„A boldogsághoz nem vezet út. Az út maga a boldogság.” - Buddha

Buddha ebben bizony nem kicsit tévedett :). Első utam Kárpátaljára ugyanis kellően izgalmasra sikeredett, és jelen esetben pont fordítva volt igaz a fenti idézet. Nem az út volta maga a boldogság, hanem ahová vezetett… Az út nagy része a magyar szakaszon inkább csak fárasztó volt, főleg, hogy munka után ültem a volán mögé. A hét elején ugyanis megszabadultam a kötésektől.

Záhonyig autóval kb. 3-4 óra alatt lehet leérni. Hilda a lelkemre kötötte, hogy ne felejtsek el kitölteni egy lapot, amit minden Ukrajnába utazónak ki kell tölteni. Mivel Ő vonattal szokott menni, ezért annyit tudott erről mondani, hogy mire az ukrán határhoz érek, már legyen kitöltve. A magyar határnál minden zökkenőmentesen zajlott, és próbáltam kérni olyan nyomtatványt, amiről mesélt. A őr viszont meg volt győződve arról, hogy elég lesz majd visszafelé. Pislogtam párat, de gondoltam csak jobban tudja, szóval fogtam magam és odébbálltam. A határ pont a Tisza két partján van és az ukrán részhez át kell menni a hídon. Már egyből itt megcsapott a kelet első fuvallata :).  A keskeny 1x1 sávos hídon gond nélkül 3 sávban álltak az össze-vissza tolakodó autók, és a mindenfelé magyarázó emberek. Szerencsére az ukrán irányba nem volt gond, és így könnyen elszlalomoztam az autók között. Nagyon megörültem, amikor a túloldalt megláttam, hogy milyen rövid sor áll az ukrán határnál. Sajnos azonban hamar legörbült a szám, amikor az egyik mögöttem álló autóból egy segítőkész helyi ember hozzám sietett és mondta, hogy menjek vissza a hídig. Elmesélte, hogy ott bizony meg kellett volna állni, és az ott mászkáló határőrtől kérni egy kitöltendő nyomtatványt. Legalább azt megtudtam, hogy Hilda valószínűleg erről a papírról beszélt, csak azt nem tudta, hogy ott kell kérni. Pislogtam párat, hogy most akkor ezt hogyan is lehetne megoldani. Mivel ott nem lett volna szerencsés autóval forgolódni, úgy döntöttem, hogy kiállok az autóval a sorból, és gyalog megyek vissza. Meg is találtam az ott járkáló határőrt, és kézzel lábbal elmutogattam neki, hogy szükségem lenne arra a bizonyos papírra. Itt szembesültem először, hogy itt bizony mit sem érek az angoltudásommal, és a magyar mellett leginkább az activity játékban szerzett képességeimre kell ebben az országban hagyatkoznom. Ezt követően nagy nehezen visszakunyeráltam magam a sorba, és a kitöltött papírt büszkén mutattam a vámosnak. Az megnézte és nemes egyszerűséggel ennyit kérdezett: „Másik papír?”. Újabb hosszas activity és szerencsétlenkedés következett, és öt perc után jobbnak látták, ha behívnak az őrbódéba és kb. 200 forint ellenében kiállítják nekem azt a bizonyos „másik papírt”. Mint később megtudtam, ezt is a hídnál lévő őrtől kellett volna kapnom, ha autóval mentem volna vissza. Ezután egy kis vámvizsgálat és szerencsétlenkedés következett, hogy visszakapjam a kitöltött papírom másik felét. Azt ugyanis már tudtam, hogy ezt a lapot gondosan meg kell őrizni az ott tartózkodás alatt. Amint ennek is vége lett, gyorsan eltakarodtam az őröktől, és próbáltam elpakolni az irataimat, ami alatt először egy stoppos, majd egy pénzváltós sheftes próbált boldogítani… Még ha ez így leírva viszonylag egyszerűnek is tűnik, én fél óra alatt leizzadtam egy kilót, és biztos megjelent néhány ősz hajszál is a fejemen :).

Ezután már csak azzal kellett megküzdenem, hogy ebben az országban a jól megszokott latin betűk helyett cirill hieroglifák fogadtak. Így Hildát megtalálni a mindössze néhány kilométerre lévő faluban is komoly nehézségekbe ütközött, és a volán mögött ülve úgy nézhettem ki, mint valami beszívott bagoly, ahogy a hatalmasra nyitott szemeimmel próbáltam mindenfelé figyelni. Egyelőre azonban még a falu megtalálása sem volt egyszerű térkép és a cirill betűk ismerete nélkül. Így először sikeresen elmentem Hilda mellett, de szerencsére Ő akkor már kint volt és hívott, hogy forduljak vissza.

Bent nagyon finom rakott krumpli fogadott, és megismertem a többieket: Bogit, Szidit és Sándort. A hétvége inkább pihenéssel telt, de azért szombaton elmentünk Munkácsra mászkálni egy kicsit. Felsétáltunk a várhoz, és ettünk egy helyi specialitást, a „cseburekit”. Ez olyasmi, mint egy fánk, de töltve van valamivel – jelen esetben hússal.

A vasárnap reggelt a sulival kezdtük, ahol Hilda vasárnapi iskolát tartott a gyerkőcöknek. Mivel előttem kicsit szégyenlősek voltak, ezért inkább magukra hagytam őket. Amúgy nagyon aranyosak voltak, és még engem is belefoglaltak az imádkozásukba :). Végül levezetésként délután még megnéztük Ungvárt.

A hazautat hétfő hajnalra terveztem, és ezért már fél ötkor az autóban ültem. Sejtettem, hogy a visszaút sem lesz egyszerű, de most is sikerült minden várakozásomat felülmúlnia. Az ukrán rész az oda úthoz hasonló izgalmakkal fogadott, ami most meg sem lepett és ezért inkább nem is részletezném. A magyar határnál viszont egy ott tipikusnak számító három órás tötymörgés várt, megspékelve a helyiek folyamatos tolakodásával. Csak hogy elképzelésetek legyen, ez nagyjából annyira idegesítő, mint egy fülledt nyári éjjel a szúnyogok zümmögése a fülednél, amikor épp aludni szeretnél. Mindenesetre már nyugodtabb voltam, mert innentől már félig otthon voltam.

Rég örültem ennyire, hogy újra látom a szép piros-fehér-zöld lobogót…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.