bár sok embernek segítve érkeztünk vissza reggel 7-kor Makkoshotykára. Reggeliztetés után én elszundikáltam, mit sem véve észre abból, hogy Karesz nem tud aludni, így elindult Budapest felé... Kb. fél óra volt még az útból, mikor én feleszméltem és felfogtam, hogy mindjárt otthon vagyunk. Azt hiszem ez volt az utolsó KITT-ünk.

"Elég, ha ebéd után tíz percre ledőlsz pihenni. Elég, ha munkahelyedre lassan és kényelmesen haladsz és néha megállasz, hogy egy fát, egy virágot, vagy egy madarat megnézz. Elég, ha fél órával üldögélsz tovább a padon, mint amennyit előre szántál magadnak. Mert szépen süt a nap és a szellőnek kellemes, meleg virágszaga van. Elég, ha minden hetedik napon nem dolgozol semmit, csak örvendesz annak, hogy élsz és hogy szép a világ, amiben élsz." - Wass Albert

Régi nagy cimborám - Charlie - meghívására idén ősszel újra elmentünk a sok szép emléket örző  Angyaliszigeten lévő telkükre. Már nagyon vártam hogy mehessünk, és biztos voltam benne, hogy most is jól fogjuk érezni magunkat.

A sziget Kiskunlacháza és Ráckeve között található a Kis-Dunán, és természetesen csak csónakkal lehet megközelíteni. Ebből kifolyólag már a lejutás is mindig izgalmasra sikeredik. Mire Hildával és Charlieval megérkeztünk, addig Viktor, Lev és Judit kilapátolta a vizet a csónakból, és hamarosan már siklottunk is a vízen. Besötétedett mire átértünk a nádas között kanyargó kis "csapáson". Gyorsan kipakoltunk és nekiláttunk a két napos ökörködésnek.

Az ott töltött idő nagy részét evéssel töltöttük... a maradékot pedig a kaják elkészítésével :). Este tábortüzet gyújtottunk és húst sütöttünk rajta. Másnap tábortüzet gyújtottunk és tojásrántottát sütöttünk rajta :). Délben pedig a változatosság kedvéért gödröt ástunk, belepakoltuk a tűz mellett felforrósodott köveket és az előre elkészített csirkéket, majd földdel jól visszafedtük. Amíg ez a melegben főtt, mi elmentünk sétálni a csendes  kis szigeten. Visszaérve már úgy vártuk a kiásott csirkéket, mint akik egy hete nem ettek. Nem kellett csalódnunk vendéglátóink szakértelmében - hihetetlen finomra sikerült az ebédünk is. Azt hiszem többször fogunk még ilyet csinálni... A maradék idő már a rendrakással telt és hamarosan búcsút kellett vennünk a szigettől.

 "Megtanultam, hogy mindenki a hegytetőn akar élni, anélkül hogy tudná, hogy a boldogság a meredély megmászásában rejlik." - Wass Albert

Triglavos kalandjaink után kis pihenőt sem hagyva magunknak, nekiláttunk készülődni a következő túránknak, ami ezúttal a Szlovák Paradicsomba és a Magas-Tátrába vezetett. Az első napot a Nagy Sólyom-völgyben, a harmadikat pedig a Hernát-áttörésnél töltöttük. Itt sok felejthetetlen élményben volt részünk, de most elégedjetek meg a kettő között eltelt napról szóló beszámolóval - kiválló krónikásunk, Szilvi, alias Viane tollából. Nem fogtok unatkozni... :)

"Ha már megelégeltük a kettesben távolba nézést – ez viszonylag ritkán fordul elő – és igényünk támad más emberek társaságára, esetleg arra is, hogy új arcokat lássunk, akkor mi általában nem házibuliba megyünk, moziba, közösségi sporteseményre vagy játékterembe, vidám- vagy kalandparkba, hanem egy olyan programot választunk, amely mindezek előnyeit egyesíti: elmegyünk Janival túrázni. Most mondhatod, hogy megtanulhatnánk már, hogy ez sose lesz olyan egyszerű, mint amilyennek képzeljük, ám úgy látszik, erre képtelenek vagyunk. De most mondd meg, mi rosszat várhattunk volna egy szeptember eleji könnyű kis tátrai túrától?

A péntek esti érkezésnél még minden rendben volt, tizenvalahány ember ülte körül a nagy asztalt az étteremben, előttük sörök. Sok kedves ismerős is ült az asztal körül, meg néhány teljesen új arc, szemmel láthatóan még az aznapi túrájuk hatása alatt, sztorizgattak, jókat nevettek. A szállás is remeknek bizonyult Velki Slavkov szép kis apartmanház-parkjában. A mi házunkban a tágas nappalin és konyhán kívül két szoba volt, amit négy másik túrázóval osztottunk meg, köztük Vezérünkkel, Remeronnal. Ez azért már némi gyanakvással töltött el, hiszen ahol a főnök, ott a buli. De hát társaságot akartunk, nem? Régóta őrizgetett barackpálinkámat közkinccsé téve körbekóstoltam én is a fel-feltűnő palackok tartalmát, hogy aztán vad nyomozásba kezdjek a többi mit sem sejtő áldozat-jelölttel együtt. Teljesen tapasztalatlan létemre a munkám különösen sikeresnek bizonyult, mert azonnal lelepleztem az első gyilkost, aki csukott szemmel is ugyanúgy kanalazgatta tovább a palacsintája csokiöntetét. Én biztos a szám mellé raktam volna. De aztán az orvgyilkosok kinyírtak engem is, így ezután ebből a védett pozícióból figyeltem a tevékenységüket. Persze Karesz ártatlan. Aki nem tudja, miről beszélek, mindenképpen túrázzon egyszer a társasággal!

A lelkes kriminek persze az lett az eredménye, hogy a hét órai ébresztőnél mindenki álmosan dörzsölgette csak a szemeit. Nyűgösen készülődtünk, a ronda, szürke időben senkinek sem volt kedve nekivágni az aznapra tervezett, komoly kihívásokat tartogató penzumnak. Végül csak kirobbantunk valahogy, megindult a konvoj abba az irányba, ahol a Magas-Tátrát sejtettük. A falut elhagyva nemsoká feltisztult valamelyest az idő, szépen látszott balra a tömör felhő-tömb. Simán elértük az első felvonót a Tarajkához, így 8-kor már az erdőben kaptatott a kis csapat. Én persze pontosan annyira voltam felkészült, amennyire az a csütörtöki döntés után elképzelhető. Kamásli például egyáltalán nem volt nálam. Szerencsére az első szakaszon nem is volt rá szükség, mert bár borús időben, de száraz talajon lépdeltünk. Hogy időt spóroljunk, kihagytuk a Tar-Pataki Vízesést, bár a csapat egyik fele először elindult, hogy megnézze, de időben észbe kaptak. Az út menti patakokban is épp elég víz folyt, egyes helyeken szinte vízeséssé duzzadtak. Olvad a hó fenn? A Zamkovszki házig sima utunk volt, ott is csak egy korty pálinkára álltunk meg. Meglepődtem, milyen hamar felértünk, de vezetőnk nem volt elégedett a részeredményünkkel, így továbbmeneteltünk. Nyíltabb terepre értünk, ahol előbb csak foltokban, majd összefüggően is megjelent a hó, amit eddig csak a fölénk magasodó meredélyeken csodálhattunk meg. Hogy is remélhettük, hogy megússzuk? Hát ennyi hó-mentes túra jutott nekünk: április végétől szeptember elejéig. Lássuk be, ez nem sok. Azért persze nem bántuk, egyelőre élveztük a sok fehéret.

Kicsit csúszkálva, de jól haladtunk, hamarosan elértük a meredély alját. Nagy létszámú, angolul beszélő turista csapatot előztünk, átlag életkoruk hatvan körül lehetett, le a kalappal előttük. Itt a meredeken kicsit jobban szétszakadt a csapat, de mindenki beletett apat-anyait, Kornél előttem igencsak szedegette a lábait, közben folyamatosan a magashegyi tapasztalatlanságát emlegette, mintha az számítana valamit egy ilyen emelkedőn. Itt már csak a tüdő számít, úgyhogy be is vártam a csapatot, hogy újra kapjak levegőt. Közben a nap is kisütött egy kicsit, vakítóan ragyogott a havon. Alattunk a síkságon felhők gomolyogtak, fent a sziklák feketén meredeztek. Jól tartott még a hó, néhol még meg is könnyítette a kaptatót, nem kellett kerülgetni a köveket és a réseket, más helyen meg szinte létrát vájtak bele az előttünk járók. A Téry ház előtti utolsó kaptatón zergemamát fedeztünk fel az egyik nem túl távoli kövön, kicsinyével heverészni. Nem zavartatta magát miattunk, még szoptatott is kicsit.

A házban rövid pihenőt tartottunk, összevártuk a csapatot. Mindenki időre befutott, igazság szerint erősen vertük az átlagos szintidőt, az egy és háromnegyed órás csoport-csúccsal. Ezt meg is ünnepeltük a magunk módján: egy kupica Becherovkával. Ekkor tudtuk meg, hogy a tulaj szerint a hágó járhatatlan, havas és le van fagyva a láncos út. Ekkor született a döntés, hogy elmegyünk, ameddig tudunk, és megnézzük azt a hágót, amilyen közelről csak lehet. Ha járható, átmegyünk, ha nem, visszafordulunk. Ebben aztán mindannyian megnyugodtunk, és nem is agyaltunk tovább rajta. A háztól húzódó, előbb a tó mellett haladó, majd meredeken felívelő ösvény már kevésbé volt jól járható, mint a lenti szakaszok, de mindenki hősiesen küzdött a kilátópontig. Itt volt az első létra-szerű szakasz, ahol csak az előttünk járó négyfős csapat nyomdokain tudtunk haladni. Peti különösen élvezte a majdnem függőleges, havas hegyoldalt, jobbra navigált, és a szűz hófalon próbált felvergődni. Combtőig szakadva verekedte fel magát, és amikor végre visszatért a csapásra, akkor hangzott el Kornélnak az az ominózus mondata, amit mindannyian feljegyeztünk a képzeletbeli füzetbe: „Peti, ne b…d már szét a járdát!” Hát, kedves Kornél, te, aki oly ritkán jársz magashegyen, hogy láthattad járdának azt az utat?!

A kilátópont után meredek lejtőn oldalazás következett. A hó itt olyan kemény volt, hogy a lépések alig mélyedtek be, csak pár centis mélyedésekbe léptünk. Igyekeztünk minél jobban a falhoz tapadni, nehogy lecsusszanjunk a mélybe, de így is kiestek ketten. Mi ekkor már stabilabb terepen jártunk, visszanézve nagyon ijesztő volt, ahogy elindultak lefelé a hegyoldalon. De Eszter is, Hilda is pár méteres csúszás után le tudta fékezni magát, és a csapat biztatása mellett visszamásztak az „útra”. Az útelágazásnál újabb pihenőt tartottunk, és vezetőnk hangzatos, mondhatni drámai nyilatkozatot intézett hozzánk, kellő komolyságot erőltetve az arcára. A mondat nem sokban különbözött a híres gyermekjáték „aki bújt, aki nem, megyek!” frázisától, legalábbis a hangsúlyba kódolt elszántságban, és körülbelül ennyire is vette komolyan a csoport, pedig olyanok is voltak benne, hogy „aki úgy érzi, most forduljon vissza”, meg hogy „figyeljünk egymásra és segítsünk egymásnak”. Mintha nem tudná, hogy ha helyzet van, mindenki leginkább csak magára számíthat, mert hát ilyen hely ez a hegy. Az arcokon leginkább csak a türelmetlenség toporgása volt megfigyelhető, hogy menjünk már.

Közben egy hősies négyfős szlovák úttörő-csapat már a hágó felénél járt, és apró fekete hangyáknak látszott csak a hófehér háttér előtt. Beálltunk hát a nyomdokaikba szépen libasorba, és megkezdtük a kapaszkodást felfelé. A hágó alsó része még nem volt túl meredek, és a kemény hóban szépen megálltak a lépésnyomok. Igazi lépcső alakult itt ki, amilyet még sohasem tapasztaltam: kényelmesen lehetett rajta haladni felfelé. Hamarosan a sziklák magasságában álltunk, felnéztünk hát, hogy hol is lehetnek a láncok. Nagy meglepetésünkre a láncos szakasz kezdete velünk egy magasságban, pár méterre tőlünk húzódott. Tekintve a nyári emlékeimet, legalább 4-5 méter vastag havon jártunk! Megfordult a fejemben, hogy átlavírozok a láncokhoz, de innen is jól látszott, hogy a kő tiszta hó és jég, a láncok pedig nem mindenhol látszanak, ezért úgy döntöttem, nem kockáztatom a járt út elhagyását.

Ahogy közeledtünk a hágó felső részéhez, egyre meredekebbé vált a hófal, itt már mindenhol kapaszkodónak is használtunk a lépéseket. Helyenként szinte áttetsző volt a hó, ezeken a helyeken igyekeztem kiűzni az agyamból a 17 emberrel együtt a mélybe zuhanó hótömeg gondolatát. Hátranéztem kicsit: a társaság gond nélkül kígyózott felfelé, vidáman integetve, nevetgélve. Fent a hágóból viszont Julcsi vészjósló hangját is hallottam, aki akkor ért fel, és lenézett a túloldalra. No mindegy, gondoltam, ennél rosszabb már úgysem lesz. Természetesen hatalmasat tévedtem.

Ismertem már a hágó-érzést, de soha még ilyen várakozással nem érkeztem ide fel. Igazi sóhajjal vetettem át a lábamat a nyeregben, és kiélveztem egy pillanatra a stabilitást. Körbenéztem a havas tájon, és hálát adtam a védőangyalomnak, hogy itt lehetek. Csodálatos volt a két völgy a két lábam alatt. Itt most aztán tényleg csak egy embernyi hely volt fenn, éppen csak a fenekem fért el az aprócska placcon. Két oldalamon hatalmas mélység, a völgyek fölött óriás fekete-fehér ormok meredeztek. Ez az érzés, amiért az ember hajlandó egy ilyen utat megmászni, a messzeség, a táj, aminek magad is része leszel ott fenn.

Aztán persze lenéztem alaposabban, és rögtön láttam, hogy Julcsinak igaza volt. Szerencsére innen már nincsen visszaút, valamelyik oldalon le kell menni, és ha már úgyis választani kell, akkor mégiscsak a túloldal lesz a jobb. Az előttem haladó néhány ember óvatosan, lépésről lépésre, szembe fordulva a heggyel haladt lefelé, minden lépést alaposan megfontolva. Ebben a testhelyzetben aztán semmit nem látsz a csapásból, különösen a homogén fehér felületen, a lábaiddal kell kitapogatnod a lépéseket, amiket az előtted haladók rugdostak a hóba. Némelyik lépés pedig már nem is volt elég erős, hogy az én hetven-egynehény kilómat megtartsa, olyankor beszakadtam, és új lépést kellett rugdosnom a hófalba.

Egy fokkal lankásabb terepre értünk, itt már nekilódultam volna, de előttem egy pasi tényleg csak centiről centire volt hajlandó mozogni a meredek terepen. Tulajdonképpen megértettem, de én itt már bátrabban haladtam. Oldalazni kezdtem, így ki tudtam kerülni, lassan be is sikerült fordulnom a menetirányba. Lenn kerestem egy stabilabb foltot – nem volt egyszerű – és bevártam a többieket. Mindenki elég gyorsan teljesítette ezt az újabb próbatételt, és máris útban voltunk a Hosszú-Tavi ház felé. Először egy második meredély derekán kellett végigoldalaznunk, majd az egyre szakadósabb, instabilabb hóban meredeken lefelé vettük az irányt. Egy-két helyen annyira nehézkes volt a lépdelés, hogy inkább a fenéken csúszást választottuk. Itt aztán felszabadult mindenkiben a koncentráció feszültsége, ki óvatosan, ki vad sebességgel, ki valósággal hasra vetve magát csúszott le. Egyesek videóztak is közben, így született a sok kisfilm, amin utólag is jókat nevettünk.

Lágyan szállingózni kezdett a dara, lassan már tényleg elegünk lett az egyre kiszámíthatatlanabb havon való bukdácsolásból. Lassan a gyomrunk is korogni kezdett, alig vártuk, hogy a házba érjünk végre. Ott aztán belakmároztunk káposztalevesből és gőzgombócból. Ekkor vettük észre, hogy négy szlovák, a bátor előttünk járók is ott ülnek az egyik asztalnál. Meghívtuk őket egy körre, és szépen megköszöntük az áldozatos munkájukat. Nélkülük, az előre taposott nyomok nélkül valószínűleg nem vágtunk volna neki a hágónak, és szegényebbek lennénk egy fantasztikus élménnyel. Jó néven vették az ünneplést, koccintottak velünk, és sokkal barátságosabban vigyorogtak, mint a túloldalon, a Téry-házban.

Az ablakból néztük, ahogy a havazásból eső lett, végigcsurgott az üvegen. Pedig várt még ránk vagy két óra gyaloglás. Felöltöttük hát az esőruhákat, és nekivágtunk, hogy magunk alá gyűrjük a hátralevő kilométereket és szinteket. Ez persze az első szakaszon nem ment olyan könnyen, mert az esőtől megrogyott hó még csúszósabb, még kiszámíthatatlanabb volt, mint a magasabb részeken. Aztán lassan a fáradtság is meglátszott egyeseken: volt, aki egyet lépett, egyet csúszott. Ezzel persze rendesen tönkretette a „járdát”, utána már csak csúszásra volt esélyünk.

A patak magasságában poncsóba burkolt alakok botladoztak felfelé. Meglepetésünkre az angolul beszélő nyugdíjas csoportot ismertük fel bennük, akik előtt így utólag még egyszer le a kalappal, hiszen egy nap alatt mindkét völgyet megmászták fel és le. Mint megtudtuk, a legidősebb közülük 79 éves volt! Én is itt akarom majd nyomni ennyi idősen felfelé! Kölcsönös örvendezés után – ők, hogy túléltük a hágót, mi, hogy ilyen kitartóak – tovább meneteltünk, elcsigázva az egyre szaporábban hulló esőben. Egy kanyarban persze én is belegabalyodtam a poncsómba, ráléptem a szélére, és térdre hulltam, de mivel a kezem is belül volt, még tompítani se nagyon tudtam az esést. Sajna megint a térdem bánta a sutaságomat, meg persze a beszorult kezem, bár most már egyre jobban megy a gépelés.

Ez a szakasz sokkal hosszabbnak tűnt, mint két óra, de végül mégis befutottunk valahogy a Tarajkához. Szerencsénkre még járt a lanovka, nem igazán esett volna jól még kétszáz szintet lemenetelni a mostanra már rendesen szakadó esőben. Még maradt egy kicsi a flaskában, azzal melengettük magunkat, de alig vártuk már, hogy végre a jól fűtött házba érjünk, ahol a forró zuhany és finom vacsora után összegyűlhessünk, és kioszthassuk magunknak, mind a tizenhetünknek „a nap legnagyobb hőse” címeket. Ha jól belegondolok, tulajdonképpen tényleg kiérdemeltük."

További képek itt.

"Életünk minden pillanatában egyik lábunk a tündérmesék földjén, másik lábunk pedig a mélységes szakadék szélén áll." - Paulo Coelho

Rég óta szövögetett álmom, hogy megjárjam Szlovénia legmagasabb pontját, a 2864 méter magas Triglavot. Szépsége és kiszámíthatatlansága teszi ezt a hegyet a Júliai-Alpok királynőjévé, ami egyben a szlovénok nemzeti jelképe is.

Hatan vágtunk neki a túrának: Balázs, Déti, FeZo, Hilda, Safi és én. Reggel négykor találkoztunk a srácokkal az autópályánál, és vígan indultunk neki a hosszúnak tervezett napnak. Minden a terv szerint zajlott, és tízkor már készülődtünk is a hegy lábánál. Az autókat a Mojstranaból dél felé tartó, néhol 25%-os emelkedőkkel tarkított Vrata-völgy végén lévő fizetős parkolóban tettük le. Miután mindenki felszenvedte magára a beülőjét, indultunk is, hogy a délutánra jósolt vihart megelőzzük. A Triglavot nem is a magassága, vagy a túlzottan technikás klettersteig részei, hanem a gyorsan változó időjárása miatt nehéz megmászni. Mivel klímája miatt gyorsan alakulnak ki viharok, a mászós részein használandó sodronyok pedig villámhárítóként működnek, ezért mindig észnél kell lenni, és a legkisebb viharveszélynél vissza kell fordulni. A hegy megvár, viszont ha az embert elkapja a vihar fent a gerincen, akkor jobb, ha máris nekikezd a Miatyánknak.

Mivel minden az időjárástól függött, ezért minden eshetőségre felkészülve több lehetséges útvonalat és szállást is kerestem. Szerencsére úgy tűnt, hogy kitart a jó idő, ezért a Tominskova Pot nevezetű útvonalat választottuk felfelé iránynak, szállást pedig a 2515 méteren lévő Triglavski Dom na Kredaricibe foglaltam telefonon. A parkolótól könnyű sétával dél felé haladva hamar elértük az Aljazev Domot, majd kicsit távolabb a Nagy Karcsit :). Róla elég annyit tudni, hogy fémből van, és kicsinyített mását a mászáshoz használják. Innen indult az igazi túra. Hirtelen meredekre váltott a terep, és pillanatok alatt patakokban ömlött rólunk a víz. Igaz, ebben az is szerepet játszott, hogy mindent felpakoltunk a hátunkra, és nagyjából tíz kilós cuccokkal vágtunk neki a napnak. Sajnos sok utólag fölöslegesnek tűnő dolgot is bepakoltunk, és magunknak nehezítettük meg a haladást. A legnehezebb része a csomagnak a folyadékok voltak, mivel két naposra terveztük a túrát és több helyről azt hallottam, hogy forrással nem fogunk találkozni, a szálláson pedig csak arany áron lehet vízhez/sörhöz jutni. A legnagyobb bajt azonban nem is ez okozta. Hildának nemrég lett új bakancsa és hamar rájöttünk, hogy az bizony nem lett még eléggé betörve. A meredek lejtő pár száz méter szint alatt nagyon durván kikezdte a sarkát. Amint észrevettük lekezeltük ragtapaszokkal, hintőporral és további zoknikkal, de sajnos már késő volt. Erőltettük még egy kicsit, de rá kellett jönnünk, hogy ezt most bizony fel kell adnunk. Nehéz döntés volt, de az egészség a legfontosabb, a  hegy pedig megvár minket. Biztosan nem tudtunk volna így feljutni, így elköszöntünk a srácoktól, és visszaindultunk a kocsihoz.

Kis idő után túltettük magunkat a dolgon, és gondolkodtunk, hogy akkor merre tovább? Úgy döntöttünk, hogy elsőnek a környék vízesésit járjuk be. Aznap felkerestünk a Pericnik és Martuljkov vízesést, majd egy rövid bledi séta után elindultunk a bohinji-tónál lévő Savica vízesés irányába. Estére nem volt könnyű szállást találnunk - az első két próbálkozásra telt ház fogadott minket, de végül sikerült egy teljesen korrekt kis helyet találni. Másnap végül megnéztük a Savica vízesést, majd visszamentünk Bledbe, hogy újra találkozzunk a srácokkal. Út közben fürödtünk egyet a bohinji-tóban, ami egy gyönyörű gleccsertó, és mint olyan, jó hideg is volt. Út közben teljesen véletlenül összefutottunk Dórival és Jánossal is, akik pont ekkor voltak itt a környéken.

A srácok jó későn érkeztek és rendesen le is amortizálódtak. Röviden elmesélték élményeiket, majd vacsorázni indultunk a szállás melletti étterembe. Itt kaja után kaptunk ajándékba valami helyi röviditalt is, aminek nagyon megörültünk... amíg meg nem kóstoltuk :). Igazából nem volt különösebben rossz, de mindenkinek a Chemotox rovarirtó jutott eszébe róla. Este még elszórakoztattuk magunkat a nap közben szerzett héliumos lufikkal és bedobtunk pár Bandidost a szálláson lévő bárban, ahol még ingyen csocsót is találtunk. Mondanom sem kell, hogy csak nagy nehezen tudtuk otthagyni a jó hangulatú helyiséget.

Másnapra a bledi vár és egy kis fürdőzés lett betervezve. A várról inkább csak annyit tudok elmondani, hogy festői szépségű helyre lett építve. Viszont a benne lévő kiállítás már nem  volt olyan izgalmas. Legjobban az árnyékszékkel és egy 3D-s térképpel szórakoztattuk el magunkat, de különösebben nem kötött le engem. Kis kajálást követően visszamentünk a bledi-tóhoz, ami a  bohinji-hez hasonló, de talán még szebb a közepén lévő kolostorral és a hegyormon lévő várral. Itt is lenyúltak néhány eurót a belépőért, cserébe jól elszórakoztattuk magunkat az ugródeszkával. Volt mindenféle ugrás: tehén, superman, csattanó maszlag és fezófélehátas :). Végül az egész megkoronázásaként a tó közepén kaptam Hildától "névnapomra" egy üveg finom afrkiai bort.

Hétfőre és keddre a Hét-tó-völgye volt eredetileg tervezve, de a társaság többi tagját olyan szinten emésztette fel a Triglavos túra, hogy egyértelműen arra szavaztak (na jó, Déti még állta a sarat), hogy inkább nézzünk valami más program után. Így esett a választás a vadvízi evezésre, ami rajtam kívül mindenkének új élményt jelentett. Sikerült is összeszervezni egy magyar túravezetőt, de az evezéshez először át kellett autóznunk a Triglav másik oldalára, a Soca (magyar nevén Isonzó) folyóhoz. Hihetetlen tiszta, zöldes-kékes színe felejthetetlenné teszi ezt a gyönyörű folyót. Útban Bovechez felkerestük a forrását is, amihez egy kicsit kirándulni is kellett. Ezt követően még épp időben érkeztünk a túravezetőkhöz, és már vittek is minket kisbusszal a folyóhoz. Felöltöztünk neoprén ruhánkba és egy kis oktatás után már kezdődött is a kaland. Izgalmas órákat töltöttünk el a száguldó vízen. Sziklákról ugráltunk (a legmagasabb nyolc méteres volt), pacsiztunk, szeltük a habokat és persze kerülgettük a hatalmas sziklákat.

Az extrém kalandok után felkerestük még a Boka vízesést is, ahol Détivel ketten egy kisebb felfedező útra indultunk. Visszafelé Olaszországon keresztül mentünk és a vacsorát már a "szokásos" éttermünkben fogyasztottuk, ahol most egy kicsit más ízű chemotoxot kaptunk ajándékba. Másnap megnéztük a Postojnska Jama nevezetű hatalmas cseppkőbarlangot, aminek érdekességge, hogy kisvasúttal lehet a barlang belsejét elérni. Itt milliónyi kisebb-nagyobb cseppkő fogadott minket és csodálatos látványban volt részünk. Ámultunk-bámultunk, majd a végén megnéztünk néhány szerencsétlen barlangi vakgőtét, amik egy nagy akváriumban meditáltak. Érdekességük, hogy akár 120 évig is elélnek, és 8 évig is kibírják élelem nélkül.  

A barlang után elmentünk még a közelben lévő Predjama kastélyhoz, ami a Gyűrűk Urában szereplő Helm-szurdokhoz hasonlatos. Nagyon tetszett, ahogy felhasználták a természetes adottságait a helynek, és félig természetes, félig mesterséges építményt alkottak. Sok helyen a vár és a mögötte lévő barlang teljesen egybe lett építve. A vár bejárása után érzékeny búcsút vettünk a srácoktól, akik elindultak haza, mi pedig Hildával mindenféle további terv nélkül újabb kalandokat keresni. Estére Postojnaban egy vadásznál találtunk szállást, majd reggel útra keltünk a Skocjanska Jame barlanghoz. Ennek érdekessége, hogy a Reka reka, magyar nevén Folyó folyó :) vájta föld alatti kanyonban sétálhat az ember, ami 1986 óta az Unesco világörökség része. Nagyon érdekes a hatalmas méretű kanyon és, hogy folyamatosan 50 méter magasan sétálunk a bent csordogáló patak fölött. Ez a kis patak azonban áradások idején akár 100 méterrel is megemelkedhet, amiről régi jelzések, és a korábbi útvonal maradványai tanúskodnak. Ami engem legjobban megfogott, az a 70 méter magasan lévő és 45 méter hosszú híd. Maradva a Gyűrűk Uránál, ez leginkább Mória bányáiban lévő hídra hasonlít. Hildával az az érzésünk támadt a barlangból kiérve, hogy Tolkien az egész művét Szlovéniai élményekre alapozta mert visszagondolva, rengeteg ismerős helyszín fogadott még minket.

Másnap a tengert szerettük volna megnézni, ezért el is indultunk Koper irányába, de előtte még elmentünk Lipicára, megnézni a híres lipicai ménest. Sajnos nem volt aznap előadás, így pedig fölöslegesen adtunk ki pénzt a belépőre, mivel kint a karámoknál többet láttunk a lovakból, mint bent az istállóknál. Nem sok időt töltöttünk el itt, és így hamar meg is érkeztünk Koperbe. Itt volt a legnehezebb szállást találni, de egy eldugott kis utcában nagy nehezen találtunk kiadó szobát egy öreg művésznél. A bácsi annyira kedves volt, hogy nem tudtunk nemet mondani neki. A szállás nem volt tisztának mondható, és a fürdőszoba + wc összesen egy négyzetméterre volt összezsúfolva. Ennek ellenére az épület hangulata teljesen magával ragadott engem. Minden aprólékosan ki volt dolgozva, és a falra festve is szép képek fogadtak minket. Este a belvárost jártuk be, ahol éppen valami ünnepség volt, ingyen csocsóval, és kirakodóvásárral.

Másnap fürödtünk egy kicsit a tengerben, "Ha már itt vagyunk, fürödjünk is benne..." alapon. Igaz Szlovénia nem a tengeréről híres, de azért örülhetnek, hogy legalább az is jutott nekik egy kevés. Az utazás további részeként azt találtuk ki, hogy megnézzük a Krizna Jama nevezetű barlangot, ami arról híres, hogy csónakkal lehet bejárni. A barlangot nem volt könnyű megtalálni, de végül a közeli faluban egy barlangásztól kaptunk útmutatást. Sajnos ebben az időszakban a kevés csapadék miatt csak egy nagyon kis része látogatható a barlangnak. Ennek nem örültünk, de végül így is nagyon érdekesre sikeredett, mert a vezetőn kívül csak mi ketten voltunk a barlangban. Az alapján, amit láttunk nagyon szép lehet a teljes túra. A csónak megvilágította maga alatt a vizet, és minden földöntúli zöldes fényben úszott. Néhol még cseppkövek is voltak alattunk, ami még érdekesebbé tette a látványt. Ez a barlang valamiért nem került a turisták látóterébe, annak ellenére, hogy az egyik legérdekesebb azok közül, amikben eddig voltam. Talán nem is baj, mert így sokkal hangulatosabb, mint azok a barlangok, ahol az ember lépni sem tud a tömegtől. Fontos megemlíteni, hogy aki a teljes evezős túrára is szeretne menni, az jó előre foglaljon helyet, mert a leghosszabb útra évente összesen 100, azaz száz ember mehet. Én mindenképp meg szeretném egyszer nézni, ha lesz rá lehetőségem.

Ekkor jött az eddig csak fejemben motoszkáló ötlet, hogy mi lenne ha még egyszer visszamennénk a Triglavhoz, és újra nekivágnánk a hegynek. Kisebb tanakodás után úgy döntöttünk, hogy meg kell próbálni. Most viszont a via-ferrata-s útvonalak helyett a szandálban (!) is teljesíthető hosszabb, de nem olyan meredek útvonalat választottuk. Ugyanis Hilda valóban szandálban tervezte az út első hosszabb részét megtenni, mivel a sarka még mindig nem gyógyult meg teljesen. Előtte azonban visszamentünk Bledbe, hogy megnézzük a szigeten lévő kolostort, és hogy egy utolsó kényelmeset aludjunk. A kolostorhoz kis gondolaszerű bárkákkal vittek át minket. Az egész számomra csak egy a sok turista lehúzó látványosságok között. Egyszer meg lehet nézni, de jobban jár az ember, ha a várból megnézi, és inkább másra költi a pénzét.

A Triglavhoz ezúttal Rudno Polje parkolóból indultunk, amihez keresztül kellett vágnunk magunkat az egész hegyen, mivel az estét újra a bohinji-tó partjánál fekvő Ribcev Lazban töltöttük. A turistaút itt is folyamatosan emelkedett, de legalább nem volt olyan meredek, mint a Tominskova Pot felől. Hilda szandálját párszor megcsodálták a szemben jövők, mi meg csak jókat mosolyogtunk magunkban. Sajnos elég felhős volt az ég, így csak ritkán láttuk a gyönyörű tájat. Voltak kisebb kitett részek, de igazán kapaszkodós rész csak az út vége felé volt. Ebből az irányból véleményem szerint bárki el tud jutni a Triglavski Domig, aki megfelelő állóképességgel bír, és nem fél a Rám-szakadéknál kisé kitettebb részektől. Ehhez az útvonalhoz nincs szükség beülőre, legfeljebb sisakra, nehogy egy zerge, vagy turista a fejünkre gurítson néhány sziklát. Út közben megálltunk egy keveset pihenni a Vodnikov menedékháznál, és még néhány szélvédettebb helyen.

Egyre sűrűbb lett délutánra a felhő, és nagyon el voltunk fáradva, amikor végül a sokadik csúcs mögött a felhőkből szélkerék sziluettjét pillantottunk meg. Nagyon megörültünk, és újult erővel vágtunk neki a maradék kis távnak. A plató tetejére kiérve megláttuk a hatalmas Triglavski Dom épületegyüttest is, a kis kápolnájával együtt. Elsőnek ide tértünk be, majd a kis kitérő után bementünk a menedékházba. Szobát, pontosabban egy kis priccset foglaltunk. Fejenként 20 euróért megkaptuk egy harminc fős szoba egyik emeletes ágyának az alját. Itt éppen csak annyi hely volt, hogy az ágyak közé be tudjunk sétálni, és lepakoljuk a cuccunkat. Úgy voltunk elszállásolva, mint a heringek, de hát az embernek meg kell becsülnie ezt a kis meleg fekhelyet is 2515 méteren. Így is sokkal jobb, mint fagyban, esőben és villámok közt kint a szabadban aludni, már csak azért is, mert az egész nemzeti park területén tilos a sátrazás.

Tudtuk, hogy túl sok jóra nem számíthatunk az időjárás tekintetében, így megkérdeztem a helyi meteorológust, hogy mit javasol: ma délután, vagy inkább holnap reggel vágjunk neki a csúcsnak. Ő erre nemes egyszerűséggel azt a választ adta nekünk, hogy inkább egyiket sem javasolja. Ettől a választól féltem leginkább, de úgy döntöttem, hogy még nem tűnik annyira rossznak az idő - talán még meg tudjuk csinálni. Neki is vágtunk kis csomaggal, de a ködből hamar szemerkélésre váltott az időjárás, majd pedig el kezdett szakadni. Nem sokkal ez előtt találkoztunk egy csapattal, akik már visszafelé jöttek, és tőlük azt az információt kaptuk, hogy fel lehet jutni, de nagyon óvatosan kell haladni, mert nagy a szél és csúszik a kő. Felvettük az esőkabátokat, és kicsit elbizonytalanodva haladtunk tovább. Ekkor a távolban meghallottuk az első mennydörgést... Nagyon nem örültünk neki, de ebből egyértelmű lett, hogy fordulnunk kell.

Óvatosan, de olyan gyorsan haladtunk lefelé, ahogy csak tudtunk. A sodronyokba még véletlenül sem kapaszkodtunk, nehogy egy közeli villám azon keresztül érjen el minket. Egyedül a sziklákba, és a különálló vasrudakba kapaszkodtunk. Az eső közben egyre erősebb lett, és a korábban csupasz hegyoldalban szabályos patakok jelentek meg az utunkban. A felhő is teljesen bekerített minket, így a másodpercekkel korábban tisztán kivehető menedékház is teljesen eltűnt a szemünk elől, így csak nagy nehezen tudtunk újra irányba kerülni. A tanulság ebből, hogy ilyen helyen  ha a legcsekélyebb esélye is van viharnak, akkor nem szabad elindulni! Tényleg nagyon gyorsan tud változni az időjárás, és fent a hegyoldalban nincs olyan biztonságos pont, ahol az ember nyugodtan át tudná vészelni amíg a vihar eláll. Szerencsére mi még időben visszafordultunk és tudom, hogy ha legközelebb ilyen helyzetbe kerülünk, akkor inkább neki sem vágok az útnak.

Estére elgyötörten ültünk a menedékház "éttermében", ahol meglepetésre nagy élet fogadott minket. Egy nagyon díszes tangóharmonikán zenéltek, miközben sokan táncra is perdültek. Egy kiadós babgulyás elfogyasztása közben olvasgattuk a korábbi magyar hozzászólásokat a vendégfüzetben, majd nyugovóra tértünk. Azt hittem, hogy problémát fog okozni, hogy nem lesz fürdési lehetőség, de igazából még ahhoz sem volt erőnk, hogy ruhát cseréljünk. Úgy ahogy voltunk lefeküdtünk aludni a nagy szobába, ahol sokan már érkezésünkkor (délután négykor) is aludtak. Természetesen voltak akik éjfél után jöttek csak aludni, úgyhogy nem volt teljesen pihentető az alvás. Kisebb hőemelkedéssel is küszködtem, és nem nagyon akart álom jönni a szememre. Főleg, hogy a távoli ablak mögött fél percenként villant fel az ég. Egész éjszaka vihar volt, és csak reménykedtünk, hogy másnap legalább haza tudunk menni, mivel ekkorra már a pénzünk és a lelkesedésünk is kicsit megcsappant. Éjszaka volt aki magában beszélt, egy másik ember pedig valószínűleg alvajáró volt.

Nagyon vártam a reggelt, és megörültem, amikor megpillantottam telefonomon, hogy már négy óra van. Gyorsan éledezni kezdett a szoba, és mi is percek alatt összepakoltunk mindent. Kimentünk az épület elé, és szomorúan konstatáltuk, hogy az időjárás nem akar javulni. Úgy döntöttünk, hogy megreggelizünk, összeszedjük a megszáradt ruháinkat a kandallótól, és amint eláll az eső útra kelünk. Így is lett. Öt percenként mentem ellenőrizni az időjárást, és amikor elállt egy pillanatra, indulót fújtam. Voltak akik csodálkozva nézték, hogy útra kerülnk. Valószínűleg azt hitték, hogy a csúcsra indulunk. Az út első felén gyors tempót diktáltam, hogy ha újra rosszabbodik az idő, addigra már leérjünk a veszélyes, kitettebb részekről. Szerencsére kitartott a jó idő, és lefelé nem történt semmi probléma. Ez az irány sem volt túl könnyű, és a végén jól esett újra megpillantani Süsüt. Úton hazafelé már nem történt semmi izgalmas és örömmel gondoltunk vissza az elmúlt napok élményeire. Összességében rengeteg gyönyörű természeti csodát láttunk, rengeteg élménnyel gazdagodtunk, és nagyon jól szórakoztunk a hegyek, vízesések és barlangok földjén eltöltött kilenc nap alatt. Elhatároztuk, hogy jövőre visszajövünk, és akkor már semmi sem állhatja utunkat, hogy meghódítsuk a Triglavot!

Képek a szlovén élményekről itt.

"Szerelmed rám hull kerengve, mint hulló nagy vadgesztenyelevél." - Radnóti Miklós

2010.08.13-15. hajnaláig egy igazi falusi esküvőn vehettünk részt, vendéglátóink Maller Márta és Topos Ákos voltak. Erre a csodás eseményre Kocson került sok, mely falu már eleve szép és jó emlékeket őrzött rólunk és mi is róla.

Az egész rituálé péntek délután kezdődött egy nagy vacsorával, ahol mindenki ehetett, ihatott, mulatozhatott kedvére. Természetesen a vőlegény násznépe a vőlegénynél és a menyasszony vendégei a lányos háznál. Mondanom sem kell, az idei nyáron olyannyira megszokott viharok ezt a hétvégét sem kerülték el... Csoda, hogy a kerti sátor a helyén maradt, igaz ez a násznép tagjainak is köszönhető volt. Csimpaszkodásukkal a sátorrudakon a földön tudták tartani a sátrat, miközben a zenészbácsi hegedűjét szorongatva remegett a sátor közepén egy nagy fekete kutya társaságában... :)

Miután a vihar elcsendesült áram nem igen volt a vezetékekben még reggel sem. Menyasszonynak és családjának szerencséje volt, mert a fodrászszalonban valamilyen csoda folytán volt áram, míg Komáromban az én fodrászomnál nem... Így teljesen környezetbarát frizurát sikerült összehoznunk a délutáni mulatságra.

Délután kettő körül már gyűlt is a vendégsereg, ki-ki a maga vendéglátójánál ebédre. Meleg révén nem sok ennivaló fogyott, ellenben annál több folyadék. Nem sokkal három óra után meg is érkezett a vőlegény kikérni a menyasszonyt. Azt hiszem nem tévedek, ha azt mondom, hogy sokan csak arra tudtunk gondolni, hogy Márti nehogy elsírja magát, mert tudtuk, hogy mennyire nem szeretné. (Később megtudtam, hogy mi is járt ekkor folyamatosan, szinte zakatolva a fejében, csodálkozom, hogy nem nevette el magát! :) ) Minekutána megvolt a humoros kikérő, elindultunk a faluházba a polgári esküvőre. Szép kis nászmenet jött össze, jó sokan voltunk. A zenekar nem kímélte magát, nem foglalkozott a hőséggel, folyamatosan húzta a nótákat még útközben is. Le a kalappal előttük!

Négy órakor kezdődött a polgári esküvő a maga megszokott rendjében. Öt órára voltunk hivatalosak a kocsi református templomba, ahol egy csodálatosan szép ceremóniának lehettünk a részesei. A menyasszony csak úgy ragyogott a boldogságtól, nem beszélve a vőlegényről! Ezután mindenki autóba pattant és a dudát nem kímélve átautókáztunk Tatára, ahol már vártak bennünket a Pálma rendezvényházban.

Itt aztán tényleg volt eszem, iszom, erezd el a hajam mulatság. Játékok, táncok, beszélgetések, minden ami kell egy jó lagzihoz! Még az idő is kegyes volt hozzánk, mert lehűlt estére a levegő, de nem volt vihar. Egészen hajnalig tartott a tánc majd beszélgettünk még jó sokat és mikor már úgy láttuk, hogy a vőlegény szívesen maradna végre kettesben újdonsült kis feleségével, akkor szépen elszállingóztunk hazafele. :)

(Biztos forrásokból tudom, hogy a nászút is nagyon jól sikerült!!!)

ÉLJEN AZ IFJÚ PÁR!!!

Csütörtök este Hildával, Jánossal és Erzsébettel elmentünk Tatára, az Angolparkban lévő szabadtéri színpadon megszervezett Csík koncertre.

Természetesen most is hozták a formájukat, és csodás előadásban volt részünk. Néhány bunkó sajnos folyamatosan  füttyögött és kiabált, ami elég idegesítő volt. Annyit legalább elértek ezzel, hogy a végén egy szám erejéig  visszajöttek zenélni, bár ez alatt sem tudtak nyugton maradni, hiába szóltak be nekik többen is (többek között Hilda sem tudta türtőztetni magát :)). Így nem értem miért örültek annyira, hogy visszakiabálták őket... A lényeg, hogy a koncert jó volt, és ezt nekik sem sikerült elrontaniuk!

"Menjetek ki a természetbe, s ismerjétek meg egymást ott, ahol az ember őszinte lesz."  - Móricz Zsigmond

Múltkori buszos eset után bátorságot merítettünk (bár nem tudom honnan), hogy újra nekivágjunk az OKT ezen szakaszának. Igaz, most már egyáltalán nem bíztuk magunkat a buszokra, így vonatoztunk. Kora reggel meg is érkeztünk Balassagyarmatra, ahol az állomás parkolójában biztonságba helyeztük a legmegbízhatóbb járgányt (Süsüt).

Minekutánna hamar odaértünk, így az állomáson várakoztunk - Karesz, Maya, Inka és én. Elmaradhatatlan volt, hogy megcsodálják lányainkat, bár ez már kezd megszokottá válni. :) Mindeközben én egy kiállított gőzösben csodálkoztam és azt hiszem ez is kezd mindenkinek megszokottá válni. :)

Vonatunk érkezése után felszálltunk rá és kezdődött a nagy utazás Becskére. Az állomás 1-2 km-re van a falutól, itt le is szálltunk. Megszokott módon kerestük a pecsétet és egyáltalán nem meglepő módon egy kocsmában találtuk meg a főúton. Egy egy sör elfogyasztása után kezdődhetett a túra.

Itt meg kell említenem pár dolgot: ez a szakasz nagyon gyér tömegközlekedésben, így azt gondoltuk, hogy sátrazunk majd valahol és kétnaposra terveztük a dolgot. Eleve egy sátor nem könnyű, a kétnapi élelem sem, főleg akkor nem, ha a kutyák nincsenek felszerelve hátizsákkal és az ő cuccukat is cipelni kell. Tehát 10-15 kg-os zsákokkal indultunk.

Útközben igazán nagy nehézségekbe nem ütköztünk, a jelek mindenhol érthetőek voltak és itt még a szint is elhanyagolható. Csak olyan apró problémákkal találkoztunk, mint a nap, pókok és aprópici bogarak. A pókok és a tűző nap nem is zavart volna minket, de azok a nagyon nagyon pici bogarak, amik Alsópetény közelében fogadtak minket, annál inkább. Szemtelenek voltak, mint a legyek, a fejünk körül repkedtek és ha megpróbáltuk elhessegetni őket, akkor bebújtak a tarkónkhoz és várták, hogy abbahagyjuk a csapkodást. A legnagyobb problémánk az volt, hogy a kutyák szemét sem hagyták békén. Ráültek az alsó szempillájukra a szemükhöz közel és olybá tűnt, mintha a szemnedvüket innák... Nagyon rossz látvány volt és nem tudtunk ellene semmit sem tenni. Szóval, ha valaki megy oda bármikor nyáron, vigyen magával fejre húzható hálót!

Kiérve a fák alól, az üldözés is elmúlt. Ekkor viszont egy vadászházat pillantottunk meg, ahol egy csapat fiatal örömködött. Látván, hogy ezek csak férfiak, meg is jegyeztem Karesznak, hogy biztos legénybúcsú van. Ahogy elhaladnánk a ház mellett egy férfi rohan hozzánk 2 sörösdobozzal és nagy mosollyal a száján. Mint kiderült ténylegesen legénybúcsú van, de megnyugtattam a legényt, hogy nem én vagyok a táncoslány. Azt hiszem még nem találtak ki ilyet (erdészek számára sem), hogy két kutyával koszosan túrázva érkező táncos lány... Bár lehet van benne üzlet! :) Nagyon kedvesen elbeszélgettek velünk és maradásra bírtak, még a két kutya sem zavarta őket. Külön köszönet nekik mindenért!!!

Miután megvacsoráltunk és kicsit mulatoztunk velük felállítottuk a sátrunk és nyugovóra tértünk.

Másnap reggel korán keltünk, csomagoltunk szép csendben és a megbeszéltek szerint elhagytuk a tábort. :) Bandukolva a falu felé egy nagy sártenger közepén találtuk magunkat, fantasztikus volt a felkelő napnak ritmust adni a cuppogásunkkal. :)
Útközben Karesz talált egy darázspókot és nála is elidőztünk egy keveset, de még így is a bolt nyitása előtt értünk a faluba. Padon pihengetve várva a 7 órát egy néni egyszer csak odaszólt nekünk, hogy már nyitva van a bolt, ha arra várunk, mi nagyon is arra vártunk és a bőséges tejfeles kiflinkre, ami nagyon jót tett velünk. Nagy erőre kapva indultunk tovább a reggeli után.

Hihetetlenül csodálatos látványban volt részünk egész nap, egyik szántótól a másikig, egyik réttől a másikig bandukoltunk, csak úgy röpített minket a lábunk. Megérkezve Becskére visszakavarogtunk Gyarmatra és találkoztunk újra Süsüvel, aki hűségesen várt minket és hazaröptetett. Minden kezdő túrázónak ajánlom a Cserhát vidékét, bele fog szeretni a túrázásba! Hajrá!

További képek itt.

A Művészetek Völgyében ismertem meg a Kerekes Band-et (igaz csak lemezen). Azóta rá vagyok kattanva... :D

"Minden művész saját lelkébe mártja ecsetét, és saját szívét viszi a vászonra." - Henry Ward Beecher

Korán útra keltünk Toméktól, hogy minél hamarabb megérkezzünk Kapolcsra a Művészetek Völgyébe. Hildának idén ez már a kilencedik völgye volt, nekem azonban csak az első. Rég óta terveztem, hogy egyszer kimegyek, de valahogy sohasem jutottam ki. Székesfehérvár határában gyanúsan a völgybe készülődő fiatal stoppos párt pillantottunk meg. Összenéztünk, és már félre is húzódtunk az útról. Ők persze nagyon megörültek, mert valóban oda tartottak, csak éppen Monostorapátiban volt a szállásuk. Út közben elbeszélgettünk pár dologról, stoppolásról, zenékről, és hamarosan meg is érkeztünk. Kapolcsra visszaérve gyorsan felállítottuk sátorhelyünket az Üvegtigris kempingben, és indultunk vissza a központba, hogy találkozzunk Jánosékkal.

A Völgy egyébként hét közeli településből áll, ahol folyamatosan különféle művészettel kapcsolatos programok vannak (közel 1500) tíz napon keresztül, amiknek többsége ingyenes. Nekem nagyon tetszett a hömpölygő forgatag, a rengeteg csodaszép művészeti alkotás, zene, kaja-pia :). Hildával összesen négy napot voltunk, de egy percet sem unatkoztunk. Egész nap jártuk a kirakodóvásárokat és kiállításokat, este pedig a különféle programokra ültünk be (koncertek, vetítések). A vásár olyan gyönyörű tárgyakkal volt tele, hogy az embernek fájt a szíve otthagyni őket. Voltak olyan standok is, ahová többször visszamentünk, mert annyira tetszettek az alkotások. Persze néhány  szép tárgy már az otthonunkat díszíti… :)

A reggeleket tejfölös kiflivel és zacskós kakaóval indítottuk, majd legtöbbször a Társas/játék/Völgyben kötöttünk ki egy kis játékkal ébreszteni a napot. Ezt követően a vásárokat jártuk, nézelődtünk a programok között, miközben különféle finomságokkal tömtük magunkat. Legjobban talán a Palya-udvaron lévő Momentán Társulat előadásában lévő interaktív színházi játék tetszett, ami leginkább a tévéből ismert Beugróhoz hasonlítható. Rengeteget nevettünk, közben pedig finom borokat kortyolgattunk. Sötétedéskor általában beültünk valamilyen művész-, vagy dokumentumfilm vetítésre, esetleg zenészeket hallgatgattunk szerte a városban. Amikor úgy láttuk, hogy kellő mennyiségű bort fogyasztottunk elindultunk vissza a sátorhoz, hogy nekiálljunk a legkellemetlenebb részéhez a sátrazásnak: a fürdéshez… A problémát ugyanis az jelentette, hogy a meleg vizet a Napnak kellett volna előállítania, ami viszont végig a felhők mögött tartózkodott, így kb 15 fokos vízben kellett „pancsolnunk”.

Egyik napra beterveztük, hogy elstoppolunk Taliándörögdre ingyen bringát bérelni, hogy azzal járjuk be a Völgy településeit. Ez többnyire sikerült is, de sajnos a legtöbb településen lényegesen kisebb élet volt Kapolcshoz képest. Ennek ellenére mindenhol megnéztünk amit tudtunk, és Hilda még egy levendulás zsákot is hímzett. Utolsó napon hazafelé elmentünk Nagyvázsonyig (két újabb stoppos kíséretében), és megnéztük a Kinizsi-várat. Mivel voltak várjátékok is, ezért természetesen arra is beültünk és jókat nevettünk az előadáson.

Összefoglalva, nekem nagyon tetszett életem első Művészetek Völgye! Biztos vagyok benne, hogy jövőre is megyek, és mindenkinek ajánlom, hogy nézzen ki legalább egy napra.

További képek itt.

"A régi barátokkal kapcsolatban az egyik legnagyobb áldás, hogy az ember megengedheti magának, hogy hülyét csináljon magából előttük." - Ralph Waldo Emerson

Szóval, van ez a dolog, ez a Legalja fesztivál... Tudtam én erről, de nem gondoltam volna, hogy ez ennyire az alja valaminek... (Csak jó humorú olvasóknak.)

2010.07.22-én megérkeztünk Vácszentlászlóra, egy látszólag nyugodt légkörű kis faluba, ennek is egy kertváros jellegű részébe. Tehát tényleg az Isten háta mögé. Első bálozó révén fogalmam sem volt, hogy mi is várhat rám, de bátor voltam és készen álltam bármire.

Szépen sorjában megismertem a résztvevőket, majd indultak a "programok". Vacsorakészítés ivással egybekötve, beszélgetések ivással egybekötve, makettezés ivással egybekötve és sorolhatnám, a lényeg úgyis az iváson volt. (Mivel az események sorrendje nem éppen tiszta - szerintem senkinek sem, így nem fogják bánni -, eszembe jutásuk sorrendjében írnám le azokat.)

Létezik Vácszentlászlóhoz közel egy Vietnám, ez hasonlít az eredetire, de azért mégis talán kicsit más. Szimplán annyiból áll az egész, hogy a közeli töltésen kell legurulni, lehetőleg kikerülve az üvegdarabokat, szúrós, tüskés növényeket és persze egymást. Vagy éppen ennek inverze a lényeg, attól függ ki mennyire részeg. :) Irtó mókás tud lenni, és másnap irtó fura foltokat lehet találni a ruházatunkon. (De megéri.)

A fesztivál aranyérmes szakácsai Maci és Marci, akik olyan finom dolgokat csináltak nekünk, amire öröm volt inni. Na, a viccet félretéve valami mennyeiek voltak azok a vacsorák, főleg a húspogácsa. Nyammmmm.... Emellett csináltak még nekünk (az alatt a 3 nap alatt míg mi résztvevők voltunk) például lecsót.

Házigazdánknak sajnos hétközben dolgoznia kellett, így csak pénteken tudott teljesen azonosulni velünk, habár azt hiszem, akkor be is hozta a lemaradását. Kellő mennyiségű alkoholfogyasztás után magából kikelve próbált például egy üveges sört műanyag napelemes kerti lámpával kinyitni, miután kb. ötöt használhatatlanná tett sikerült is neki. Majd ő is túlélte Vietnámot, csak az útjában állók nem. Gondolok itt kerítésekre, farakásokra, bokrokra, üvegekre és hasonló dolgokra. "Pinabá" estéjét is megkeserítették Donáttal karöltve, aminek meg lett a gyümölcse. (Itt a fesztiválozók értik mi mindenre gondolok.)

Sajnos mi szombat reggel rövid búcsúzkodás után útra keltünk a Völgy felé, amit azt hiszem a májunk nem bánt. Élménydús napokat töltöttünk el az Isten háta megett, és várjuk a következő fesztiválidőpontot. Aki nem vett még részt ilyesfajta bulájban, az bánhatja!

Köszi srácok a társaságot és külön köszönet a házigazdáknak!