"Szegények azok, akik nem értek rá örvendeni a napfénynek, a víznek, a levegőnek, a virágoknak, az ételnek." - Wass Albert

A következő sorok Feri cimborám tollából olvashatók. Jó szórakozást kívánok az izgalmas beszámolóhoz:

Idén a tavalyi sanyarú év után végre az ünnepek hétköznapokra esnek, így Karesz a március 15-i hosszú hétvégére szervezett nekünk egy kétnapos túrát. Végül egész népes csapattal 8-an - Adri, Eszter, Hilda, Noémi, András, Karesz, Peti és én - vágtunk neki a távnak. Már szerdán leutaztunk Keszthelyre, hogy csütörtökön minél hamarabb és kipihenten vághassunk neki a napi penzumnak. A lejutás sem volt izgalmaktól mentes, érdekes tud lenni, ha az indulás előtt pár perccel lövésem sincs, hogy honnan is megy a buszom, illetve ha a vonat amazing franciákkal és alienre hajazó kis gyerekkel van tele.

Hildáék már első este megismertettek minket az Aranyásók nevű nagysikerű játékkal, ami a gonosz mindennapi életre nevel, hiszen a győzelemért a fele társaságnak a maradékot be kell csapnia és meg kell vezetnie. Játék közben szerencsére meg tudtam szabadulni egy üveg bortól is, legalább azt se kellett másnap cipelnem :D. Csütörtök reggel meglepő módon a terveknek megfelelően korán eltudtunk indulni, végül némi unszolásra Petinek is sikerült felkelnie időben. Karesz reggel egyből kitűzte a gyöngy kokárdáját - made by Hilda -, és már trappoltunk is a Keszthely feletti Festetics kilátó felé. Miután megküzdöttem a makacs telefonommal és végre beüzemeltem a GPS-t (hogy tudjuk mennyit sikerült már haladnunk), hamar elértünk a kilátóhoz, ahol az első fotókat gyorsan el is készítettük. A tériszonyom és a hideg szél miatt nem másztam fel a tetejére - nem úgy mint a többiek -, de így is láthattam a Balatont. Hiába nem rügyeztek még a fák, de már nagyon jól érezhető volt, hogy megérkezett az igazi tavasz, egészen másképpen sütött a nap, mint a szomorkás téli napokon. Útközben megcsodáltuk Ferenc Jóska fáját, illetve a hatlábú pajtát. A legutóbbi túra után furcsa volt, hogy nem ugráltak körülöttünk Kareszék lányai, de azért találkoztunk túra közben más kutyusokkal. Bátor a fiatal agár a nevével ellentétben, amikor meglátott bennünket, azonnal fordult is vissza és a gazdi hosszú unszolására volt csak hajlandó tovább haladni mellettünk, egy másik ugyancsak Bátor nevű kutyus pedig vízi bemutatót tartott nekünk.

Az első falu Vállus volt, ahol egy pecsételés idejére megpihentünk. Utólag kiderült, hogy itt érzékeny veszteség érte a csapatot, mert Hilda elfelejtkezett a kéktúrát bejáró pecsétpárnáról és hátrahagyta, hogy új gazdát találjon magának. Lesenceistvánd fölött a szőlőhegyen az idő még szebb lett, amikor hazaérkeztünk, vagyis átértünk Veszprém megyébe. A szőlők tövében bemutattam, hogyan is kell állóhelyből a bal lábbal kirúgni a jobbat és egy pillanat alatt a sárba huppanni, de így szutykosan legalább jobban be tudtam olvadni a helyi értelmiség közé a kocsmában. Keszthely előtt jött a túra legnehezebb szakasza, amikor is aszfaltutakra voltunk kényszerítve, de az igazi csapás csak ezután következett, amikor is megismertük BeTTit, akit joggal lehet egy igazi jelenségnek nevezni. A fél kiló vakolattal az arcán és a hidrogén szőke hajával mindenkit sokkolt. A második szállásunk nem volt olyan szuper mint az első, de miután megvívtunk a szabotőrökkel, a pizzákkal és a pókokkal, azért elég hamar sikerült álomba szunnyadnunk a kicsit kényelmetlen, nyikorgós ágyakon.

Pénteken a tapolcai Malom-tó mellet a pontyokkal és amurokkal költöttük el a reggelinket, a tiszteletünkre még a szökőkutat is beüzemelték a tavon. Tapolca nekem egy nagyon kellemes csalódás volt, korábbról egy szockó csúnyácska városra emlékeztem, de ehhez képest a központja nagyon szépen rendbe van téve, nehéz is volt tovább indulni, legközelebb talán még a Tavasbarlangra is jut majd időnk. A túra első komoly mászása a Szent György-hegyre vitt fel minket, ahol a bazaltorgonákat csodáltuk meg. Érdekes, hogy nem lakom messze a hegytől, de még sosem voltam fent rajta, mindig távolabb vagy külföldön keresem a szép helyeket, pedig sokszor nem is kellene olyan messzire menni. A kötelező fotók után a hegy tetején jött a nap fénypontja, amikor is elterültünk és élveztük a napfényt, ez annyira jól sikerült, hogy lassan már kezd hámlani az arcom, amit sikeresen leégettem :D. Szigliget felé már kicsit erőltetett tempóban mentünk, de azért Andrással volt időnk igazságosan megosztozni a szebbnél szebb boros pincéken, hogy kinek melyiket utaljuk ki, abban is egyetértettünk, hogy szőlő tulajdonképpen nem is kell, csak a borral teli pincék, mert azokkal már dolgozni sem kell.

Első napon 25 km-t mentünk Keszthely és Tapolca között, míg a második napon 19-et, mire Tapolcáról Badacsonytördemicre értünk. A túrán újabb hittétel dőlt meg, miszerint aki túrázik, az nem lesz beteg, sőt ha volt valami nyavalyája, akkor az el is múlik. Sajnos se Adri, se Hilda nem gyógyult meg, de még Karesz is ágynak dőlt a túra után, de azért én élek a gyanúperrel, hogy ez csak a húshagyó böjt miatt történt :D. Nagyon jó volt a túra, a társaságra sem lehet semmi panasz, senki se nyafogott, sőt inkább mosolyogtunk végig, mint a tejbetök, én személy szerint nagyon élveztem és még most is bánom, hogy csak 2 napos volt a kiruccanás. Már alig várom a következő túrát, úgyhogy Karesz hajrá a szervezéssel.

További képek itt.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.