Találkozás

2009.12.19. 00:00

„A szerelmet nem lehet keresni, a szerelemmel csak találkozni lehet.” - Voltaire

Kint még a decemberi hideg fogadott. Hajnali négy óra volt, de nem voltam fáradt. Maya és Inka hozzám hasonlóan izgatott volt, bár őket leginkább a túrafelszerelés hozta lázba. Tudták jól, hogy nemsokára valahol a hegyekben leszünk. Nem sokat tévedtek, legfeljebb abban, hogy még hosszú út várt rájuk...

Nyolc órára beszéltük meg Hildával a találkozót a záhonyi állomáson. Biztos voltam benne, hogy el fog jönni, bár még sosem találkoztunk. A köd miatt az út nagyon fárasztó volt. Időnként a kijelzőre tekintve mínusz 15 fokot is láttam. Kicsit tartottam tőle, hogy Hilda mit fog szólni a túrához ilyen hidegben és hóban. December 19 volt és a tél még ereje teljében várt minket.

Amint megérkeztünk gyorsan kiugráltunk a blökikkel és már siettünk is a peronokhoz. Nemsokára jött egy kis vonat és mintha integetett volna valaki az egyik ablak mögött. Gondoltam ez még nem lehet az a vonat, mert nem jön felénk senki. Visszamentünk az autóhoz és ott vártunk tovább. Hamarosan azonban jött Hilda és több se kellett a boldogsághoz :)...

Nem sokkal később már újra úton voltunk a Zemplén felé. Ez a két óra autózás viszont már egy pillanat alatt elszállt és Regécen vágtunk neki a tájnak. A kutyák nagyon be voltak sózva, mivel már hat órája csak álmodoztak a rohangálásról.

A Zemplén gyönyörű volt és mindent vastag hó borított. A távolban a regéci vár is látszott. Kicsit nehéz volt a hóban haladni, de ezt szinte észre sem vettük. Akkor én teljesen máshol jártam gondolatban. Csak kirándultunk és beszéltünk, beszéltünk, beszéltünk... Volt miről, hiszen aznap hallottuk egymás hangját először. Maya és Inka talán még nálunk is jobban élvezte a túrát. Egyfolytában rohangáltak, játszadoztak és minket szórakoztattak.

Úgy gondoltam, hogy megnézzük a Nagy Péter-mennykő 700 méter feletti csúcsát, ahonnan pár éve nagyon szép kilátásban volt részem. Most azonban a ködtől elég szegényes panoráma fogadott minket, ennek ellenére nagyon szép volt a táj. Ami jobban aggasztott az az volt, hogy a csúcs-csoki teljesen meg volt fagyva és ropogott a fogunk alatt. Ezzel direkt készültem, mivel azt már tudtam Hildáról, hogy a sárkányok és a mozdonyok mellett a csokit is nagyon szereti.

Lefelé már könnyebb volt a haladás és hamarosan átfagyva érkeztünk meg az autóhoz. Maya és Inka beugrott hátulra és hazáig hangjukat sem lehetett hallani. Mondanom sem kell, hogy hazafelé ez az út is teljesen más volt, mint odafelé...

Amikor már Budapest közelében voltunk leszakadt az ég és annyi hó esett, mint máskor egy egész télen. Komáromig az út így hat óra volt, mivel négy órán át szinte meg sem lehetett mozdulni az autóval. Persze egyikünk sem bánta. :)

 

- Csak egy világ van – felelte a leány halkan – s akik szeretik egymást, találkoznak benne újra és újra. Találkoznak, elbúcsúznak és elmennek. Aztán újra találkoznak, és újra elmennek, újra meg újra, míg elérkezik az idő, amikor nem kell megváljanak egymástól többé.” - Wass Albert

 

 

Képeket itt találjátok: picasaweb.google.com/Nagy.Karoly.Menyhert/Zemplen

A bejegyzés trackback címe:

https://amrasura.blog.hu/api/trackback/id/tr851973777

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.