"Hogy a hunok legvalódibb fajtájából származhatom, arra az is elég bizonyíték, hogy a legszebb Alpok közt Svájcban, vagy Itália legbujább völgyeiben és tájain sem vagyok képes oly forrón, lelkesen és rajongón érezni és élni, mint hazám pusztáin és síkságain." - Széchenyi István

A tavalyi nagyon jól sikerült alföldi kerekezés után már a vonaton hazafelé elkezdtük tervezni a folytatást. Pontosan egy évet kellett várnunk de végül elérkezett a várva várt idő. A vonatjegyeket Gyomáig vettük és onnan már két keréken és fütyörészve folytattuk utunkat (egészen az első defektig). A nulladik napon nyolcan gyűltünk össze a Sebes-Körös partján: Ági, Brigi, Feri, Gábor, Hilda, Jinksy, Kornél és én. Természetesen Csimpi és Ildi nélkül nem lett volna az igazi ez az este, ezért őket is meghívtuk egy kis bográcsozásra. Tavaly rengeteg finomsággal láttak el minket ezért úgy láttuk helyénvalónak, hogy most mi vendégeljük meg őket. Ez félig-meddig sikerült is... A bográcsot ugyanis Csimpi hozta és végül úgy alakult, hogy a vacsoránkat adó nyulakat is ő szerezte be Nyúl úrtól. Szegény jószágok pár órával korábban nem is sejtették, hogy milyen cudar világ vár rájuk, de a telefonhívás után nem sokkal már a bográcsban rotyogtak megkopasztva. Érkezés után nem sokkal felállítottuk az összes sátrat, fürödtünk egy kicsit és végül nekiláttunk a vacsorának. Nem tudom, hogy a főszakácsnak, a kuktáknak, a nyulaknak vagy mindezeknek együttesen köszönhető-e, de olyan jól sikerült, hogy a bogrács mosogatás nélkül is csillogott-villogot a nap végére. Végül elköszöntünk vendéglátóinktól és eltettük magunkat másnapra.

Másnap hajnalban felébredtem, de magamra erőltettem még egy kis alvást és így valamikor hét óra előtt keltem fel. Hamar összapakolta mindenki a cuccát és újra nekivágtunk a Körösladány felé vezető gátnak. Most nem volt olyan meleg mint egy évvel ezelőtt így sokkal elviselhetőbb volt a tekerés. Ladányban a pecsételést követően felkerestük a múltkor kihagyott Wenckheim kriptát. Sajnos nagyon elhanyagolt állapotban van ez az emlékmű és a belsejét is csak a kulcslyukon keresztül sikerült megnéznünk. Ezt követően a réhelyi túzokrezervátumot kerestük fel, ahol megnéztünk néhányat ezekből a fura teremtményekből. Ferinek már csorgott a nyála egy kis túzokhúsra, de mint utólag megtudtam elég sokba került volna ez nekünk... már ha egyáltalán árulnának túzokhúst, ugyanis az eszmei értéke egy millió Forint. Az ebédünket ezért kicsit távolabb - Ecsegfalván - ejtettük meg. Innen Túrkevéig töltésen haladtunk, ahol Kornélt és engem megvámolt egy ló. Arra lettünk figyelmesek, hogy tekerés közben egy ló igyekszik utolérni minket és egyszer csak bevágott elénk és megállásra kényszerített minket. Elsőre nem tudtam mire vélni ezt a helyzetet és jobbnak láttam a bringa másik oldaláról szemlélni az érdeklődő tekintetet. Aztán hamar kiderült, hogy egyáltalán nem támadólag akar fellépni, egyszerűen csak kíváncsi volt ránk. Kicsit simogattuk, aztán amikor nekilátott volna a bringatáskán száradó zöld frottír törülközőm elfogyasztásának, jobbnak láttuk ha indulunk. Út közben egyébként sok vadnyulat és őzet is láttunk. Némelyik alig tíz méterre futott el előlem. Ezt a napot sem úsztuk meg defekt nélkül, így a tavalyi defektmentes hetet, egyből két gumicserével kezdtük. Nem sokkal később viszont már a forróbbnál-forróbb termálvizekben áztattuk magunkat. A szállásunk ugyanis a Túrkeve Termálban volt, ahol a kemping mellé járt a strandbelépő is. Ezt igyekeztünk is kihasználni és jó sokat áztattuk magunkat. Este átmentünk a kemping kis kocsmájába, ahol előkerült a szokásos Aranyásó és jó pár kört le is nyomtunk belőle (a sörök mellé természetesen :)).

Harmadnap reggel sátorbontás után még egy kicsit áztattuk magunkat a termálban, ami most olyan meleg volt, hogy még a szőrt is majd leszedte a lábunkról. Mezőtúron felszedtük még FeZot és így kilencre bővűlve mentünk a peresi Körös-völgyi Természetvédelmi Terület bemutatóházáig. Itt egy múlt század eleji szivattyútelep épületében  lehet megtekinteni a Körös-vidék gazdag élővilágát és a gépházat, ahol eredetiben csodálhatjuk a gőzgépeket és a szivattyúkat. A nézelődés után folytattuk utunkat a szarvasi kompig, amivel átkeltünk a Holt-Körösön. Miután beértünk a városba egy kis kavargás után megtaláltuk az Ifjúsági Táborban lévő szállásunkat. Szerintem ez a hely is nagyon jó választás volt, mert elég sok szórakozási lehetőség van: röplabda pálya, vízpart és kenuk. Az egyetlen problémánk az volt, hogy nem igazán volt sör a helyi kis büfében. Miután feldobtuk a sátrainkat és megmártóztunk a habokban Ágival és Hildával áttekerünk a Szarvasi Arborétumba. Itt megnéztük a Mini Magyarország kiállítást is, de az különösebben mély nyomokat nem hagyott bennem. Sokkal inkább érdekes volt számomra a hatalmas park, ahol rengeteg hatalmas fában lehetett gyönyörködni és néhol pávákkal is lehetett találkozni. Kicsit talán nagy is volt számunkra, legalábbis az erre szánt két óra kevésnek bizonyult nekünk. Egy egész napot el lehetne itt tölteni. Nekem különösen tetszett a Kilátónak nevezett rész. Az elnevezeés kicsit félrevezető ugyan, mert különösebb kilátás nincs innen a parkra, de nagyon szépen kialakított pihenő van kialakítva, amihez hasonlót egyszer én is szeretnék építeni... A vége már kicsit sietős volt, mert igyekeznünk kellett a megbeszélt helyre a vacsora miatt. Miután azon is túl voltunk még egy kicsit tekeregtünk a városban és vettünk két üveg bort is az esti játékhoz. Ezen az estén viszont a Dixitre esett a választás. Nagyon jól szórakoztunk és vidáman tértünk vissza sátrainkba. Itt viszont kicsit nehezebben ment az alvás, mert valahol a szomszédban jó hangosan sikerült hallgatni valakiknek a Disco Disco-t.

Másnap reggel a szokásos reggeli bevásárlás során tűnt fel igazán, hogy mennyien használják itt a bringát közlekedésre. Ki is volt írva táblákra, hogy "Kerékpárosbarát település". Az infrastruktúrán és a létszámon egyébként tényleg látszott ez a tény, de sajnos az emberek egy részének még fel kell nőnie ehhez a feladathoz. Épp reggelinket fogyasztottuk, amikor arra lettünk figyelmesek, hogy egy kigyúrt bringás srác egyik kezében telefonnal az előtte lévő öregasszonynak ordít és elég ocsmány módon mindehová elküldte, mert nem haladt elég gyorsan. Szegény néni az öreganyja lehetett volna és csak csendben tűrte a kiabálást. Mi csak tátott szájjal néztük az esetet, de persze Hilda ezt nem hagyhatta ennyiben és normálisan visszaszólt az ürgének, hogy akár ki is kerülhetné. Mire a srácnak állt feljebb és a Hildát is kiosztotta valami olyasmi szavakat használva, hogy "te meg ne ugass bele, te kis p***". Szóval sajnos az, hogy sokan váltanak kerékpárra, nem jelent minden esetben jót. Bár talán még mindig jobb, mint ha egy 100 lóerős gép volánja mögül csinálná mindezt... Miután túltettük magnukat ezen, elindultunk tovább Eperjes felé, majd Árpádhalom előttt a hosszú földúton Áginak sikerült egy szép nagyot esnie a legmélyebb sárba, így tetőtől talpig egy ingyenes iszappakolást is kapott. Szerencsére nem lett semmi baja, így hamarosan már jókat nevettünk az egészen. Mondjuk neki ez egész nap jó sok munkát okozott, mert a cuccai nagy része is jó saras lett. Később Nagymágócson még megnéztük kívülről a Károlyi-kastélyt, de bemenni már sajnos nem tudtunk mert idősek otthonaként használják. Délutánra megérkeztünk Mindszentre, ahol a szállásunk a Tisza partján volt egy kempingben. A szokásos táborverés után már fürödtünk is a hűs vízben, de nagyon nem dobáltuk a labdát, mert elég gyors volt itt a víz folyása és hirtelen mélyült a víz. Egyébként érdekes volt, hogy a part nagyon meredek volt, amit állítólag most tavasszal "épített fel" a Tisza. Ezzel egyébként nagyon jól elszórakoztattuk magunkat: innen futottunk és gurultunk be a vízbe. A második vacsoránkat :) az egyik vízparti vendéglőben töltöttük, ahol nagyon jókat beszélgettünk a tulajjal és sok érdekességet mesélt nekünk. Többek között azt is megtudtuk, hogy "Dolgozz keveset, nem érhet baleset". Egyébként nagyon finom kajákat adnak és szép nagy adagokat is. Nem is igazán terveztünk itt enni, csak egy kis sörre mentünk le, de végül majd mindenki evett valamit. A végén pedig még a kísérleti stádiumban lévő marcipános palacsintára és egy kis házi páleszre is meghívtak minket. Ha erre járunk, akkor minden bizonnyal beugrunk még egyszer ide. A napot pedig már a kempinben egy kis Dixitezéssel zártuk le. Érdekes asszociációkat láthattunk és megtudhattuk például azt is, hogy FeZonak mi jut eszébe egy színpadi függönyről ;).

Reggel egy újabb kompozás várt ránk és nemsokára már az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparknál voltunk, ahová végül csak Ágival és Hildával mentünk be. Szerintem nagyon érdekes, csak hát elég borsos az ára a belépőnek. Mi sajnos csak két órát töltöttünk itt, mert a többieket sem akartuk egész nap egy kocsmában aszalni :), de szerintem akár egy egész napot el lehet itt tölteni. Nem csak a körkép van itt, hanem skanzentől elkezdve, lovasbemutatón át a fából készült "jurtákban" lévő bemutatókig minden. Szerintem érdemes megnéznie mindenkinek, csak tervezzen rá sok időt. Erre a napra már nem tudott maradni Brigi és Gábor, így heten maradtunk mint a gonoszok. Az emlékpark után már nem sokat pihentünk, hanem a "kötelező" pecsételések után beirányoztuk a szállásunkat. Ez Zsombó után egy kis kitérővel a Sziksósfürdő Strandon volt. Ez is nagyon jó választás volt, mert nagyon jól ellátott kis kemping és a fürdőben van csúszda, ugráló és "dögönyöző" is.

Csütörtök reggel korán keltünk, mert erre a napra kb 90 kilóméter táv lett tervezve. Gyorsan visszatekertünk a kékre, majd Ruzsán kapta Ági a második defektjét, amivel idén már háromra növekedett a kényszerpihenők száma a tavalyi nullához képest. Szerencsére itt volt egy bringabolt is, így Feri és Hilda gyorsan be tudott szerezni egy pótbelsőt, hogy ne kelljen ragasztással húzni az időt. A Petróczi iskola után viszont úgy döntöttünk, hogy nem akarjuk a homokban tolni a bringákat és az 53/55-ös főúton sem akarunk tekerni, ezért inkább visszamentünk Öttömösig és Kiskunhalas felé kerültünk. Itt SósDzsi haverunkra hagyatkozva felkerestünk egy jó kis pizzeriát a városháza közelében, majd Ágival ketten megnéztük a Csipkemúzeumot, amit a többiek átkereszteltek Csirkemúzeumra. Szerintem ez is nagyon érdekes volt. Egy kis teremben lehet megnézni a nem ritkán több ezer órán át készülő csipkéket, amik közül sok nagyon nívós díjakat nyert el. Jellemzői ezeknek, hogy kézzel készülnek és csak cérnát használnak hozzá, vagyis nincs alatta "hordozó anyag". Mivel nagyon aprólékosak és időigényes az elkészítésük, ezért grammonkénti ára az arany árával vetekszik. Szerintem érdemes erre is egy fél órát rászánni. Innen már csak a Kunfehértói Kempingig kellett mennünk, ahol újabb jó kis fürdőzés várt ránk. Itt már nagyon kellemes volt a víz hőmérséklete és elég sekély is volt a labdázáshoz. Vagy egy órán át dobáltuk a lasztit meg ugráltunk a felfújt vizes ugrálókon. Itt azonban két problémánk volt a szállással: az egyik, hogy kicsit drágább volt a többinél és mindenféle extrát számoltak fel pl.: bringahelyért is külön kellett fizetni. A másik nem igazán a szállás hibája volt, de elég sok fiatal volt és nem éppen a legértelmesebbek közül. Egyikük a női vécében a lányoknak tett különféle ajánlatokat amíg mi a tónál voltunk. Szerencsére nem történt semmi probléma, de azért kicsit feszültebben mentünk aludni ezek után.

Péntek reggel a megszokott rutinnal készült el a csapat és reggeli helyett elindultunk a Pici Paci Portához az első pecsétünkért. Itt már az út legelején szembetaláltuk magunkat a rettegett kiskunsági homokkal. Nagyon hamar beláttuk, hogy itt cuccal nem tudunk végigmenni, vagy akkor 15 kilóméteren keresztül tolnunk kell a gépsárkányokat. Arra jutottunk, hogy Ferivel lemálházzuk a bringákat és gyorsan elmegyünk pecsétért, amíg a többiek a település szélén megvárnak minket. Mit ne mondjak így is nagyon leizzadtunk mire megjártuk a mély homokban a távot. Talán még az is lehet, hogy futva könnyebb lett volna. Amikor megérkeztünk a tanyára gyanús volt, hogy a kutyákon kívül nincs ott senki. Végigjártuk az épületeket, mire a krinolin jellegű beagle eléggé megszokott minket és az ugatással is felhagyott. Túrtam a telefonomat valami telefonszám után, de amit találtam azon nem válaszolt senki. Már kezdtem elszomorodni, mire egy autó tűnt fel a láthatáron. Nagy mákunk volt, mert a pecsételés elmaradt volna ha ők nem jönnek. Egy perc eltelt a köszönésünk és az első válasz között, de végül készségesen odaadták a pecsétet és indulhattunk vissza a többiekhez. Ezt követően megreggeliztünk és inkább egy újabb kerülővel aszfalton mentünk tovább. A déli pihenőt a hajósi pincéknél ejtettük meg, ahol ebédeltünk egy jót és megkóstoltuk a helyi borokat. Egy német emberkével is beszédbe elegyedtünk miután megkérdezte, hogy a Tour de Franceot nyomjuk vagy mi? Sükösdön még beültünk egy cukrászdába és egy sörházba, majd a csapat két részre vált. Hildával mi a kéken folytattuk az utunkat Ósükösdig, ahol bár volt egy kis homok, nem az volt most kivételesen a legnagyobb akadály. Pont az Anna kápolnánál, ahol egy geoládát is meg akartunk keresni éppen aratást végeztek és olyan hatalmas porfelhővel leptek be minket, hogy egy-két perc után inkább odébbálltunk. Itt szembesültünk a következő problémával miszerint szép lassan elfogyott az út a lábunk alól. Szó szerint volt ahol beszántották, máshol a gaz nőtte be, megint máshol meg korábban a Vajas-fok öntötte el az utat aminek nyomában kagylódarabok hevertek szerteszét. A végén már az ég is elkezdett dörögni, így sietősebbre fogtuk a dolgot és keresztül mindenen szép lassan megérkeztünk a szállásunkig. A többiek ekkorra már itt voltak és együtt vártuk a házigazdákat akik hamarosan meg is érkeztek és körbevezettek minket. Mindannyian csodálkoztunk milyen szép turistaházat tudnak itt fenntartani. Minden volt benne és mindez nagyon szépen volt megcsinálva. Még csocsóasztal is volt, amin gyorsan játszottunk is pár kört. Ahogy tavaly, idén is utolsó nap a tervekkel ellentétben úgy döntöttünk, hogy inkább bent alszunk a saját matracunkon és így reggel nem kell már a sátorral bíbelődni. Nagyon jól éreztük itt is magunkat és talán ide is visszajövünk még egyszer. Egy kutya és néhány macsek is szórakoztatott minket de estére be kellett húzódnunk a házba, mert a szúnyogok is hatalmas létszámmal képviseltették magukat.

Utolsó nap már reggel hatkor indultunk, hogy biztosan elérjük a hazafelé tartó vonatot. Nem is volt semmi probléma Bajáig, mivel odaáig nagyon jó minőségű aszfaltozott út vezetett. Viszont nem sokkal azután, hogy átkeltünk a Dunán a Türr István hídon és elhagytuk az üdülő övezetet olyan csapásokat kaptunk a nyakunkba ami miatt nagyon gyorsan visszavonulót kellett fújnunk. Először is a nemrég még rekord magasan tetőző árhullám után az úton mély, ragadós sár volt, ami úgy felgyűlt a kerekeknél, hogy hamarosan már tolni sem lehetett a bringát. Mindkét kerék úgy beállt, mintha betonba öntötték volna. Én még kicsit le is maradtam mert próblátam a kerék és a fék közül a sarat kibányászni, amikor láttam, hogy a többiek már menekülnek visszafelé. Sokat nem kellett magyarázni a helyzetet, mert addigra már engem is elleptek a szúnyogok. De nem ám egyszerű szúnyogok, meg nem is éppen kevesen. Ezek "vérszúnyogok" voltak. Nem lacafacáztak - szinte egyből a szívókájukkal fúródtak belénk és egyszerre vagy száz vett körbe folyamatosan. Nem lehetett elég gyorsan csapkodni, hogy néhány meg ne csípjen valahol. Kornéllal és Hildával mi hátramaradtunk és az utolsó házak egyikénél adtak egy slaggot, amivel nagy nehezen le tudtuk egy kicsit szedni a mocskot a kerekekről, hogy legalább tolni tudjuk kifelé. Eközben is majd felfaltak minket ezek a vérszívó dögök. Ennyit én még életemben nem láttam, de talán még összesen sem... Utólag otthon legalább 50 csípést számoltam meg csak térd alatt, pedig engem általában annyira nem is szoktak szeretni a szúnyogok. Így újabb újratervezés következett és ki kellett hagynunk ezt a szép részét a kéknek és az aszfalton kerültünk. Az utolsó 10-15 kilóméteren pedig Ági bringája is felmondta a szolgálatot és szétesett a hajtókarja. Mivel megszerelni nem tudtuk, Jinksyvel hol felváltva, hol pedig közös erővel toltuk Ágit a bringával együtt. Meglepően gyorsan tudtunk így is haladni és időben megérkeztünk Szekszárdra. Itt végül az én bringám sztendere is eltörött. Öröm az ürömben, hogy mindez az út legvégén történt. Kicsit még eszegettünk, iszogattunk majd felszálltunk a hazafelé tartó vonatunkra és búcsút vettünk az Alföldnek, amit végül sikeresen végigjártunk. Sok éves tervünk vált végre valóra és rengeteg szép emlék maradt utána...

További képek itt.

"Az erdőben semmi sem öncélú. Minden gyomnak, minden rovarnak, minden madárnak megvan a maga pontosan meghatározott szerepe." - Szilvási Lajos

Május elején folytattuk a már megkezdett DDK túránkat, de most csak ketten. Szerdai nap érkeztünk busszal a Rózsa presszóhoz, ahol kértünk egy pecsétet immár másodjára. A faluban megcsodáltunk pár májusfát, de rögtön a fák árnyékát kerestük, mivel írtózatos nagy melegnek örvendhettünk. Utunk közben már a dombok között egy templomot csodáltunk meg és az előbb említett meleg elől itt megpihentünk egy kicsit. Kiérve az épített térségből egy sziklahasadék felé szerettünk volna kerülni a kékről, mivel úgy olvastuk, hogy egyedülállóan gyönyörű ez a rész. Sajnos azt is írták, hogy csak az egyik irányból lehet jól megközelíteni és természetesen ez a másik irány volt, nem a mienk. Próbálkoztunk megtalálni az ösvényt, de sikertelenül, lógó orral kellett visszatérnünk a kékre. A nagy melegben mindent bevetettünk amink csak volt... Még a térképpel is árnyékot tartottunk magunkank. Az Öröm-hegy kulcsosházhoz érve tényleg nagy mosoly lett az arcunkon, mivel terített asztallal várták ott az embert, csak éppen nem minket... :) De nem búslakodtunk, hiszen volt mit ennünk. Jót hűsöltünk a fák árnyékában és jót beszélettünk az ott lévõkkel, akik emlékeztek rá, hogy március 15. körül Csimpi bácsival mi érkeztünk volna. De ugye csak volna... Innen Zalaújlakra mentünk, itt volt a szállásunk. Útközben nagyon sok rovarral találkoztunk, de ez nem is jó kifejezés. Talán ha valaki érzékelni szeretné, hogy mennyi is az a nagyon sok amire én itt gondolok, akkor ő menjen el egy árvíz súlytotta helyre és járkáljon kicsit a susnyásban. Na, amennyi szúnyog ott lesz hirtelen, én pont arra a mennyiségre gondoltam. :) Zalaújlaki szállásunkról sajnos azt kell mondanom, hogy az ár és a szolgáltatás aránya számunkra nem volt megfelelõ. Aki ismert tudja, hogy nem vagyunk nagy igényűek, de ezzel a szállással nem voltunk megelégedve. Ja és mondtam már, hogy nagyon meleg volt?! :D

Másnap tovább indulva gyönyőrű tájakon barangolhattunk viszonylag bogár és rovarmentesen. Igaz az eső lába végig a nyakunkban volt, de mi azért élveztük. Jobb volt mint az előző napi 50 fokos meleg. Első pecsétünkkért Zalakarosig mentünk, ahol rögtön a város szélén lévő kilátóba fel is futottunk. Annak ellenére, hogy felhős volt az idő és 18 fok volt gyönyörű kilátásnak örvendhettünk. A kilátó alatti borozóban meg is kóstoltuk a helyi különlegességeket és ez megadta a löketet a továbbiakhoz. Meneteltünk egészen be a városba, majd a betonon rendületlenül. Egészen Ormándkastélyig. Itt egy érdekes pecsételésünk volt, mivel még Zalakaroson észrevettük, hogy a pecsétpárnánk eltûnt, így próbáltunk beszerezni valamit ami alkalmas tintázásra. Egy alkoholos filc lett tehát pecsételő barátunk. Gyors mozdulatokkal befirkáltuk a pecsétet, majd még annál is gyorsabban rányomtuk a megfelelő helyre. Szerencsénkre a lényeg látszik! :) Somogysimonyiban (???) ettünk egy nagyon jó levest és feltöltődtünk a további útra, ami Nemesvidre tartott. Itt a boltban tudtunk pecsételni Csentei Zoltánnál, akivel vígan elbeszélgettünk, mivel a buszunk még úgyis csak egy óra múlva érkezett. Közben persze kiderült, hogy Marcaliban lesz a szállásunk, ahol Zoltán is lakik. Így felajánlotta nekünk, hogy bevisz kocsival. Mi ennek nagyon örültünk, mert időben ez nekünk sokat jelentett. Marcaliban a szállásunk kitűnő volt, ez volt az első eset, hogy egy földszinti panellakásban szálltunk meg túránk alkalmával. Furcsa volt számunkra, hogy nincs kert. De legalább ezt is kipróbáltuk.

Pénteki napon egy ballagásra voltunk hivatalosak. Keresztanyám fia ballagott középiskolájából Somogyzsitfán. Jó volt látni a rokonságot és velük tölteni a napot, igazán feltöltődtem. Kár, hogy olyan messze laknak tőlünk és csak ritkán találkozunk.

Szombaton reggel visszabuszoztunk Nemesvidre és folytattuk az utunkat. Egy őserdőnek is belillő helyen vezetett végig a kék, ahol még az előbb említettnél is jóóóóóóóóval több szúnyoggal találkoztunk. Állítom, hogy a kezem jobban elfáradt ezen a szakaszon, mint a lábam. Egészen Nemesvidtől Kisvidig vizenyős, szúnyogos területen mentünk keresztül. Nagyszakácsiban egy kemencekiállítást néztünk meg, ez szabadtéri, bárki megnézheti. Itt ettünk is egy jót a hozott elemózsiából. Karesz levezetésképpen hintázott is egy nagyot, igazi gyerekként! :) Én gyermeki lényemet egy rugós, rózsaszín elefánton éltem ki, dölöngélve jobbra-balra. Élveztük nagyon! Szakácsmúzeumot is szerettük volna megnézni, de sajnos senkit nem értünk el telefonon és helyben sem, aki tudott volna segíteni nekünk. (Gondolom a szombati nap volt az ellenségünk ebben.) Egészen Mesztegnyőig repceföldek között vezetett a kék, árnyék nélkül szinte és persze szombatra már visszajött a jó idő, barnultunk rendesen! :) Mesztegnyőn egy kocsmában pecsételtünk, ahol egy igen furcsa alak talált meg minket, de legalább elszórakoztunk rajta a buszunk érkezéséig, ami közvetlenül Budapestig repített minket. Elmondása szerint a fél világot bejárta már olajfúrótornyokon dolgozva. Kicsit ellentmondásosnak tűnt a kicsit legatyásodott embertől hallva mindezt, de valahogy mégis hihetőnek tűnt amit mondott.

El kell, hogy mondjam: gyönyörû ez a Dél-Dunántúli Kéktúra!!! Minél több szakasz van meg belőle, annál jobban szeretem és annál szebb és szebb helyeken vezet végig. Csodálatos!

További képek itt.

"Nem üres bábuk vagyunk, amik attól függően dőlnek a boldogság vagy a boldogtalanság irányába, hogy honnan fúj a szél. Aktívan közrejátszunk abban, hogy milyen helyzetben találjuk magunkat, és abban is, ahogy reagálunk az adott helyzetre. Egy közmondás szerint nem az számít, hogy mit hoz eléd az élet, hanem az, hogy te mit hozol az élet elé." - Richard Layard

Pár hónappal korábban nagy fába vágtuk a fejszénket... pontosabban nagy földbe az ásónkat. Egy ismerőstől hallottam egy önfenntartó szövetkezet alakulásáról Szentendréhez közel, aminek már az alapelvei is nagyon tetszettek, így igen hamar belelovaltam magamat. Sokáig gondolkoztam, hogy nekivágjunk-e, és végül úgy döntöttünk, hogy igen. A szövetkezet megalakult, igaz a földvásárlással vannak kisebb gondok, de reméljük ez is megoldódik hamarosan. 

Egészen idáig viszont nem is láttam a földet, mert mindig közbejött valami. Így a jó időre való tekintettel Hildával, Andrással, Ferivel és Jinksyvel nyeregbe pattantunk és letekertünk Szentendréig. Itt a nagy melegre való tekintettel felhörpintettünk egy kis sört, amíg a kompra vártunk majd rettenthetetlen hajóskapitányunk átkormányzott minket a szigetre. Itt volt egy kis kavarodás, mert nem voltunk biztosan, hogy jó helyen keressük-e a földet, de végül ezt is sikerült kideríteni és egy kicsit pihentünk, miközben a tájban és a földben gyönyörködtünk. Nagyon szép, csendes helyen van és nagyon bízunk benne Hildával. Idefelé már egy keveset dél felé haladtunk és megéreztünk a hazafelé ránk váró nehézséget. Olyan szelet kaptunk  ugyanis szembe, hogy sokszor úgy éreztem nem is előre haladunk. Ezt még azzal is tetéztük, hogy visszafelé a Dunakeszi rév felé vettük az irányt, amin végig bokáig érő homokban kellett tekerni. Meg is szenvedtünk vele, de legalább volt egy kis gyakorlás az Alföldre :). A túloldalt még egy kicsit megpihentünk és nekivágtunk a kemény szembeszélnek. Talán mondanom sem kell, hogy ez nem esett túl jól. Azért így is sikerült eljutnunk a Megyeri-hídon keresztül a Feri által már nagy várt gyrososhoz. A harmadik asztalnál végül megállapodtunk és vártuk az ebédünket. Szegény Feri hiába kért elsőként, ő evett utoljára, mert az ő nevére kért kajára valaki más csapott le, ő pedig sokáig csak nézett, mint hal a szatyorban. Ezt a traumát azért feledtette vele a gyros és újult erővel tekerhettünk hazáig. Nem messze hazulról van egy cukrászda, amit már rég ki szerettünk volna próbálni, és úgy éreztük, hogy most jött el ennek is az ideje. Ez remek megkoronázása volt a napnak és bár fáradtan de megtörve nem, értünk haza.

"A meglepetés a legnagyobb ajándék, amit az élet megadhat nekünk."

- Borisz Leonyidovics Paszternak

Április... Mindig is naggggyon jó hónap volt ez! :) Na, de idén...
Kezdődött egy tatai szülinapozással, amely felért egy mini gimis osztálytalálkozóval. Martin barátom titkos számú születésnapját ünnepeltük meg - mondhatni ölég szépen! :) A végén Oszival kaptuk a kiképzést egy raszta sráctól, aki megszegte az aranyszabályt és fullba nyomta a kretént... Az első vonat szabadított meg tőle és különféle "állapotaitól"! :)

Ezek után következett (17. szerda) drága Eta néni születésnapja, amit nagy rohanások közepette ünnepeltem. Sütési feladataim voltak, plusz másnapra magamra vállaltam egy egészségnapos rendezvény lebonyolításának segítését és TDK szereplést is (Tudományos Diákköri Konferencia - 3. helyezés). Egy meglepetésbulit szerveztünk neki, ahol jó sok rokon és barát jelent meg. Összességében a nagyon jól sikerült és mindenki jól érezte magát. A fő attrakció Eta néni elmúlt X évéből összeállított videó volt.

Hét végére, nevezetesen péntekre, egy kisebb iszogatást szerveztem magamnak a Margit-szigetre. Ferivel, Gudival, Csipyvel és Karival találkoztam a szökőkútnál. Legalábbis ez volt a terv. Csipy írta, hogy sajnos késik, majd érkezik valamikor. Karesz erre felvetette, hogy akkor üljünk be egy sörre a Holdudvarba. Nekem nem igazán volt kedvem, mivel másra készültem. De azért nem ellenkeztem.
Mikor beértünk az udvarba egy asztalhoz leültünk, vagyis éppen, hogy széket ért a hátsó részem, megláttam egy ismerős kobakot. Gondoltam odamegyek köszönni. Mire odaértem nem egy ismerős kobak volt, hanem szám szerint 20. Név szerint: Adri, Anett, Zsolt, Csilla, Krisz, Csipy, Csiri, Évike, Feri, Gudi, Marci, Orsi, Rozi, Martin, Máté, FeZo, Rizsa, Péter és Kari. Plusz az este sztárvendége: Noémi. Kedves barátosném Erdélyből jött el ünnepelni hozzám. :)
Az este nagyon jól telt. Beszélgettünk, nevettünk, iszogattunk, eszegettünk, jól éreztük magunkat. Kaptam egy gyönyörűséges táskát, egy tortát, plusz egy tulipáncsokrot tele nekem szóló idézetekkel. Gyönyörű szülinap volt!
Éjfél utánra leredukálódtunk pár főre és bemerészkedtünk a belvárosba. Itt még folytattuk az éjszakai életet, majd egy igen hosszú buszút vette kezdetét mire hazaértünk.
Tényleg őszintén mondhatom, hogy ez volt életem legeslegjobb szülinapi bulija és hálás szívvel köszönöm mindazoknak, akik megtiszteltek jelenlétükkel és a szervezőknek a munkájukat. Különösképpen Rozinak köszönöm a megjelenést, aki pár hónapos lévén, dacolva az éjszakázással, egészen kilencig állta a sarat és engedte szüleit kicsit lazítani. :)

Na igen, ez egy jó április volt! :)

"A tél nem tart örökké; a tavasz nem marad el."
Hal Borland

Az előző hétre tervezett Dél-Dunántúli túránkat meghíúsította a tél akkor még utolsónak hitt kemény rúgása. A három naposra tervezett túra előtt egy nappal Csimpinek le kellett mondania a túrát... Mint utólag kiderült nagyon jól tette, mert olyan szélviharos hóesés vette kezdetét amiből egyeseknek csak három nappal később sikerült kikecmeregniük. Viszont a lábunkban már nagyon benne volt a mehetnék ezért úgy döntöttünk Hildával, hogy a következő héten azért mégiscsak kellene totyogni egy kicsit. Legjobb választásnak a kék Városlőd és Zirc közötti szakasza bizonyult. A blökiket sem akartuk otthon hagyni, ezért a szálláskeresésnek már eleve úgy fogtam neki, hogy Maya és Inka is velünk lehessen. Szerencsére Bakonybélben bőven lehet válogatni a szálláshelyek között, így ez sem volt akadály. Csatlakozott hozzánk még Eszti és András is, így hatan, tizenhat lábon vágtunk neki az utazásnak. Persze a kutyákkal mindig macerásabb az utazás, így a Volánban nem is gondolkodtunk. A vonaton minden rendben zajlott, leszámítva, hogy négykor kellett kelnünk, hogy fél hétre már Kelenföldön legyünk. Ennek később meg is lett a bőjtje... :)

Városlődről a pecsételést követően a Hölgykő-vára felé vettük az irányt, ahol egy geoládát is felkerestünk. A várból már sajna nem sok maradt, de azért így is érdekes volt látni a megmaradt ciszternát, meg a kis barlangszerű képződményt. Elég sok időt sikerült ezzel eltölteni, úgyhogy visszafelé már kissé sietősebbre vettük a tempót. Maya és Inka nagyon élvezte a rohangálást a nagy réteken, majd az út mellet (illetve legtöbbször azon keresztül) kanyargó kis patakon való átkeléseket. Itt én már kicsit mérges voltam magamra, mivel a patak is nagyon lassított minket és a kitérővel együtt így már akkora "késésben" voltunk, hogy kétségessé vált az aznapra betervezett Pannon Csillagda is. Szerencsére mindenkiben erősebb volt a kíváncsiság a fáradtságnál, így eldöntöttük, hogy belehúzunk és odaérünk még időben (én pedig azt is, hogy legközelebb betervezek néhány ellenőrzőpontot, amit időben el kell érni). Németbányán csak egy rövid pihenőt tartottunk, amiben az is szerepet játszott, hogy semmiféle melegedő nem volt nyitva. Egyébként az idő nem éppen a szokásos március végi időjárásnak volt nevezhető, mivel egész nap fagypont közelében járt a hőmérő higanyszála. Emiatt viszont a talaj is elég jól meg volt fagyva és legalább nem voltunk nyakig sárosak - ami viszont a kutyákról nem volt elmondható. Igaz, ami igaz, most Inka is elég jól visszafogta magát és csak azokon a tócsákon gázolt keresztül amik amúgy is elé kerültek. :)

Így érkeztünk meg Bakonybélbe délután három óra körül. Nem számoltam utána, de igen jó iramot diktáltunk, mert vagy egy óra lemaradást behoztunk. Jól lecsutakoltuk a blökiket, hogy a szálláson egy szavuk se lehessen és miután lepakoltuk a cuccunkat a Vadszőlő Szállóban már siettünk is Esztivel és Andrással a Csillagdába. Hilda azért maradt a szálláson, mivel Mayáékat nem akartuk egyedül hagyni, Hilda pedig nem is olyan rég már volt itt az évfolyamával. Mi néhány érdekes kiállítás után beültünk a planetáriumba, ahol kényelmes székekből elkezdtük nézni az "Oázis az űrben" című előadást... Azért csak kezdtük, mert a kényelmes székben előjött az előző kevés alvás következménye és hamarosan mindhárman elkezdtünk bólogatni. Én nagyon küzdöttem az álmossággal, de csak legyőzött és kb az utolsó képkockára nyitottam ki végül a szememet. Eszti és András még ekkor is csak a szemhéját vizsgálta belülről, úgyhogy őket már nekem kellett visszatérítenem a Földre. Amúgy tényleg nagyon érdekes volt, de úgy döntöttünk, hogy egyszer még visszamegyünk kipihenten is. Ezt követően még felmentünk a csillagvizsgálóba, ahol egy speciális szűrővel ellátott távcsövön keresztül megnéztük a napot. Elsőre nem tudtam, hogy kb a teljes okulárt betöltő sárgaságon belül hol kell keresni a napot, aztán rájöttem, hogy addig is azt néztem. ;) Egy napkitörés mellett biztosan érdekesebb látvány lett volna, de azért ne legyünk telhetetlenek. Persze fényképen azt is mutattak és egy kis előadásban is részesültünk. Egyszer majd talán este is visszajövünk és akkor még izgalmasabb lesz. Vacsora után Esztiék bevezettek minket a Tichu rejtelmeibe majd órákon át játszottunk vele. Egész jó kis játék, érdemes lesz beszerezni egyet a túrákra. Egyetlen hátránya, hogy legfeljebb négyen lehet játszani, viszont érdekesség benne, hogy két-két pár játszik egymás ellen.

Másnap nem kellett korán kelnünk, ami elég szokatlan volt túrázás lévén, de azért ezzel is meg tudtunk bírkózni. Az idő az előző napihoz hasonló volt, csak egy kicsit a hó is szállingózott és talán egy picivel még hidegebb lett. Utunk hamar emelkedni kezdett és egészen a Kőris-hegy 709 méteres csúcsáig meg sem álltunk, ami egyben a Bakony legmagasabb pontja. Itt van egy érdekes radarállomás és a Vajda Péter kilátó. Ez utóbbira Andrással fel is mentünk és bár állítólag jó időben szép kilátás nyílik innen az Alpokra, mi ebből nem sok mindent tapasztaltunk. Néhány fénykép után fagyott kezekkel igyekeztem vissza egy kis ebédelésre a kilátó lábánál és már indultunk is tovább. Innen Borzavárig szinte már csak lefelé mentünk és túl sok dolog nem történt velünk azon kívül, hogy a település előtt az addig tök üres úton hirtelen nagy forgalom támadt és a kontinens majd minden országát képviselte egy-egy autó. Gondoltuk biztos valami szupertitkos konferenciát tartottak itt a közelben. :) Ezt követően pedig Inka egy macskát úgy megkergetett a falu határában, hogy alig tudtuk visszahívni. Nem tudom mi ütött beléjük, mert nem szoktak egyébként ilyen rosszak lenni, de aznap még két őzet is megkergettek Mayával együtt.

Borzaváron a pecsételés kicsit macerásabbra sikerült a tervezettnél, ugyanis a pecsétet őrző presszó délután egy és három között zárva tart. Próbáltuk a tulajt előkeríteni, de csengő nem volt a házánál. Kicsit tébláboltunk ott, hátha a kutyái ugatására kijön, de csak nem sikerült kicsalni. Hilda ekkor visszament egy Álomvölgy nevezetű házhoz, hogy nem tudnak-e valamilyen pecsétet adni. Egy nagyon kedves hölgy nyitott ajtót és pecséten kívül teával is megkínálta Hildát, majd a többieket is vendégül látta. Mi sajnos a blökik vérmessége miatt nem tudtunk bemenni, de legalább a többiek egy kicsit felmelegedhettek. Nagyon kedves volt a hölgytől, hogy így ellátott minket meleg teával, és még pénzt sem volt hajlandó elfogadni. Mi erre megígértük, hogy legalább a szállást megpróbáljuk hírdetni, aminek ezzennel eleget is teszek :). Egyébként nagyon szép helyen van és amennyire én láttam a ház is nagyon jól rendben van tartva. Ezt a kis pihenőt én arra használtam fel, hogy a hazautat tervezgettem és arra jutottam, hogy két kutya ide vagy oda, csak meg kellene próbálni hazafelé a Volánt is, mivelhogy azzal közvetlen járattal, órákkal korábban haza tudnánk jutni. Ezt már csak Zircen mondtam a többieknek, mert nem akartam őket fölöslegesen áltatni. Gondoltam ha időben odaérünk, akkor megkérdezzük, hogy elvisznek-e minket. Szerencsénkre két busz is jött és a sofőr nagyon kedvesen belegyezett abba, hogy elvigyen minket Budapestig (természetesen szájkosárral és pórázzal). Ez nagyon jó hír volt a túra végére és nemsokára már úton is voltunk hazafelé. Legközelebb innen folytatjuk, ha nem jön közbe semmi.

További képek itt.

"Fuss, fuss, kergesd a havat,
Fuss, kergesd a napot,
Fuss a kedves után,
Fuss a medve után,
A jég után,
De soha ne fuss az idő után,
Soha ne fuss, de ne fuss
A fehér ember ideje után!"
- Francois Lelord

Sikeres vizsgáim örömére úgy döntöttünk, hogy egy hétvégét az Őrségben fogunk tölteni. Talán emlékeztek rá, hogy van egy kimaradt szakaszunk a DDK útvonalán. Na, pont oda mentünk: Őriszentpéter és Zalalövő közé. Találtunk két barátot is, Ferit és Gergőt, akik szívesen csatlakoztak hozzánk, ebben az igen bizonytalan időjárásban. Reménykedtünk, hogy azért nem lesz se derékig érő hó, se sár. Pénteken délután neki is vágtunk az igen hosszú vonatútnak, de beszélgetéssel és viccelődésekkel, történetmesélésekkel hamar elment az idő. Külön örömömre szolgált, hogy a velünk egy kabinban egyedül utazó leányzót is sikerült párszor megnevettetnünk. Így neki sem volt olyan unalmas az utazás, legalábbis remélem! :) Déliből induló vonatunk egészen Zalaegerszegig vitt minket, itt átszálltunk egy Őriszentpéterig suhanó Bzmotra. Jó meleg volt végig mindkét vonaton, így élveztük, mikor leszállhattunk róla... Tudjuk, hogy a MÁV-nak szélsőséges fogalmai vannak a fűtésről... :D
Mikor megérkeztünk a végállomásunkra akkor egy jót sétáltunk, keresve a szállásunkat. Tudniillik, az Őrségre, és így Őriszentpéterre is jellemző a szeres településszerkezet. Tudtuk, hogy a mi szállásunk az Égésszeren van és tudtuk, hogy hányas szám alatt, de azzal nem számoltunk, hogy a számozások itt nem éppen a megszokott módon kerültek kiosztásra. Így bolyongtunk egy kicsit, nézelődtünk, de ennyi utazás után már nagyon jól esett megmozgatni egy kicsit a lábunkat, tehát nem bántunk a felfedező sétát. Megtaláltuk és elfoglaltuk a szállásunkat, ami mellesleg a lehető legjobb volt! Tökéletes, mondhatnám. Ezután visszabújtunk cipőinkbe és egy pizzázó felé vettük irányunkat. Út közben feltűnt, hogy nagyon sok macska van errefelé. Még a madáretetőkből is többször zöld szempárok figyeltek minket :). Nagyon szép környezetben nagyon nagyon finom pizzát ehettünk, mindenki a neki megfelelőt. Még reggelire is hagytunk belőle, mert a jó túrázó ugye előre is tervez (na jó... nem ezért, azért mert olyan nagy volt, hogy bármennyire is szerettük volna nem tudtuk megenni). Reggel kedves szállásadónktól teát és kávét is kaptunk, így az első túrával töltött napunk tökéletesen kezdődött!

Induláskor beugrottunk még a közeli boltba némi péksütiért és városi szemünknek érdekes volt látni, hogy több traktor is várakozik a bolt előtti parkolóban. Ezt követően túrautunk egy régi vasúti töltésen vezetett az első jó néhány kilométeren, így gyorsan haladtunk. Nem volt se túl nagy hó, se túl nagy sár, éppen jó volt a meneteléshez. Útközben sok befagyott pocsolyát találtunk, amin gyerekek módjára összetörtük a jeget vagy éppen a lehető legnagyobb darabot próbáltuk meg kihalászni belőle. Élveztük ezt a nagyon kézenfekvő és egyszerű játékot. Természetesen nem úszhattuk meg sár nélkül, de nem is gázoltunk benne nyakig. Élveztük nagyon az első napot. Sok sok őzet és szarvast láttunk, mivel csak négyen voltunk így tudtunk elég csendesen mozogni, tehát elég közelről nézhettük eme csodás állatokat. Utunk Magyarszombatfa felé a Vasfüggöny Túraútvonalon haladt, kellemes történelemidézést hozva magával. A nap folyamán egy geodéziai állomást is érintettünk (jóóóóó magasat), amit nem kevés bátorsággal Ferenc barátunk is megmászott. Mikor újra földet ért a lába csak annyit mondott, hogy idézem: " Folyik a fülemen ki az adrenalin!" Háromszoros HIP-HIP-HURRÁ neki! :) Második esti szállásunk egy négy napraforgós csodában volt. Mind a négyen nagyon szívesen elfogadtuk volna állandó lakhelyünkül. Gyönyörű fenyőfabútorok, kettő szép kályha, jó elrendezés, csodás környezet, padlófűtés és meglepetés pálinka :). Nagyon élveztük az itt töltött éjszakát. Amíg a fiúk ultiztak, én olvastam.

Reggel hóesésre ébredtünk. Csodásan hullott a hó, mindent beborított. Kicsit fújt a szél, így a sapkánkra és a kapucninkra is szükségünk volt, de a látvány és a friss ropogó hó kárpótolt mindenkit a nehézségekért. Sajnos a befagyott pocsolyákat hó fedte, így volt, hogy párszor "lukra" futottunk, de nagy baj sose történt. Ide tartozik még, hogy Kareszt megkérte egy túratárs, hogy juttasson el egy madárodút a pusztaszentpéteri tanyavilágra. Ezt három napig kitartóan hordozta táskájára aggatva és sikeresen célba juttattuk. Igaz ehhez tudtunkon kívül egy magánbirtokon is keresztül vágtunk, amikor őzek nyomában egy kerítést is megmásztunk.
Ezen a napon a 27 kilométert tettünk meg igen gyorsan. Mivel minden havas volt és szinte egész nap esett, nem sokat álltunk meg. Délután kettőre már Zalalövőn voltunk és élelem után kutattunk. Sajnos nem igen volt nyitva egy konyha sem, így csak az egyik kocsmában kaptunk mirelit pizzát megsütve. Jobb volt és sokkal több is a semminél, így  azért örültünk neki.
Buszunk négykor érkezett meg, még volt rajta bőven hely, és kezdetét vette az 5 órás buszút hazafele. Erről csak annyit mondanék, hogy nagyon örültünk, mikor végre leszállhattunk Budapesten - de mindezért kárpótoltak az eltelt két nap emlékei. Lehet, hogy idén már nem lesz több havas túrám, de nem bánom, ha  a továbbiakban madárcsicsergésben kell róni a kilométereket :).

További képek itt.

"A tél nem egy évszak, hanem elfoglaltság." - Sinclair Lewis

Az elmúlt hónapok sűrű programjába sehogy sem tudtunk bepréselni egy-egy rövid kirándulást, így január közepére nekem már elvonási tüneteim voltak. Igazi havas túrát pedig már tavaly sem igazán sikerült összehozni, így az is nagyon izgatta a fantáziánkat, hogy vajon a napokban esett hó kibírja-e a hétvégéig. Szerencsére megmaradt a hűvös idő, így minden okunk megvolt a bizakodásra. Így újévi első kirándulásunkat a közeli Budai-hegyekbe szerveztem.

Szombat reggel népes csapat gyűlt össze az Árpád-hídnál: András, Charlie, Eszter, Feri, FeZo, Hilda, Inka, Noémi és én. Pilisszentivánig utaztunk a busszal, majd érkezés után egyből neki is vágtunk az igencsak csúszós úton az Ördög-torony felé. Ez egy érdekes sziklaképződmény amihez egy rövid, de annál meredekebb kaptató vezetett fel. Rövid fényképezés és nézelődés után folytattuk utunkat, mivel a hidegben senki sem vágyott annyira a pihenésre. Hamarosan csöngött a telefonom, hogy végül Gergő is csatlakozna hozzánk valahol út közben. Kicsit megnehezítette a logisztikázást, hogy Gergőnél nem volt térkép. Azért megegyeztünk, hogy merre menjen és reménykedtünk, hogy megtaláljuk majd egymást és senkinek sem kell túl sokat várnia. Mi még ugyanis felmentünk a méltán híres Nagy-Szénásra, amit én más sokadszorra jártam be. Ez egy szigorúan védett terület, ahonnan nagyon szép panorámában gyönyörködhet az ember. Tavasszal-nyáron pedig a csak itt előforduló pilisi lent is megpillanthatja a szerencsés túrázó.

Innen kicsit szigorúbb tempót diktáltunk, mivel úgy sejtettem, hogy Gergő már a közelben lehet. Mentünk is árkon-bokron keresztül, a jelzett utakat pedig többnyire csak kereszteztük. Ebben most segítségemre volt a gépész, mert nem szerettem volna eltévedésekkel húzni az időt. Közben folyamatosan próbáltam elérni Gergőt, de hol nekem nem volt térerőm, hol pedig neki. Már kezdtem kicsit esélytelennek érezni, hogy összefussunk, mert az általam megjelölt helyen senki sem volt. Eddigre azonban sikerült jelet találnia a telefonjainknak és kiderült, hogy ő is itt van a közelben. A találkozás után már tízen folytattuk az utat, ami az utóbbi túrákhoz viszonyítva szép számnak volt mondható.

Már jó ideje szemeztünk a Csergezán Pál-kilátóval, ami a Budai-hegység legmagasabb pontján az 559 méteres Nagy-Kopaszon épült. Az épületről a legtöbb embernek a tipikus dubai felhőkarcoló jut eszébe. Viccelődtünk is út közben, hogy biztos nekik készült makettként :). A kilátó néha eltűnt a szemünk elől, de eltéveszteni elég nagy művészet lett volna. Az időt út közben főleg beszélgetéssel és egy-egy hógolyó váltással ütöttük el és így hamar fent is találtuk magunkat a torony tetején. Innen még jobb panoráma tárult fel előttünk és beláthattuk az egész környéket. Utólag meg is jegyezte Feri, hogy milyen kicsi ez a Budai-hegység. Hát innen nézve valóban annak tűnt. Szinte minden lényeges csúcsot és kilátót lehetett látni, pl: Hármashatár-hegyet, Erzsébet-kilátót, Széchenyi-hegyet vagy akár a korábban bejárt Nagy-Szénást. Lent elmajszoltunk egy kis elemózsiát, illetve FeZo szatmári szilváját is megízleltünk időnként majd újra útra keltünk a már csak pár kilométeres szakaszon. Lefelé útba ejtettünk még egy geoládát, ami szintén nagyon szép helyre lett elrejtve. Kicsivel odébb volt egy a többi fölé magasodó fenyőfa, ami nekem kissé gyanús volt. Egyszer már láttam hasonlót a közelben és mondtam is a többieknek, hogy ez bizony mesterséges fa. Az már messziről is látszott rajta, hogy valami antenna éktelenkedik a tetején, de a többi része teljesen élethű volt. Kicsit el is bizonytalanítottak a többiek, de mire leértünk a műúthoz egyértelmű lett, hogy valóban csak egy nagyon jól sikerült utánzat :). Úgy tűnt, hogy várnunk kell egy fél órát a buszra, mivel pont öt perccel később értünk a megállóhoz, amikor meghallottuk egy busz távoli zaját. Összeszedtünk maradék lendületünket és futottunk a megállóba. A buszt szerencsésen elértük és szegény Inkával a lábunk között felnyomorodtunk a dugig tömött buszra. Na de annak örültünk, hogy nem kellett várni és hamarosan már otthon melegedhetünk. Legalább egyszer hasznunk volt abból, hogy késett a Volán :).

Összességében egy nagyon szép napot tudhatunk magunk mögött és végre újra a bakanccsal a lábunkon taposhattuk a havat. Bár ezeket a helyeket is bejártam már korábban, de most is csak azt tudom mondani, hogy van még bőven mit nézni itt a közelben is.

További képek itt.

"Szép Tündérország támad föl szívemben
Ilyenkor decemberben.
A szeretetnek csillagára nézek,
Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet,
Ilyenkor decemberben."

- Juhász Gyula

Karácsonyunk immár a negyedik közös ünnepünk volt. Mondhatnám, hogy a már hagyománnyá vált módon alakult. Négy napra utazó nagykövetekké váltunk. Komárom-Csepel-Almásfüzitő-Komárom-Almásfüzitő-Csepel volt az útvonal. Sajnos ezen kívül semmi más nem volt hagyományos. A szentestei templomban a gyerekek műsora az idén számunkra elmaradt. Olyan jól beszélgettünk otthon a nagyszüleimmel, nővéremmel, édesanyámékkal, hogy nem akaródzott elmenni. Ezért megfogadtuk, hogy szerdán (26.) mindenki elmegy az Istentiszteletre. Sajnos ez nem jött össze. Karesszel mi úgy terveztük, hogy kedden (25.) Csepelen megyünk és veszünk Úrvacsorát a templomban. Ez sem így történt. Minden változás oka egy csúnya vírus, mely Kareszt támadta meg. Elég annyit tudni róla, hogy nem tudott kikelni az ágyból, mert olyan gyenge lett. Istennek hála bő egy nap alatt teljesen rendbe jött így vissza tudtunk menni a szüleimhez karácsonyozni. De ugye a szerdai templom kései indulás miatt elmaradt a számunkra...:( 

Ezen kívül más változás nem volt. Ebben az évben kedves unokahúgom (Bailey) nem védte le a mama zserbóját és az ajándékát sem lopta el, de azért egy borzast elcsent az asztalról, míg mi nagy izgalommal bontogattuk ajándékainkat. Maya, Inka, Fanny hálásak a maradékokért, mi pedig azért, mert ezt a karácsonyt is együtt élhettük át.

Karácsony után négy nappal barátokat vártunk vendégségbe. Gondoltam, hogy a jó kis magyaros karácsonyi ételek után jól fog esni mindenkinek egy kis indiai. Nagyon vártam már az alkalmat, végre egy kis felhőtlen szórakozás, tipikus rokoni civódások nélkül. És így is lett! Csodálatos estét töltöttünk el mind a heten (Adri, Peti, Noémi, Péter, Charlie, Karesz és én), hajnalig társasoztunk, sokat nevettünk és jót ettünk. Mindenkinek ízlett az étel és a sok finom ital.

Ebben az évben sem maradhatott el természetesen a szilveszter! Tradicionális bulinkat idén is megszerveztük a pincében. Vendégeink: Anett, Noémi, Feri, Péter és Zsolt voltak. Noémi készítette Dixit társasjáték mellől a védjegyünkké vált Aranyásók sem maradhatott el. Sokat beszélgettünk, ettünk, ittunk és kutyáztunk. Az éjfél hamar eljött, énekeltünk, koccintottunk és Karesszel rájöttünk, hogy idén lesz a mi nagy napunk! :) Pár nappal már az új évben megfogadtunk néhány újévi fogadalmat, miszerint csökkentjük az ökológiai lábnyomunkat és, hogy több időt töltünk a barátainkkal.

Remélem mindenkinek jól telt a karácsony és a szilveszter! Ezúton is boldog új évet kívánunk mindenkinek!

"A búcsúzás fájdalma jelentéktelen a viszontlátás öröméhez képest." - Charles Dickens

Gyűrűk Ura trilógia előzménye A Hobbit ebben a hónapban került vetítésre. Mi mint (egészséges) rajongók el is mentünk a premier utáni első vetítések egyikére. Velünk tartott három barátunk is Noémi, Charlie és Levente. Levente "búcsúbulijának" szántuk a mozizást, mert következő hét elején utazott el (de még nem ez volt az utolsó találkozásunk! :)). A mozi mindegyikőnknek tetszett, természetesen egy-egy részről más volt a véleményünk, hiányoltunk vagy éppen túlzónak találtunk ezt-azt. A látvány leírhatatlan, a felvételek gyönyörűek, a történet (aki olvasta az tudja) magáért beszél. Nagyon várjuk a következő részeket!

Decemberi második programunk egy hirtelen jött koncertmeghívás. Az ajándékot barátainktól kaptuk, méghozzá a Baptista Szeretetszolgálat Cipősdoboz koncertjére. Péter, Noémi, Levente és mi ketten a VIP szektor mögötti  sorból élvezhettük a koncerteket. (Na ez volt az igazi búcsúest Levente számára, másnap reggel indult is a gépe.) A Harlem Gospel Choir (USA) és a The Voice énekesei léptek fel. A műsor elején beszámolt a szeretetszolgálat a munkásságáról és pár gyermeknek helyben adtak cipősdobozba rejtett ajándékot. Továbbiakban díjakat osztottak ki azok között az iskolák között, akik a legtöbb cipősdobozt gyűjtötték idén karácsonyra. Majd következtek a magyar énekesek. Közülük is Agárdi Szilvia és Pál Dénes varázsolta el a közönséget leginkább. Duettük itt meghallgatható. Harlem Gospel Choir pedig (véleményem szerint) mindenki várakozását felülmúlta. Egyszerűen a félénk, egy helyben ülős, táncolni nem szerető/akaró/tudó embereket olyan szinten megmozgatta, hogy még ők is meglepődtek. Végig vidámak, jókedvűek, mosolygósak és barátságosak voltak. A közönséget nem "fizető vendégnek" tekintették, hanem egy csoportnak, akikkel együtt táncolhatnak, énekelhetnek, zenélhetnek. Csodás hangjukkal és zenéjükkel kellő karácsonyi hangulatot teremtettek és adtak egy jó nagy pluszt az adventi várakozásunkhoz. Ha jönnek még egyszer hazánkba, akkor én biztos, hogy ott leszek a koncertjükön! :)

"Egy régi, elhagyatott háznál nincs szomorúbb látvány. (...) Mintha mindig csak a múlton merengene, és gyászolná a soha vissza nem térő napokat. (...) Üresen kong, és senki nem jár benne, csak a szél. (...) Talán holdsütötte éjszakákon mind visszajárnak... a múltbeli kisgyermekek, a rózsák és a dalok lelkei... és egy pillanatra az öreg ház is újra fiatalnak és boldognak álmodhatja magát."

- Lucy Maud Montgomery

Az Országos Kéktúra idén ünnepli 60. évfordulóját, legalábbis a Lokomotív TE szervezésében 1952-ben indították útjára annak elődjét. Ennek apropóján egy mini jelvényszerző túrát is meghirdettek. Ehhez az OKT bármely 60 km-es szakaszát kell 60 óra alatt abszolválni. Már hónapok óta tologattuk magunk előtt a túrát, de végül sikerült összehoznunk egy kis csapatot a Csereháthoz. Ezt a szakaszt én négy évvel korábban jártam be egy hasonlóan kis társasággal, és valahogy már akkor is a szívembe lopta magát e méltatlanul magára hagyott kis tája hazánknak. Igaz nincsenek nagy hegyei - egyáltalán hegyei - és borzasztóan nagy a szegénység, de mégis nagyon sajátságos és barátságos hangulata van a pici falvakkal tarkított dombvidéknek. Ami legjobban megfogott engem ebben a vidékben, az a rengeteg tornácos házikó, amiket ha rendbe tartanának, akkor az ország egy olyan kis ékszeres doboza lehetne, mint például Hollókő. Na de kezdjük az elejénél...

Betegségből éppen csak felgyógyulva pénteken reggel indultunk útnak Boldogkőváralja felé. Budapestről végül csak Feri csatlakozott hozzánk, Kornél pedig munka után Egerből jött utánunk. A lejutás sem egy egyszerű művelet az ország ezen részébe, mert nincs túl nagy választék és ami marad az is sokáig tart. Mondhatnánk úgy is, hogy a tömegközlekedés igencsak szegényes arrafelé és elég sok fejtörést okozott a tervezésben. Ennek okán péntekre nem is szántunk túl sok gyaloglást, éppen csak egy 10 km-es szakaszt Gibártig. Út közben összefutottunk két túrázóval, akik szintén ezt a szakaszt tervezték be, nagyjából hasonló paraméterekkel. Kicsit különc fazonok voltak, de azért többször is összefutottunk velük. Az indulásnál már sötétedni kezdett és az sem segített sokat, hogy jó nagy köd ülte meg a tájat. Persze a térképemről is hiányzott a mai pár kilométeres szakasz mivel az már átnyúlt a Zemplénbe. Így jobb híján a gépészre hagyatkoztunk, ami viszont térerő híján elég hiányos adatokat szolgáltatott. Így kicsit izgalmasabbra sikeredett az indulás, de probléma nélkül megérkeztünk Gibártra ahol egyből a vízerőműhöz mentünk. Ez Magyarország legrégebbi törpe vízerőműve, ami még ma is az eredeti alkatrészekkel működik.  Bár én most másodszorra láttam, de így is nagy élmény volt számomra, hát még a többieknek. Legjobban az tetszett benne, hogy nem csak egy "fekete-doboz", aminek egyik felén bemegy a víz a túloldalt meg kijön az áram, hanem egy olyan gép, aminek működését még meg lehet érteni. Lehet látni, hogy mi, mit hajt meg és annak mi a szerepe. Egy mondhatni egyszerű szerkezet és talán pont emiatt képes eredeti állapotában több mint száz éve is hibátlanul működni. Miután kicsodálkoztuk magunkat átsétáltunk az innen pár száz méterre lévő szállásunkhoz, ami egyben kocsma is volt. Ez egy nagyon szerencsés szimbiózisa a két legfontosabb turista létesítménynek és már csak valami harapnivalót kívántunk a bőr alá betolni. Gondoltuk elmajszoljuk a maradék száraz kajáinkat, de miután megláttuk egy közeli pizzázó étlapját, hamar elcsábultunk. Kis idő elteltével már csak két üres pizzás doboz árulkodott arról, hogy itt korábban éhes emberek jártak. Mi pedig tele hassal még egy kicsit Aranyásóztunk majd eltettük magunkat másnapra.

Másnap hétkor már úton voltunk mert erre a napra kb 32 km jutott és november lévén hamar sötétedett. Ez általában nem is szokott gondot okozni, de tudtuk, hogy a környéken elég hiányosak a jelzések és a falvak egy részén jobb hamar áthaladni. Encsen még bevásároltunk és hamarosan már a jeleket vadásztuk. Sajnos tényleg nagyon hiányos a felfestés - volt ahol pár méternyi bokor mélyén pillantottuk meg a kéket. Legalább az időjárásra nem panaszkodhattunk, ugyanis a három nap alatt szinte végig tökéletes túrázó idő volt. Bár így is volt, hogy bokáig süllyedtünk a sárban, de jobb nem belegondolni, hogy mi lett volna, ha végig esik az eső és még jobban felázik a talaj. Így cuppogva a sárban érkeztünk meg Abaújszolnok határába, ahol kb 8 barna szempár mért fel minket jó alaposan. Nem törődve velük mentünk tovább és egyből a templomot irányoztuk be. A turista kalauzban már olvastam erről és múltkor sem sikerült bejutni, így most már nagyon kíváncsi voltam. Hosszas telefonálgatás után sikerült elérni a gondnokot, aki beengedett minket és megcsodálhattuk ezt a görög katolikus templomot és annak ikonosztázát. Ha valaki erre jár mindenképp keresse fel a templomot (+36-20-9665060). Ezt követően Nyésta határában veszítettük el a fonalat és egy helyi erőt kérdeztünk arról, hogy mégis merre kell Felsővadász felé menni. Ő mondott is egy utat ami bár biztosan nem a kéken vezetett, de legalább nem kellett visszamennünk és biztosnak tűnt. Hát nem tudom, hogy ő értett-e minket félre, vagy mi őt, de hosszas gyaloglás után azt vettük észre, hogy egy másik falu felé tartunk. Ez kicsit bosszantó volt, de visszafordultunk jó darabon és pár km kitérő után újra a kéken haladtunk. Itt a pecsétet őrző nénikével beszélgettünk egy kicsit a környék helyzetéről, majd továbbálltunk Irota felé. Mivel sejtettük, hogy a sötét előttünk fog a szállásra érni, ezért kicsit módosítottunk az útvonalon és kicsit off-roadoztunk, hogy javítsunk a helyzetünkön. Ez egész jól sikerült és hamarosan meg is érkeztünk, ahol a szállásadónk már az utcán várt minket. Ugyanott aludtunk ahol néhány évvel korábban is voltam, csak most nem sátraztunk a hideg miatt. A hely amúgy nagyon kellemes és a néni nagyon finom terülj-terülj asztalkát varázsolt nekünk (zöldborsó leves és vaddisznyó pöri tésztával), amiből annyit ehettünk amennyi csak belénk fért. Érdekes egyébként, hogy a környéken elég korlátozottak a szálláslehetőségek, Irotán viszont bőven van választék. Kéktúrától függetlenül mindenkinek ajánlani tudom ezt a kis falut. Az estét természetesen most is társasozással ütöttük el és hamarosan már a kását fújtuk mindannyian. Igaz ezen az estén kétszer felkeltem fát tenni a tűzre, mert természetesen itt azzal ment a fűtés.

Vasárnapra már csak 25 km maradt, de el szerettük volna érni a 15:30-as vonatot, ezért szintén 7-kor indultunk. Utunk most is a tegnapihoz hasonló pusztulásra ítélt kis falvakon vezetett. Némelyik faluban még látszik, hogy egykoron nagy élet lehetett és sok nagyon szép tornácos házikó ékesítette az utcákat. Némelyik még dacol az idővel és szépen karban van tartva, de soknak már nem sok maradt hátra. Hallottuk azt is, hogy hollandok jönnek egyre többen és vásárolnak házakat errefelé. Nagyon kíváncsi vagyok mi lesz itt néhány évtized múlva... Erre a napra is jutott egy nagyon szép emlékmű: a rakacaszendi református templom. Ennek érdekessége a szép festett kazettás mennyezet és a huszártornyos zsindelytető. Meglepő módon, pont úgy mint Nyíracsádon (az Alföldön) itt is a kezünkbe adták a templom kulcsát és egyedül nézhettük meg a templomot. Számunkra sajnos már furcsa, hogy így megbíznak vadidegenekben, de azért jó érzés volt. Ezt a templomot is csak ajánlani tudom mindenkinek ha erre jár (Fő utca 7 szám alatt Erzsike néninél lehet a kulcsot elkérni). Az utunk vége felé már erdőben haladtunk végig, ahonnan néhol megpillanthattuk az Esztramos-hegy megcsonkított torzóját. Az avar már szép sárgára változtatta a talajt és néhol bokáig gázoltunk a levéltengerben. Jóval korábban hallottunk valami dörrenést és most láttuk meg a lehetséges következményét - az út mentén km-eken keresztül csillogó vércsík mutatta az irányt Bódvarákóig. Ez amúgy egy nagyon szép rendezett kis falu. Közel a főúthoz; talán pont ennek köszönheti fennmaradását. Itt már szinte minden ház szép rendezett és sok olyat láttam közöttük, amibe szívesen be is költöznék. Innen már csak pár kilométer volt hátra és kicsit az eső is elkezdett szemerkélni. Bódvaszilason az állomáson megszereztük az aznapi utolsó pecsétet, ahol ugyanaz a mogorva állomásfőnök fogadott minket, mint tavaly amikor a legeslegutolsó pecsétemet szereztem. Hát mi tagadás, most sem lopta magát a szívünkbe, de valószínűleg többet már nem is fogunk vele találkozni.

Ahogy legutóbb, most is nagyon szép emlékekkel távozhattunk a Csereháttól. Ha nem lett volna a kéktúra, akkor valószínűleg sosem túráztam volna erre, így viszont másodszorra jöttem ide és már azt tervezgetjük a többiekkel, hogy vissza fogunk ide jönni egy hosszabb bringatúrára, ahol megnézzük mindazt amit még most is ki kellett hagynunk...

További képek itt.

"Gyülemlik a holló, varjú kavarogva.
A cinege fázik a tüskebokorba`.
A kerti haraszton zokogja a szél:
Elhervad a rózsa, lehull a levél."
- Vajda János

Őszi szünet, hosszú hétvége, sok tennivaló, ködös idő... Egy jó természetjáró mit is csinálhatna mást, mint tervez magának egy lélekerősítő és gyönyörködtető túrát. Keres hozzá két fantasztikus barátot és már útnak is indul.

Mi is így cselekedtünk és neki is vágtunk a Pilisnek. Reggel még egy teljesítménytúrába is belefutottunk és egy kedves barátunkkal is találkoztunk: Lacival. Hírből ismerhetitek már a DDK-s beszámolókból. Sok erőt, jó kedvet és kitartást kívántunk neki az előtte álló már kevesebb mint 70 kilométerhez és mi is nekivágtunk az utacskánknak.

Holdvilág-árok mentén indultunk (Visegrádi-hegység, Pomáztól kb 6 km) és csak ámultunk és bámultunk. Csodálatos hasadékban vitt utunk, igen idilli tájon. Volt ott patak, sok moha, sziklák csupaszon és zöldellve, források és még egy ősrégi áldozati hely. Tehát minden ami szem-szájnak ingere. Négy kétlábút és két négylábút (azaz minket: Feri, Charlie, Karesz, Maya, Fanni és én - szegény Inka otthon betegeskedett) még a kevésbé jó idő és a néhol igen nagy sár sem zavart, mert tényleg kárpótolt minket a látvány. Őszintén szólva nem is értem, hogy ez miért nem egy annyira felkapott hely mondjuk mint a Rám-szakadék. Egyesek azt tartják, hogy régen ezen a helyen lehetett Attila városa és az itt található ősi kultikus hely is ennek a maradványa. Más elmélet szerint Árpád fejedelmet ide temették el. Anonymus írása: "Ezután az Úr megtestesülésének kilencszázhetedik esztendejében Árpád vezér is elköltözött ebből a világból a Pozsony alatt szerzett sebesülése következtében. Tisztességgel temették őt el egy kis folyónak a forrása felett, amely kőmederben folyik alá Attila király városába. Egyszersmind ott a magyarok megtérése után a Boldogságos Szűz Mária tiszteletére egyház épült, amelyet Fejérnek hívnak."

A Vasas-szakadékról nem is beszélve. Az valami csoda! Mind a négyen ott álltunk tátott szájjal és csak csodáltuk, hogy milyen szép hely ez és azon gondolkoztunk, hogy vajon miért nem itt töltjük a mindennapjainkat...? "Mintegy 250 méter hosszan követhető. Hozzávetőleg Kelet-nyugat irányú. A hasadékok nagy része a felszínen is jól látszik, de radioesztéziás módszerrel követhető még a takart részeken is. Így kiderült, hogy a főhasadékkal párhuzamosan és abból enyhe szögben kiágazva, valamint az egész rendszert keresztezve is vannak még hasadékok."

Kiérve az árokból egy csodálatos erdőben folytattuk az utunkat letérve a kijelölt útról. Ez a rész is szép volt, igazán őszies színekben pompázott már a lombozat. Utunk során még egy szó szerinti hüttét (Kőhegyi Menedékház) is igénybe vettünk. Ez ugye egy olyan ház, ahol akár meg is lehet szállni, de van valamilyen étel és ital is a kínálatukban. Meglepődtünk, hogy ilyen hely nálunk is van és azért egy kicsit büszkeséggel is töltött el engem, hogy erre mégis van igény. Nagyon finom menzás teát ittunk és friss palacsintát ettünk. Csak ajánlani tudom, érdemes ellátogatni az év bármely időszakában!

Szumma szummárum egy gyönyörű napot töltöttünk el az erőben, körülbelül 15 kilométert sétálva és jókat beszélgetve. Mindenkinek, még azoknak is akik nem nagy túrázók ajánlom a Holdvilág-árok bejárását, nem fog csalódni!

További képek itt.

“Árnyék mögött fény ragyog, nagyobb mögött még nagyobb. Amire nézek, az vagyok.”

- Gyökössy Endre

Csimpi vezetésével folytattunk kalandozásunkat a Rockenbauer Pál Dél-Dunántúli Kéktúrán. Most az Őrség hátralévő részét átugorva a Göcsej és a Kelet-Zalai-dombságot jártuk be kis kilenc fős csapatunkkal amit Ági, Ákos, Csimpi, Edina, Hilda, Kontroll, Laci, Orsi és én alkottunk. November közeledtével már sok jóra nem számítottunk az időjárás tekintetében, de nagy meglepetésünkre olyan jó időnk volt végig a négy nap alatt aminél jobbat nem is kívánhattunk volna. Az utazást autókkal oldottuk meg, amiknek a későbbiekben is nagy szerepük volt, mivel a cuccok nagy részét autós logisztikával szállítottuk ából bébe. Igaz ez elég macerásnak bizonyult (főleg a sofőrök részéről) de legalább a le-, és hazajutás nem vett el fél-fél napot a túrából és nem kellett mindent magunkkal cipelni. Ugyanis most is hoztunk magunkkal sátrakat - mivel az ünnepek miatt az amúgy is kevés alvóhelyek mind beteltek - és Csimpi tempóját nehéz lett volna tartani az ilyenkor jellemzően 15 kilósra hízott táskákkal a hátunkon. Megjegyzem így sem volt könnyű ;).

Az első nap Zalalövőről indultunk, ahová szép lassan megérkezett a társaság minden tagja. Laci gyalog jött az állomásra, mivel két napot még a túra elejéhez csapott, hogy a fent említett lyukat elkerülje a DDK-ból, Orsi pedig vonattal és egy gitárral érkezett. A kezdeti örömködés után nekiláttunk az első napi cirka 20 km-es etapnak Kustánszegig. Az út végig erdőben vezetett mialatt meglepően sok és változatos gombákkal találkoztunk. Élőben talán most láttam először légyölő galócát, de volt még őzlábgomba, tintagomba és rengeteg számunkra ismeretlen egyedülálló vagy telepes gomba is. Ennek egyik oka lehet, hogy a Göcsej hazánk egyik legcsapadékosabb és legborultabb tája. Ezt jól mutatja például, hogy decemberben csak 45-50 órán keresztül derült az ég. Ezen kívül még egy meglepetés ért engem. Ugyanis már az első nap is gyanús volt, hogy itt bizony több szint lesz, mint amire számítottam. Folyamatosan hegyre (dombra) fel, hegyről (dombról) le hullámoztunk. Szóba is került és hamar beindult mindannyiunk fantáziája. Nézegettük a térképeket is, és végül arra a közös álláspontra jutottunk, hogy a Kustánszegi-hegyek lábánál lévő alaptáborunkban fogunk akklimatizálódni az éjszaka. Másnap pedig oxigénpalack nélkül meghódítjuk a Gödör-hegy (!) 243 méter magas ormait :). Kustánszegen még körbenéztem a tónál, ahol sok-sok évvel korábban egy osztálykirándulás alkalmával pár napot itt töltöttem. A szállásunk itt egy önkormányzati szálláson volt, ahol kétszer ennyien is kényelmesen elfértünk volna. Miután kifújtuk magunkat már a bográcsban rotyogott a fönséges csilis bab. Csak ránézek az erről készült képekre és már csorog is a nyálam. Nagyon jól sikerült és pillanatok alatt elfogyott egy kisebb hadosztály számára elegendő adag. A vacsora és egy kis sör elfogyasztása után pedig Hilda, Kontroll és Orsi nekiláttak a muzsikálásnak a korábban említett gitárral és egy népi furulyával.

Másnap reggel köd és friss levegő fogadott minket. Nagyon hangulatos volt a szinte vágható tejködben sétálni. Hamarosan elértünk egy működő olajkutat is, ami többünknek az újdonság erejével hatott. Néztük egy darabig ahogy szünet nélkül termeli ki a föld mélyéről a fekete ragacsot, ami évmilliókkal korábban még élő szervezet volt, kis idő múlva pedig lehet pont a mi autónkat hajtja egy újabb túra helyszínére... Néhány kis "szegen" keresztül vezetett az utunk, ahol sok helyen már erősen érződik az elmúlás. Azt gondoltam volna, hogy az országnak ezen a nyugati felén kevésbe tapasztalható a pusztulás, de rengeteg olyan ház mellett haladtunk el utunk során ami már évek vagy akár évtizedek óta elhagyatott lehet. Volt olyan temető maradvány is az erdőben aminek közelében már település sincs jelölve. Azt, hogy régen volt-e mellette, vagy csak több falu közös temetőjeként szolgált, azt nem tudtuk kideríteni. Ezen a napon pár szarvas mellett láttunk egy lábatlan gyíkot is, amit egy helybéli asszony felkiáltása kísért: "Jááááj, kígyau". Ezt az estét Csimpinek köszönhetően egy nagyon autentikus helyen töltöttük. Sok utánajárást követően ugyanis egy helyi figuránál kötöttünk ki, aki régen Szentpéterfölde kocsmárosa volt, de pár éve már felhagyott ezzel. Előéletének köszönhetően nagyon eredeti emberke volt, a borzasztóan sokdioptriás szemüvegével és sajátságos megjelenésével. Elsőként eléggé meglepődtünk amikor megláttuk, de az első szóváltások után rájöttünk, hogy egy nagyon szeretetreméltó kis emberkét ismertünk meg személyében. Ha már csak azt tekintjük, hogy felajánlotta, hogy nála aludhatunk, noha nem is szokott idegeneket fogadni. Mindenben a segítségünkre volt és nem lehetett olyan témát felhozni amihez ne tudott volna pár vicces vagy éppen komoly hozzászólást fűzni. Itt már kicsit hosszadalmasabb volt a vacsorakészítés, de azért itt is megbirkóztunk vele. Gázon rottyantottunk a betyáros alá a tegnapi bográcsot használva, amire négy kisebb lábosfedőből legóztunk fedőt. A végeredményben most sem kellett csalódnunk, de a tegnapi csilis bab azért ekkor is többször eszembe jutott :).

Reggel az előző napihoz hasonló köd fogadott minket, amit az erdőbe érve a fákon átszűrődő hangulatos fénypászmák váltottak fel. Ez a fajta fényjáték mindig elbűvöli az embereket, kicsit olyasmi mint a tűz lobogása. Az ember csak nézi és csodálja a természetnek ezt a végtelenül egyszerű jelenségét. Ezen a napon Ági és Orsi nem tartott velünk, de út közben megleptek minket egy kis mozgó büfével, ami nagyon jól esett mindenkinek. Ezt követően vagy tíz kilométeren keresztül tekergett az út mellett egy hosszabbítónak tűnő narancssárga vezeték. Volt ahol szántón ment keresztül, máshol egy ház kertjén vagy éppen a főúton. Az elején nem értettük, hogy mit keres egy ilyen kábel az erdő közepén, de nemsokára fény derült a rejtélyre, ami nem más volt, mint  egy olajkutató mérőhálózat része. Az előző napihoz hasonlóan most is 30 km-t tettünk meg és itt találkoztunk először turistákkal, ami kissé meglepő volt, hosszú hétvége lévén. Az éjszakát a Rockenbauer Pál Turistaszállón töltöttük Valkonyán. Egészen pontosan annak kertjében, mivel kiadó szoba itt már nem volt. Feldobtunk a sátrainkat és mindenki nekilátott a vacsorakészítésnek. Mi a szalonnázás helyett inkább a páncélosainkat pusztítottuk, ha már ideáig elhoztuk azokat magunkkal. Ezen az estén is hosszas dalolászás kerekedett, amibe most Csimpi is betársult. Az éjszaka eléggé lehűlt a levegő, amit azért most én is megéreztem a nyári hálózsákomban.

Az utolsó napra már csak 20 km-es szakasz maradt hátra, de ez elég sietősre sikerült, hogy még ne túl későn érjünk haza. Osztottam szoroztam menet közben és arra jutottam, hogy erre a napra egy erős hatos átlagot mentünk (ha a szintet is átszámítjuk), ami azért elég jónak mondható. Nem is értettük Hildával, hogy Csimpi, hogy tud ilyen tempóval "totyogni". Őt elnézve ugyanis soha nem látszott semmiféle erőlködés, nekünk meg sokszor eléggé szednünk kellett a lábunkat, hogy tartani bírjuk a tempót. Így érkeztünk Homokkomáromba is, ahol a Mária-kegytemplom melletti kolostorban élő apácák adták a bélyegzőt. Természetesen a templomot is megnéztük és Kontroll egy kis zongora előadást is tartott nekünk. Ez amúgy nagyon szép volt, csak tartottam tőle, hogy kapunk a fejünkre az apácáktól. Erre azonban nem került sor, ellenben a Szofi nevezetű hatalmas (átmérőjű) németjuhász árgus tekintete mellett töltöttük el az ebédünket. Persze itt is eszembe jutott az alábbi idézet:

"Egy jólnevelt kutya nem tesz rá kísérletet, hogy rávegyen, oszd meg vele az ebédedet. Egyszerűen csak olyan bűntudatot ébreszt benned, hogy képtelen vagy jóízűen enni." - Helen Thompson

Na hát ez a blöki is csak nézett, és nézett, és nézett. Aztán persze mindenki megszánta és adott neki pár falatot. Mi is adtunk neki pedig tudtuk, hogy nem kellene, mert tényleg akkora volt a hasa, amekkorát még nem láttam. Na de ezen nemsokára túl is léptünk és mentünk volna tovább a kocsma felé, hogy még valamit hörpintsünk is, de sajnos ünnepnap lévén semmi sem volt nyitva. Így kissé megtörten haladtunk tovább a végcél, Palin felé. Elég hosszúnak tűnt ez az utolsó szakasz, de végül ide is megérkeztünk és kerestük a bélyegzőhelyet. Az viszont sehol sem volt nyitva. Bejártuk az egész települést mialatt pár kilométert megtettünk pluszban, de az összes hely zárva volt. Az utolsó reményként emlegetett pizzázó is zárva volt, ami eléggé letörte az amúgy is vert seregnek tűnő csapat hangulatát. Végül visszamentünk a legelső helyre ahol már azt terveztük, hogy becsöngetünk a tulajnak, de mire odaértünk csodák-csodájára nyitva volt a kis presszó, ami egy órával korábban még zárva volt. Ennek mindenki nagyon megörült, pecsételtünk, átmelegedtünk és fájó szívvel búcsút vettünk a társaság nagyobbik felétől. Ákosékkal még elmajszoltunk egy pár melegszendvicset és végül mi is nekivágtunk a hazaútnak. Újra egy nagyon jó kis túrának voltunk részesei, hála Csimpinek, aki ilyen jól megszervezte nekünk ezt a hosszú hétvégét.

További képek itt és itt.

A némaság iszonyú teherként nehezedik lelkemre. Majd megjelenik a remény egy mosollyal és ezt susogja: "az önfeledésnek is megvan a maga öröme". Így hát én igyekszem napommá varázsolni a mások szemében lévő világosságot, zenémmé a mások fülébe csengő hangot és boldogságommá a mások ajkán megjelenő mosolyt. - Helen Keller

A Hildáéknál kis karácsonyként emlegetett szeptember most sem hazudtolta meg magát és szinte végig ünnepléssel telt. Ez alatt elég sok időt töltöttünk Abdán, Almásfüzitőn, Komáromban, Szőnyben és Tatán. Ez utóbbit most hétvégén szüleimmel is meglátogattuk, hogy a jövőre esedékes nagy nap helyszíneit velük is bejárjuk. Miután mindent megnéztünk, úgy döntöttünk, hogy hazafelé valami érdekességet még útba ejtünk. Nézegettük a térképet és végül Majkpusztán akadt meg a szemünk. Elsőre nem is emlékeztünk, hogy mi van ott csak tudtuk, hogy ismerős ez a név. Kicsit utánanéztünk és úgy döntöttünk megnézzük.

Az Oroszlány határában fekvő Majkpusztán már a XIII. században is szerzetesek éltek. Az akkori birtokon a premontrei rend prépostsága helyezkedett el, ami nagyon fontos feladatokat látott el. Többek között "hiteleshelyként" is szolgált, ami a mai közjegyzői feladatokat volt hivatott ellátni, vagyis bizonyító erejű oklevelek, rendeletek kiadásával is foglalkoztak. Ennek a virágzó kornak először a tatárok, majd végül a törökök vetettek végérvényesen véget. A birtok ezt követően többször is gazdát cserélt, míg végül az Esterházyak kezében állapodott meg a XVIII. század első felében.

Az Esterházy család erre a területre kamalduli szerzeteseket telepített és az épületegyüttes felépítését is nagy összegekkel támogatta. A kolostor két részre tagolódik: a közös helyiségeket tartalmazó főépületre és a clausurára, ahol a remeték cellái helyezkedtek el. Ennek a rendnek a tagjai ugyanis a lelki tökéletességet tűzték ki célul, aminek érdekében magányosan, elmélyülten élték életüket és némasági fogadalmat tettek, ami alól évente csak néhány nap volt kivétel. Az idő nagy részében böjtöltek, húst és bort nem fogyasztottak. A külvilággal sem igen érintkeztek és egész napjukat Biblia olvasással, írással, elmélkedéssel, kézműves termékek készítésével, illetve a kis földjük gondozásával töltötték. Ehhez azonban arra is szükség volt, hogy - számomra meglepő módon - alapítványokat hoztak létre, amit az akkori nemesi családok támogattak. A cellaházak oldalán lévő reliefek az adott házat építtető család címerét ábrázolta. Összesen 17 ilyen ház épült, amik közül az egyik látogatható is, és meglepően nagyok a maguk 80 négyzetméterével. Igaz nekik nagyrészt ez jelentette az egész életteret a kis kerttel együtt. A házak viszonylag komfortosnak tűntek, még saját kápolna is tartozik mindegyikhez amiket a házanként eltérő szentek tiszteletére emeltek. II. József a XVIII. század második felében rendeletben vetett véget több szerzetes rend, köztük a kamalduliak működésének is.

Mint látható, bizonyos értelemben nagyon nyugodt, békés életük lehetett a szerzeteseknek, mivel szinte minden létfontosságú dologgal (étel, ital, lakhely) ellátták őket. Ezzel szemben nagyon komoly kötöttségekkel között kellett élniük. Ti bírtátok volna ezt a fajta életet?

Hol van a szavak színe, selyme, tüze, zenéje, amely utolérhetné e hangulat némaságát? - Zilahy Lajos

Források: 1,2

"Veszélyes dolog kilépni az ajtón, Frodó. Csak rálépsz az Útra, és ha nem tartod féken a lábadat, már el is sodródtál, ki tudja, hová." - John Ronald Reuel Tolkien

"Mindig váltani az élet ritmusát. Tudatosan és figyelmesen cserélni munkát, pihenést, koplalást és bőséget, józanságot és mámort, igen, még gondot és örömet is; tudatosan felállni az élet terített asztala mellől, mikor legjobban esik a bőség, tudatosan bekapcsolni gondokat és feladatokat, melyeknek nevelő erejük van." - Márai Sándor

Hétfő délelőttöt a TársasjátékVölgyben töltöttük és jókat játszottunk. Délután pedig a Blue Spot Café udvarban művelődtünk Ír kultúrából. Láttunk és hallgattunk ír táncot és zenét, este pedig a LochNesz kelta folk-punk zenét játszó banda szórakoztatta a közönséget.
Kedden túrázni mentünk a közeli kékre. Bejártuk Szentbékkálla Badacsonytördemic szakaszt, így gazdagodtam +24 km-el! :) Visszatérve Kapolcsra meghallgattuk még Gryllus Dániel, Halmos Béla, Ferenczi György és a Rackajam előadásában Pál apostol leveleit. Este pihenés képen pedig a Budafolk Band-et hallgattuk a Palya-udvarban egy óriási babzsákból, amiben párszor el is szundítottunk. :)
Szerdán újra társasjátékozással kezdtünk, mondhatni szokás szerint. Délben átvándoroltunk a Palya-udvarba, ahol együtt zenélhettünk különböző érdekes hangszereken az Ethnosound egyik tagjával. Itt még este meghallgattuk Palya Bea és Szokolay Dongó Balázs duókoncertjét. Ezen a napon jártunk a Kapolcsi Hobo Klubban is és meghallgattunk egy Hobológiát a Vadászat történetéről, majd este visszamentünk és a Vadászat koncerten tomboltunk. Ez utóbbi kettő között pedig meghallgattuk még Mandel Róbert tekerőlant koncertjét a katolikus templomban és nap közben belehallgattunk még a 40 éves Galaktika előadásba is, ami a magazin történetéről szólt.
Csütörtökön reggel kivételesen nem játszani mentünk, hanem izgatottan és kíváncsisággal telve a "Bót"hoz mentünk a Fő térre. Kirándulni mentünk Tóth G. Péterrel a Kapolcsi útilapok című könyv szerzőjével és Szabó Csabával, aki kapolcsi születésű, így az archív fotók és lokális legendák gyűjtője. Mi a 6. túrán vettünk részt és főként a falusi szokásokról, vígasságokról, borászathoz kapcsolódó szokásokról és az evangélikus templomról volt szó. Sétáltunk együtt vagy két és fél órát a parízerpöndörítő melegben, de ez senkit sem zavart. Ez a két figura olyan lelkesedéssel és beleéléssel mesélt nekünk, hogy akár napokig is hallgattuk volna szívesen. A könyvet mindenkinek ajánlani tudom, aki egy kicsit is közel érzi magához ezt a vidéket. Délután az Élő Víz Pincében (egyrészt a meleg elől menekülve) megnéztük a Tűzszekerek című filmet, majd beszélgettünk is róla. Biztosan sokan láttátok már, de aki még nem annak csak azt tudom mondani, hogy érdemes! Este pedig Harcsa Veronika Quartettre lazulhattunk szintén babzsákokban.
Pénteken újra kékezni mentünk, így csak egy óránk volt reggel játszani a TársasjátékVölgyben, de nem bántuk, az is valami! Délután 1kor meg is érkeztünk Szentbékkállára, hogy folytassuk a kéket Nagyvázsonyig és újra gazdagodjak +22 km-el. Na ez a meleg parízerpöndörítő a köbön volt... Csorgott rólunk a veríték, de mentünk és csodáltuk a gyönyörű tájat, aminek párja nincs a világon! Este már egy kicsit siettünk a készülődéssel, mert egy múlt évben megismert zenekar játszott a Kobuci kertben 8-tól és ez nem más, mint a fantasztikus Söndörgő zenekar volt. Magyar és szerb népzenét játszanak, igazán ritumusos, táncolni való zene. Szintén ajánlom! :)
Szombaton délelőtt végre megint játszhattunk, ki is próbáltunk jópárat. Összesen a héten 10-15 társasjátékot. Ez után háromig pihengettünk amolyan szombat módjára, majd a Márta István, Palya Bea és Blue sPot Akusztikba hallgattunk bele. Innen a katolikus templomba mentünk Hang- és Humoroskola előadásra melyet Dr. Pap János akusztikai professzor tartott Viktor Borgeról a zongora komédiásáról. Igaz, hogy templomban voltunk és eleinte mindenki illedelmesen viselkedett és csak kicsit kuncogott, de ezt nem lehetett volna végig bírni.

Mind az előadásmód, mind a téma és a vetített filmrészletek olyan poénokat tartalmaztak, hogy torkunk szakadtából voltunk "kénytelenek" nevetni. (Ismétlem önmagam, de muszáj. Ajánlom mindenkinek, hogy keressen Borgera Youtube-on és élvezze! Angol tudás kötelező!!! ) A templomban maradva egy sokkal komolyabb koncertet hallgattunk meg a Parafónia Zenekartól. Ebben a zenekarban a Zene Mindenkié Egyesület értelmileg sérült fiataljai zenélnek. Csodálatos koncertet adtak! Ezt követően az evangélikus templomba vándoroltunk át, ahol Éli Nóra színművésznő előadásában meghallgattuk a Menedék című színdarabot. Amellett, hogy az előadás is nagyon tetszett, külön érdekessége volt, hogy a színpadként megjelenített konyhában az előadás alatt készült franciasalátát a műsor végén közösen elfogyasztottunk :). Estére pedig a Kaláka Versudvarba mentünk át, ahol a Rackajam és Ferenczi György zenélt.
Vasárnap hírt kaptam anyutól, hogy nővéremmel éppen felénk tartanak, hogy az utolsó völgyes napot együtt töltsük. Így mi délelőtt csak egy rövid előadásra ültünk be a Berger Károly barlangról. Itt található hazánk legnagyobb barlangi tava. Ezt a tavat először megpillantó Horváth Sándor beszámolóját hallgathattuk meg. Még vásároztunk és ebédeltünk egy kicsit, majd Karesszel mi "elrohantunk" vért adni, hogy megmentsünk 3-3 életet. Majd a csapat újra a Palya-udvarban állt össze, ahol babzsákokon heverészve Fazekas Gergely Hol a klasszikus zene? című előadását hallgattuk meg, majd Ölveti Mátyás és barátja cselló és zongora koncertjét.

Ennek úgy 5, fél 6ra lett vége, amikor is már el lehetett hozni a fél áron megvásárolt babzsákfoteleket. Mi is beneveztünk egyre a hét folyamán, így a hátsó ülést megtöltve bepréseltük új bútorunkat és indultunk haza.
Állandó programokon is részt vettünk, mint "Az múltnak emlékei ... lájkolva valának!" című kiállításon, továbbá meglátogattuk a kovácsműhely múzeumot, Mozaik(on) kiállítást, Nagy utazás című kiállítást a kastély padlásán és a pincében pedig a kádár kiállítást tekintettük meg a hét folyamán.
Úgy vélem, hogy egy nagyon esemény-, élmény- és érzelemdús hetet tudhatunk a magunkénak, amiért köszönet minden támogatónak és szervezőnek, önkéntesnek és völgymunkásnak. Nélkületek az én imádott Völgyem nem jöhetett volna létre! Köszönöm! Ja, és ígérem ha megnyerem a lottó ötöst akkor lesz egy/kettő/három... önellátó Völgy, mint régen! :) (Azt hiszem már csak lottóznom kellene... :D )

További képek: itt.

 

"Amikor a kultúra él, akkor élmény. Amikor halott, információ." - Kassai Lajos

A hétvégi legény-, és leánybúcsú megpróbáltatásait követő pár órányi alvás után gondolkodóba estünk Hildával. Egy ideje ugyanis tervezzük, hogy idén nyáron elmegyünk a Múzeumok Éjszakájára. Természetesen az egyetlen visszatartó erő a fáradtság volt, de szerencsére a kíváncsiságunk erősebb volt ennél is. A programlistát elnézve azonban rögtön szembesültünk a következő dilemmával... ugyanis rengeteg lehetőség közül lehetett választani és persze nem volt optimális megoldás. Így abban maradtunk, hogy a lista elejéről kiválasztunk pár helyszínt, ahol esetleg még nem voltunk, vagy különleges programmal várnak minket a rendezvény alkalmával.

Így esett az első választásunk az Ability Parkra, ahol a különféle testi fogyatékkal élő emberek élethelyzeteit lehet megismerni. Többek között ki lehetett próbálni, hogy milyen egy kerekesszékkel közlekedni, vagy látás nélkül élni a mindennapokat. Sok tapasztalatot lehet szerezni és segít átérezni azok helyzetét, akiknek ezek a nehézségek a hétköznapok részét képezik. Kicsit hasonlatos a téma a Láthatatlan Kiállításhoz.

Miután néhány érdekességet kipróbáltunk továbbálltunk a Füvészkertbe. Sok egyéb ok mellett azért is mentünk ide, mivel kinti helyszín lévén hangulatosnak gondoltuk a parkot. Na itt aztán tényleg jó sok szép és érdekes növényt lehet megcsodálni. Néhányukat meg is lehet érinteni egy bemutató részen, mivel némelyiküknek tényleg nagyon érdekes tapintása van. A pálmaházban pedig olyan hatalmas pálmafák vannak, amiknek még a levelei is nagyobbak mint egy ember. Egy szó mint száz, erre is érdemes egy délutánt rászánni, mivel rengeteg csodaszép növény megtalálható itt és csak egyszerűen pihenni, kikapcsolódni is alkalmas ez a nagy zöld kert a főváros szívében. Nekem családi vonatkozása is van ennek a botanikus kertnek, mivel ha igaz a szóbeszéd, akkor kiskoromban én is ott estem bele a füvészkerti tóba, ahol az Nemecsek Ernővel is megtörtént ugyanez. :)

Mivel már eléggé fáradtak voltunk és elég későre is járt úgy döntöttünk, hogy már csak a Csodák Palotájába megyünk. Ezt sem bántuk meg és erre is mindenkit csak bátorítani tudok, gyereket és felnőttet egyaránt. Rengeteg érdekességgel lehet itt találkozni és mindent ki is lehet próbálni. Sajnos nagyon sok mindent ki kellett hagynunk, mivel itt volt a legnagyobb a tömeg, ami az igazat megvallva időnként már egy kicsit zavaró is volt. Azért különösebb problémát ez sem okozott nekünk, mert mindig találtunk valamit amivel leköthettük magunkat és egy percre sem unatkoztunk. Még egy fizikai előadásra is beültünk, ahol természetesen a leglátványosabb kísérletekkel szórakoztatták a nagyérdeműt. Itt főleg a szárazjég és a folyékony nitrogén kapott nagy szerepet, de sok olyan kísérlet is volt,  amit otthon mi magunk is ki tudunk próbálni. Ami viszont a legfontosabb, hogy bárki számára érthető nyelven próbálják megszerettetni az emberekkel a fizikát. Az egészet megkoronázandó éjfélkor néhány látványos vagy inkább "hangzatos" robbantást is bemutattak.

Mi nagyon jól éreztük magunkat az idei Múzeumok Éjszakáján és nagyon jó ötletnek tartom ezt a kezdeményezést. Rengetegen járták ezen az éjszakán a múzeumokat ami a múzeumoknak is jó és sokan elmennek ilyenkor kiállításokra, akiknek máskor eszükbe sem jutna vagy éppen nem tehetnék meg. Remélem minden évben folytatódik ez a hagyomány és akár még ősszel is lesz rá lehetőség.

"Munka után édes a menekülés." - Rejtő Jenő

Matek vizsga megrázkódtatásai után Józanékhoz voltunk hivatalosak Dömsödre egy kis lazításra. Biciklivel terveztük az utat odáig Adrival, Bencével, Barbival Danival és Karesszel. Az indulás elég nehezen ment, mivel először a srácok Bencét keresték vagy fél óráig, közben Adri kereke kifordult és a váltó majdnem tönkrement. Ezt szerencsére nálunk szerszámok segítségével orvosolni tudták, de már vagy másfél órás késésben voltunk. 

Na, de nem baj, biztonságban tudhattuk magunkat a jó bicókon. Indultunk, sőt, száguldottunk Dömsöd felé rögvest. Szigetszentmártonban álltunk meg először, tőlünk számítva a féltáv is itt volt. Bő fél órát pihentünk itt, energiát gyűjtöttünk. Karesz és Bence közben geoládát is kerestek a közelben. Felfrissülve indultunk tovább Ráckevére, ahol szintén ládát kerestünk és találtunk is. Illetve ezt is csak a fiúk, mert mi lányok a Duna partján egy stégnél maradtunk lógatni a lábunkat. A víz nagyon kellemes volt, nagyon élveztük a hesszelést. Itt megtörtént Barbi első Dunával való érintkezése, nagyon boldogok voltunk! :)

Az időjárás a megérdemeltnél is jobb volt, a nap csak úgy tűzött minket, jó barnák is lettünk. Még Szigetszentmártonban kaptunk egy kis áldást a fejünkre, de az kellett is. Tényleg nem volt több egy rövid szitálásnál.
Beérkezve Dömsödre a Petőfi fánál megkerestünk még egy geoládát, de itt nem időztünk sokat, mert Noémiék már biztosan nagyon vártak minket. Ritkán látni ilyen szép, hatalmas tölgyfát, aminek külön érdekessége, hogy néhány évtizede egy villámcsapás kiszakított a törzséből  egy jókora darabot. Ezt betonnal pótoltak ki utólag, de úgy, hogy még a kérget is megmintázták. Szerencsére könnyen megtaláltuk a Keszeg utcát és nagy csöngetések közepette behajtottunk az udvarra. Örültünk, hogy végre megérkeztünk, mert már kezdtünk fáradni és a sör/narancsvodka is nagyon jól esett.
Bendőnk szerencséjére Noémi már előkészítette a paprikás krumplit, a tűz is lobogott már, így hamar ehettünk is. Igaz a srácokat elküldtük még egy rohamra a boltba, mert úgy gondoltuk, hogy túl sok vodka van, narancslé viszont kevés.
Bőséges ebédünk után (ami megjegyzem mennyei volt!!!) lazítani a Dunára mentünk. A fiúk rögtön a vízbe vetették magukat és ott hűsöltek órákon keresztül. Bence és Karesz át is úsztak a túlpartra; gratulálunk nekik! :) Mi lányok nem mentünk be a Dunába, inkább csak a hasunkat süttettük a parton és trécseltünk. Igazi lazítás volt a javából! :) Mivel nagyon jól viselkedtünk Karesz meglepett minket egy-egy fagyival, ami nagyon jól esett abban a hőségben. Nyammiii! :)
Vacsorára szalonnasütéssel készültünk. Na ez érdekesre sikeredett... Miskolci szokás szerint Dani és Barbi zsírszalonnát sütöttek és ezt csöpögtették kenyérre, egészen addig, míg egy brikett nem lett a bot végén. (Természetesen a szalonnát nem eszik meg.) A kenyérre még kaprot is szokás tenni náluk. Dunaújvárosi szokás szerint Noémi és Péter saslik szerűen húzta fel a kis szalonnadarabkákat a botra és kenyérre csöpögtettek, majd mindent megettek. Bence, Adri, Karesz és én (a véletlen folytán) ugyan úgy sütjük a szalonnát. Egy szeletet levágunk a szalonnából és azt a szélén beirdaljuk, majd ráhúzzuk a botra és csöpögtetjük a zsírját, majd mindent megeszünk.
Miután mindenki jóllakott és elmesélte/bemutatta, hogy náluk mi a szokás megúsztattuk a vacsorát. Lányok narancsvodkát, fiúk sört és pálinkát használtak a lazuláshoz. Közben Aranyásóztunk és jókat beszélgettünk. Hajnali kettő fele sikerült végleg elcsendesednünk.

Reggel vendéglátóink boltba kerekeztek, míg mi sátrakat bontottunk. Fantasztikus reggelit ettünk, majd indultunk haza. Az idő nagyon párás volt és az eső lába is lógott, így siettünk rendesen. Barbi és Dani Ráckevénél felszállt a HÉV-re, mi négyen pedig tekertünk tovább rendületlenül. Egészen addig, míg egy esőáztatta földúton  a kerekeink másképp nem gondolták. Igen nehéz volt a sárban tekerni és rossz érzés volt, hogy egyre koszosabbak lettünk és a bringák sem éppen örültek ennek a helyzetnek. De túléltük! :) Innen már egyenes volt az út a Medve utcáig, bizonyos sármennyiség le is esett rólunk, az esőt megúsztuk és élményekkel telve érkeztünk haza.
Köszönjük szépen vendéglátóinknak a gondoskodást és a meghívást, reméljük lesz még hasonló alkalom!? :P

"Az az út, amelyen a legkisebb kitérő nélkül végigmennek, sehová sem vezet. A hegyre csak egy kicsit mássz föl, hogy kipróbáld, hegy-e. A hegytetőről nem láthatod a hegyet."  - Frank Herbert

Vizsgáim közepette úgy döntöttünk, hogy egy napot a túrázásnak szentelünk. Így esett a választás a fenn említett rövidke szakaszra. A kezdeti 3 fő gyorsan még péntek este 5-re duzzadt így Barbi, Balázs, Feri, Karesz és én indultunk útnak. Na és természetesen Inka sem maradhatott otthon.

Sirokon hagytuk az autót és onnan buszoztunk át Szarvaskőre. Itt pecsétet kerestünk, de mint kiderült nem abban a kocsmában volt ahová beültünk, hanem a szemben lévőben.Itt viszont már kikértünk két sört, és a lányoknak nagyon kellett a mellékhelység viszont a másik kocsmában nem úgy tűnt, hogy érdemes lenne használni. Így Inkát a fiúkra bízva bementünk, de a néni megállított minket, hogy az bizony 100 Ft lesz fejenként. Mondtuk neki, hogy mi fogyasztó vendégek vagyunk, amire ő azzal jött, hogy mi nem fogyasztunk, csak az asztalnál ülünk. Erre válaszként kijelentettük, hogy márpedig mi akkor is használjuk a mosdót és be is mentünk. Mikor kijöttünk felbontottam a sörömet - amit nála vettünk - és bevittem neki megmutatni, hogy tessék én fogyasztok, de nem sajnálom tőle a 200 forintot. Erre ő a bajsza alatt 8 oktávval mélyebben megszólal, hogy "nöm köll". Már csak egyet nem értek, hogy lehet egy ilyen bunkó embernek vendéglátóegysége??? Na mindegy, "bosszúból" az összes srác bement és ők is használták a mellékhelységet, mert ugye ők fogyasztó vendégek voltak a nő szerint.

Tehát elindultunk a kéken és hamar kiszúrtuk a szarvaskői kilátót, amit meg is céloztunk és felkaptattunk hozzá. Nem mondom hogy sétagalopp volt, de nagyon is megérte. Az út felfele murvás, apróköves, homokos, csúszós volt, nem ment könnyen, főleg, hogy nagyon meredek is volt. Mikor felértünk rögtön a kilátó tetejére mentünk és innen csodálatos látvány tárult elénk. Még bátor Ferenc barátunk is feljött velünk és ő is csodálta a csodálnivalót. Itt a srácok megkerestek egy geoládát, mi lányok pedig pihentünk és fújtunk egyet, no meg mondogattuk a térdünknek és a bokánknak, hogy lefele maradjon a helyén! :) A lefele út tehát boka és térd "kímélő" volt, de legalább gyorsabban ment és néhol egy-két egyensúlyozás elég viccesre sikeredett.

Visszatérve a kékre egész nap gyönyörű zöldellő mezők, fák, bokrok fogadtak minket. Igaz, hogy az eső lába végig a fejünk felett himbálódzott, de pár cseppnél többet nem esett. Út közben Karesz felkereste azt a bizonyos elágazást, amin élete első túratársas útján el is tévedtek ahogy kell és amiről azóta anekdotákat szőttek. Védelmére legyen mondva, ha most nem figyelünk kifejezetten erre az elágazásra, akkor jó eséllyel újra elnéztük volna, mert a jelölés persze teljesen félreérthető.
Sirok közelébe érve megláttuk az Apáca- és Barát nevű sziklákat, ami a néphagyomány szerint az egymást szerető és kővé vált apáca illetve barát (ezek állítólag úgy néznek ki, mintha azok lennének, de mi nem láttunk bele semmit...). Itt jó sok fotót készítettünk, élveztük a kilátást és a sziklák monumentalitását. Nem messze innen van a Törökasztal, ezt is megnéztük és megtanácskoztuk, hogy ez inkább egy kiszáradt jakuzzi. :)

Innen a siroki várhoz sétáltunk fel, de sajnos a vár nagy részét restaurálják és így nem látogatható. A másik (kisebbik) fele látogatható és azért ez is tartogat egy-két izgalmas barlangot. Ezt is jól körbemászkáltuk, egy ládát itt is megkerestünk, majd indultunk az autóhoz, mert már tényleg nagyon lógott az a bizonyos láb.

Napi utolsó pecsétet egy étteremben találtuk, de itt sem volt szerencsénk a vendéglátóval. A kerthelyiségben foglaltunk helyet, mert ugye Inka is velünk volt, így eszünk ágában nem volt bemenni. Mikor kijött (megjegyzem nem azért, hogy felvegye a rendelést) ránk szólt, hogy ez egy étterem és a kutya itt hívatlan vendég. Erre kérdeztem tőle, hogy még a kertben is? Mondta, hogy igen, mert a vendégeket zavarhatja. Mondtam neki, hogy oké, ha valaki jön azonnal elhúzzuk a csíkot. Természetesen nem tetszett neki és mondta, hogy kössem ki a kerítéshez, de én továbbra sem engedtem! Szerencséjére megunta a beszélgetést és bement. Őrület, hogy ennek is miért működik még a vendéglátója...

Megfáradva bár, de törve nem megkerestük a kocsit és indultunk haza. Nem utaztunk még 2 perce sem, mikor leszakadt az ég. Nem győztünk hálát adni, hogy ez nem éppen 2-3 perccel ez előtt történt vagy még korábban. Tehát egy jó napot töltöttünk megint a szabad ég alatt és kikapcsolódhattunk kedvünkre. :)

További képek itt.

"Nem szabad idegenként visszatérnünk oda, ahol valamikor otthon voltunk." - Wass Albert

Két év telt el a legutóbbi kárpátaljai látogatásunk óta és bizony sokszor gondoltunk ez idő alatt arra, hogy újra el kellene menni. A Nárciszok völgyét mindig is meg akartuk nézni, csak valahogy sosem jött össze. Éppen ezért idén már jó korán elkezdtük szervezni a hétvégéinket, hogy a nárciszok virágzását meg tudjuk csodálni. Ebből kifolyólag az időpont is adott volt. Kis utánjárás után megtudtuk, hogy idén a legintenzívebb virágzás május 6-i hétvégére várható, így a tervezett május 12 még jónak tűnt. Na de ne rohanjunk ennyire előre...

Pénteken munka után öten (Hilda, Kinga, Palkó, Tamás és én) vágtunk neki az útnak. A határig, és meglepő módon még a határon sem történt semmi probléma. Záhonynál mentünk át, ami közel egy órát vett igénybe, de érdekes módon már nem kellett a fejenkénti kis papírokkal bíbelődni. További pozitív meglepetés volt, hogy majd minden határőr beszélt valamilyen szinten magyarul, szemben a korábbi élményeimmel. Szürtében üdvözöltük a régi ismerősöket, majd Sándorral együtt nekiláttunk egy kis Aranyásózásnak, amivel éjfélig elütöttük az időt.

Másnap délelőtt Hilda még beszélgetett Zsolttal és meglátogatta a tábort, amíg mi elmentünk Szelmencre a "félbevágott" faluba. Sajnos a határon lévő székelykapukhoz nem tudtunk elég közel menni, így egy kisebb séta után hamar visszafordultunk. Hazafelé Palágykomorócon megálltunk egy szép fatornyos református templomnál. A kapu nem volt bezárva, így gondoltuk közelebbről is megnézzük. Éppen a fűt kaszálták a templom előtt és amikor köszöntünk már mentek is szólni a lelkésznek. Pár perc várakozás után meg is érkezett, és majd egy órán át mesélt nekünk a templomról, a helységről és különféle legendákról. Mint megtudtuk itt fedezték fel nemrég a legkorábbi Szent László-legenda ábrázolást és előkerült még egy "Krisztus a pokol tornácán" freskó is. Az igen kimerítő előadás után mi egyből Ungvárra mentünk, ahová Hilda és Sándor marsutkával jött át. Itt elsőként a várba mentünk el, ahol ezúttal Sándor mesélt nekünk sokat a helyi viszonyokról és történelemről. Itt is elidőztünk jó hosszan, így kissé megéheztünk már a végére. Kerestünk is egy közeli éttermet, ahol mi Hildával szerettünk volna valami helyi specialitást enni. Mint megtudtuk a "chirke paprykash with nokedli", a "Somloyi-Golushko", a "bohrach" és a "gurka" is mind ennek számítanak. Mi kértünk egy borscs leves, majd gondoltuk kipróbáljuk azt a gurkát. Amikor elmondták Sándornak ukránul, hogy pontosan mi is az még nem esett le teljesen a tantusz, de miután a fenti példákat is felfedeztük az étlapon rájöttünk, hogy a gurka nem mást, mint hurkát jelent. Nem pont erre számítottunk de azért elpusztítottunk mindent. A csapat másik fele inkább maradt a megszokott ízeknél és valami csirkés fogást választottak.

Ezt követően elindultunk visszafelé a skanzenhez, ahol különféle korok és nemzetiségek épületeit lehetett megcsodálni. Nekem nagyon tetszett az egész hely hangulata és nagyon sok érdekességet meg lehetett tudni. Ilyen volt például az a ház aminek nem volt kéménye, hanem a füst az előtéren át a padlásra ment fel és onnan a tetőn át a szabadba. Ennek azonban az volt az oka, hogy az időtájt adót kellett fizetni a kémények után, amit így igyekeztek megúszni az emberek. Hasonló okokból volt amelyik épületen ablakokkal nem nagyon lehetett találkozni. Egy másik érdekesség az asztallapba faragott tányérok voltak. Még nagyon sokat lehetne mesélni, de mindegyik épületnek saját története és hangulata volt, amit mindenképpen ajánlok megnézni.

Miközben sétáltunk vissza Süsühöz még egyszer útba ejtettük a központban lévő ortodox templomot. Most azonban sikerült belülről is megtekinteni, bár magyar szemmel nézve elég furcsák ezek a kacsalábon forgó, színes épületek. Itt már nem töltöttünk túl sok időt, mert még világosban szerettünk volna Munkácsba érni. Ez sikerült is, és összeismerkedtünk szállásadóinkkal: Dénessel és Okszánával. Nagyon kedvesek voltak és sok érdekességet meséltek, a szállás pedig nagyon hangulatos volt. Kaptunk egy üveg vörösbort is, ami hamar meg is csappant, majd elindultunk a városba egy kis sétára. Elmentünk a Latorcáig, majd a főtéren át elkezdtünk visszasétálni. Ekkorra ugyanis vagy 20 fokot hűlt a levegő és a kabátok is előkerültek.

Másnap gyalog szerettünk volna felmenni a várba, de az a fránya eső csak nem akart elállni kilenc órakor sem. Ezért aztán úgy döntöttünk, hogy inkább autóval megyünk fel és reménykedtünk, hogy legalább délutánra kicsit kiderül az ég. A vár így sokadszorra is érdekes volt, mivel most csatlakoztunk egy magyar turista csoporthoz és az ideges vezető sok érdekes információval szolgált. A várról nagyon szép kilátás nyílt a környező hegyekre és tetszett, hogy nem próbálták "elukránosítani" a várat. Vagyis bár ott volt az ukrán zászló és természetesen ukránul is ki volt minden írva, de legalább magyarul is olvasható volt minden és a vár magyar származású nagyjainak szobrai is épségeben láthatók voltak.

A vár után még visszamentünk Dénesékhez, majd hosszas elköszönés után, úton voltunk az egyik fő célunk felé: a Nárciszok völgyébe. A keskenylevelű nárciszok a jégkorszakból maradtak itt és ehhez hasonló természeti jelenség nagyon kevés helyen csodálható meg hasonló méretben. Huszton kavarogtunk egy kicsit, mivel a papír alapú térképen még jelölve volt egy út, ami a telefonon már nem látszott. Az igazság valahol a kettő között volt... Valóban létezett ott út, de az még a kemény csepeli terepen edződött Süsünek is kemény diónak bizonyult. Kicsit erőltettük ezt az irányt, de hamar be kellett látnunk, hogy jobban járunk ha megkerüljük az egész várost és úgy megyünk Kőrösösre. A parkolóban 10 hrivnyát kellett fizetni, a belépő pedig elvileg fejenként 12 hrivnya lett volna. Azért csak "volna", mert hiába vártunk a kasszánál, csak nem akartak velünk foglalkozni. Ezt meg is untuk egy kis várakozás után, majd fogtuk magunkat és besétáltunk. Amúgy is furcsálltam egy kicsit, hogy egy természeti jelenséghez belépőt szedjenek. Na de nem is ez a lényeg, hanem, hogy végül sikerült megcsodálnunk a virágokat, amik most is megszámlálhatatlan sokan voltak. Természetesen rengeteg képet készítettünk, majd egy kis nézelődés után indultunk is tovább.

Elsőként ebédelni mentünk egy huszti pizzériába. Azért döntöttünk a pizza mellett, mert tegnapi "tolmácsunk" nélkül nem sokra mentünk volna egy ukrán nyelvű étlappal, a pizzákról meg nagyjából ki tudtuk következtetni, hogy melyik milyen lehet. A pizzák egyébként az olcsóbb kajáknak számítanak, itt nagyjából 20 hrivnyából megúsztunk egy kisebb pizzát, de az előző napi ebédünk fejenként kb 60-ra jött ki mindenkinek. Az árak egyébként még viszonylag alacsonynak mondhatók (főleg az alkohol, cigi és benzin) de a helyi keresetekhez képest elég drágák. A múzeum belépőket is általában 10-15 hrivnyába kerültek.

Ezt követően elindultunk az utolsó tervezett célhoz, a nagyszőlősi Kankó-várhoz. Ez az ódon hangulatú rom sajnos már eléggé el van hanyagolva. Csak néhány fal dacol még az idővel, de talán pont emiatt nekem valahogy nagyon hangulatos volt. Felkerestünk itt még egy geoládát is aztán a szeles/esős idő miatt inkább elindultunk hazafelé. Még egy boltot útba ejtettünk Beregszászon, ahol elvertük a maradék pénzünket (meg még egy kicsit többet is) és gyanútlanul közelítettünk a határhoz...

Nem sokkal a határ előtt leállított minket egy rendőr és közel fél órás kényszerpihenőre állított minket. Már az országba belépés után is egyből megállítottak, így most sem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. Azzal a kérdéssel kezdte, hogy ittam-e valamit. Mondtam, hogy természetesen nem. Erre ő megkérdezte, hogy tegnap? Gondolkodtam jobb igazat mondani, és mivel úgy gondoltam teljesen szabályosan vezettem eddig is, mondtam, hogy előző nap ittam pár deci bort. Na erre egyből vérszemet kapott és elkezdte a megfélemlítést. Előadta, hogy Ukrajnában 24 órával vezetés előtt nem szabad inni semmi alkoholt. Ez nekem elég gyanúsan hangzott, de vitatkozni mégsem állhattam le, mert akár még igaza is lehet, akármilyen hülyeség is amit mond. Elővették az ezer éves üvegcsés szondát és én nekem meg csak fújnom kellett vagy egy percen keresztül. Kicsit már ekkor is gyanús volt a dolog, de biztos voltam benne, hogy nem mutathat semmit, mivel közel 24 óra telt el a borozás után. A szonda azonban bezöldült. Mutogatták a papírt, hogy ez bizony rosszat jelent. Nem tudom, hogy kicserélték-e a szondát, vagy eleve valamilyen kamu szondát adtak nekem, esetleg közben ők fújtak bele, sőt még az is eszembe jutott, hogy mi van ha pont a zöld jelenti a jót és ők csak hazudnak. Értetlenül néztem a szondát, ő pedig nekiállt magyarázni, hogy holnap reggel be kell jönnöm a beregszászi bíróságra, a jogsimat elveszik és még 5000 hrivnya büntetést is kapok. Én meg csak pislogtam. Tudtam, hogy valamit csalnak vagy hazudnak, de egyszerűen nem volt semmi esélyem. Én meg egyedül az "ukrán hatósággal" ültem a rendőrkocsiban. Hirtelen teljesen esélytelennek tűnt minden, mert akármit mondtam mindig több ezer hrivnyát szeretett volna kiszedni belőlem. Ez rengeteg pénz, nem is beszélve arról, hogy már az összes itteni pénzünket elköltöttük. Párszor visszamentem még az autónkhoz, mire a többiek is értetlenül álltak az egészhez és gyors telefonálásba kezdtek. Elsőként azt akarták megoldás gyanánt a rendőrök, hogy elvisznek a saját autójukkal egy automatához ahonnan pénzt tudok kivenni, miközben folyton azt tudakolták tőlem, hogy mennyi pénz van a kártyámon. Én ezt próbáltam folyamatosan hárítani és időhöz jutni, miközben folyamatosan ment az egyeztetés. Hildáék Sándort és Dénest is hívták és ők is azt mondták, hogy biztos nincs igazuk. Ezt azonban én is sejtettem, de mit lehet tenni egy ilyen helyzetben? Ha elkezdek vitatkozni az a minimum, hogy ott tartanak minket órákon át és talán még bevisznek valami koszos ukrán börtönbe is. A jogsimat esetleg elveszik és még akár az autót is lefoglalják, mert ki tudja mit varázsoltak azzal a szondával. Elég rosszul festett a helyzet és elég sokat kellet őket győzködni, hogy amit kérnek az rengeteg pénz és, hogy biztos nem lehet már alkohol a véremben míg végül csak sikerült elsimítani az ügyet... Sajnálom, hogy így ért véget ez az utazás, de szerintem még elég jól jártunk ahhoz képest, amiket azóta hallottam, vagy ami történhetett volna. Miután elindultunk, felhívtunk még egyszer mindenkit, hogy már minden rendben. Idő közben Dénes már a fél világot mozgósította. A konzulátustól kezdve mindenkit felhívott és már ő is indult volna, hogy segítsen. Ez végül annyira jól esett, hogy kárpótolt az egész kellemetlenséggel szemben. Innen már csak a határ volt hátra és 3-400 kilométer, de az már meg sem kottyant az előzőek után ;).

További képek itt.

"Célozd meg a Holdat! Még ha elhibázod is, a csillagok közt landolsz." - Les Brown

Egy ideje már anyu is nagyon érdeklődött a kéktúra iránt, ezért úgy döntöttünk, hogy a hosszú hétvége egyik napján hármasban elmegyünk túrázni. A balatoni főhadiszállásról indultunk a Kislőd-Városlőd és Nagyvázsony közötti 24 km-es szakaszra. Anyut jól "kistafírungoztuk" túrafelszereléssel, így első komoly túrájának és egyben az első kéktúrás szakaszának vágtunk neki.

Kiindulási pontnak Veszprémet választottuk, onnan ugyanis gyakran közlekednek buszok és vonatok mindkét településre. Kislődre inkább a vonatozást választottuk, mert az egyenesen a kék vonalán tesz ki minket. Meg egyébként is, a vonatok eddig mindig sokkal megbízhatóbbnak bizonyultak, mint a buszok. Igaz, egy negyed órás késést így is sikerült összeszednünk, de legalább kényelmesen utaztunk és megérkeztünk Kislődre. Anyunak már csak azért is élmény volt ez, mert vonattal igen-igen rég nem utazott már. Ünnepélyes fotózás mellett megtörtént anyu első kéktúrás pecsételése. Talán még nem is tudja mekkora fába vágta a fejszéjét és, hogy mostantól nem lesz megállás. Az utazás elkezdődött :).

Az út elején elhagytuk a Sobri Jóska Élményparkot, amit most idő híján csak kívülről néztünk meg, de talán egyszer majd ezt is megnézzük. Nagyon szép gyertyános-bükkös erdőkön vezetett az utunk egészen Úrkútig, ahol kicsit elidőztünk a Csárdahegyi Őskarsztnál, ami egy ma már természetvédelmi oltalom alatt álló egykori mangánércbánya. Ez az igényesen karbantartott park ingyenesen látogatható és érdemes egy kis időt itt eltölteni az erre látogatóknak. Innen nem messze a Kék Túra Vendéglőben szereztük az újabb pecséteket majd egy kis pihenő után felkerestük a falu nevét adó kutat. A szájhagyomány szerint a Zichy grófok a vadászatok alkalmával sokszor álltak meg ezen a helyen inni, mivel a karsztos környék egyébként vízben szegény terület. Mi sajnos már nem tudtunk inni ebből a kútból, mivel minden irányból le van zárva. Igaz ekkor még nem is voltunk annyira szomjasak - nem úgy mint kicsit később útban felfelé a Kab-hegyre.

Még csak április utolsó hétvégéje volt, de úgy tűzött a nap, mint a legnagyobb nyári kánikulákban. Mint utólag megtudtuk aznap sokéves átlagok dőltek meg... Ennek ellenére rendíthetetlenül mentünk fel a hegyre a "kilátóhoz". Ez nekem végül egy kis csalódás volt, mert öt éve itt még valóban állt egy kilátó, amiről ma már csak a beton talapzata tanúskodott. Pihentünk egy kicsit, miközben én még felkerestem egy geoládát. Lefelé menet újabb kellemetlen élmény volt, hogy a csúcs közelében lévő erdőt tarvágással termelték ki. Nemcsak a forróság, de a látvány miatt is elég elszomorító volt. Az út Nagyvázsonyba már nem tartogatott különösebb meglepetéseket, legfeljebb néha kavarogtunk egy kicsit az úton a jelzések hiányában. Látszólag már nagyon közel voltunk Nagyvázsonyhoz amikor elővettem a menetrendet, hogy megnézzem érdemes-e sietni. Volt egy busz fél órán beül, a következőre azonban két órát kellett volna várni. Nézegettük a távot és arra jutottunk, hogy el tudjuk érni a következő buszt. Én bevállaltam, hogy elfutok a várhoz pecsételni Hilda és anyu pedig kilép egy kicsit és egyenest a buszmegállóba megy. Én meg csak kocogtam, kocogtam, de az a nyamvadt vár csak nem akart közeledni. A lábam is ellenkezett már így nap végére a hátizsákos kocogással, a nap is perzselt rendesen, párszor elgondolkodtam azon, hogy érdemes-e tovább sietni, mert elérni a buszt egyre esélytelenebbnek tűnt. Azért csak tovább mentem és a vár is meglett. Az árus lány láthatta, hogy nagyon sietek, és egyből levágta, hogy ezt mire föl teszem, mert amint meglátott már készítette is elő a pecsétet. Én meg levegő után kapkodva, vörös fejjel gyorsan pecsételtem, megköszöntem és futottam is tovább. Tudom, nem ennyi lenne a célja a kéknek, hogy az ember csak úgy elrohanjon ilyen emlékművek mellett, de ezt a várat már mindhárman többször is láttuk, így egyáltalán nem okozott ez nekünk lelki traumát. Végül pedig a buszt is elértük, és kicsivel később pedig már a jól megérdemelt hekkjeinket úsztattuk egy kis sörben a Balaton mellett :).

További képek itt.

"...S elindulnék Nagy Szellemként

Rendet rakni a világban

Ahol baj van Robin Hoodként

Lőnék én minden irányba..."

- Lovasi András

A húsvéti hosszú hétvégét most először nem otthon töltöttük, hanem megtoldottuk pár nappal és nekivágtunk a Rockenbauer Pál Dél-dunántúli Kéktúra első száz km-es szakaszának. Hildával már jó régen elterveztük ezt a szakaszt, de Csimpi cimborám is megkeresett, hogy nincs-e kedvünk velük tartani... Hát már hogy a viharba ne velük mennénk amikor mi is ugyanakkor, ugyanoda akartunk menni. Egyetlen zavaró tényező az volt, hogy jókora napi távokat tervezett be, amin az sem segített, hogy sátorral vágtunk neki a tájnak. Vagyis jó nagy táskák lapultak meg sunyi módon a hátunkon. Emiatt kis félsszel pakoltuk a táskákat, hogy mindenből csak a legfontosabbat vigyük magunkkal. Az induló súly így is 12 és 17 kg lett amit 20-30 km-eken át kellett cipelnünk nem éppen nyugdíjas tempóban. Az első nap Hildával mi már Bozsokon vártuk a többieket, mivel legutóbb az OKT-n mi Írott-kőtől Bozsokig mentünk pont azért, hogy most kicsit egyszerűbb legyen az indulás. 

Reggel elég vizes volt minden így csak egy kisebb küzdelem árán sikerült rendesen eltenni a sátrunkat (legközelebb már tényleg beteszek erre a célra egy rongyot). Áthaladtunk Nárain is, amit amiatt jól lepontoztunk, mivel a kocsmája nem a turistaúton van :). Jákon álltunk csak meg hosszabban, ahol pecsételés és iszogatás után indultunk tovább a település nevezetességéhez: a jáki templomhoz. Sajnos teljesen fel volt állványozva, így nem volt maradéktalan az örömünk, de azért így is sokat ámultunk. Kisebb pihenőt tartottunk Egyházasrádócon, és sötétedés előtt már meg is érkeztünk Molnaszecsődre a Rába partjához. Itt Csimpi elintézte, hogy a sátrainkat a kocsma fedett teraszára állíthassuk fel, aminek természetesen meg is lett a következménye... Érkezésünk után Kontroll és Hilda első ránézésre kiszúrt egy "indiánt", majd miután köszöntünk és elmeséltük mi járatban vagyunk fel is ajánlotta a közeli indián sátrát. Így kapta nevének első jelzőjét és ebből lett végül Indián "Nahát" Somó. Csimpi szokásához méltóan pillanatok alatt beolvadt a helyiek közé és reggelre "el is fáradt" rendesen... Olyan jól sikerült az estéje, hogy éjszaka arra ébredt, hogy fázik a lába és eltelt egy kis idő mire rájött, hogy ez amiatt lehet, hogy fejjel lefelé alszik a hálózsákban :). A helyiektől kicsit nehezen tudtunk elaludni, mert időnként kijöttek friss levegőt szívni, és egymást túlordítva próbáltak kommunikálni.

Indiánunk már kora reggel vissza is tért és Csimpivel gyorsan fertőtlenítettek még 7-8 felessel. Innen több kis falun át vezetett az utunk az azóta hírhedtté vált Szarvaskendig. Igazából semmi rosszat nem mondhatunk erről a településről, de elég emlékezetes lett végül számunkra. Az első nagyon pozitív élmény az volt, hogy a helyiek szerveztek nekünk egy kis mozgó abc-t. Erre azért volt szükség, mert húsvét közeledtével tudtuk, hogy a hátralévő két napban már biztosan nem találunk semmilyen boltot. Ezt persze tudtuk előre is, de mi arra számítottunk, hogy út közben csak találunk valamit nyitva. Viszont Döröskének csak a szélét érintettük, Döbörhegyen és Szarvaskenden pedig nem is volt bolt. A helyiek mondták, hogy egy közeli faluban van még bolt nyitva, de az kitérő lett volna. Talán Nagymizdón még találtunk volna valamit, de ahhoz meg sietni kellett volna, mivel mint megtudtuk a boltok legfeljebb délig vannak nyitva, vagy inkább addig sem. Erre viszont a kedves helyiek elintézték nekünk, hogy egy árus összeszedje amije otthon még maradt és elhozta nekünk a kocsmába. Fel is vásároltunk mindent és innentől megnyugodva dőltünk hátra a székünkbe. Pontosabban többségünk így tett, kivéve Csimpi, aki újra beolvadt a helyiek közé és már dalolásztak is. Ennek egyik következménye az lett, hogy "Gyula" meghívott mindannyiunkat egy pohár pezsgőre, amivel azon nyomban koccintottunk a közelgő névnapjára. A másik és egyben nagyobb következmény pedig az lett, hogy közel két óra múlva Csimpi még mindig csak fújta a nótákat és a hangulatuk is egyre csak javult. Igen nagy erőfeszítések árán sikerült kirángatni őt jótevői szorításából és a szemerkélő esőben nekivágunk átbotorkálni Nádasdig. Az utat leginkább az nehezítette, hogy a következő 5-7 km-t Csimpi végig csukott szemmel tette meg és jobbról/balról is folyamatosan szabályozni kellett a kilengését. Kétszer fél órás alvást engedélyeztünk neki Nagymizdón, majd Katafán, amire végül elég jól kipihente magát és az utolsó kilométereket Nádasdig már nyitott szemmel tette meg. Csimpi az eset után "túravezetői megrovásban" részesítette magát, de a társaság elengedte ezt amiatt, hogy végül hősiesen elértük célunkat. Erre azért is volt szükség mert szombat estére Csimpi elintézte, hogy az iskola tornatermében aludhassunk. Ez egy nagyon jól felszerelt terem volt, amit még Budapesten is sok suli megirigyelhetne szerintem. A legfontosabb azonban az volt, hogy végre fürödhettünk egy jót. Az pedig plusz élmény volt, hogy kaptunk egy foci-, és egy kosárlabdát is. Igaz a diri érezhette, hogy Csimpi még nincs a helyzet magaslatán, mivel ezzel a mondattal zárta beszédét: "a kulcsot pedig inkább annak adnám, aki még nem hozta előre a húsvét hétfőt". Jó szeme lehet ehhez ugyanis eddigre mi már semmit nem láttunk rajta, ami azért is meglepő, mert én ennyi gyógynövénytől már a földön sem tudtam volna stabilan feküdni. Sőt, kis idő elteltével olyan jót fociztunk fájós lábainkkal, hogy abba sem akartuk hagyni, csak Kontroll ijesztő esése vetett véget. Szerencsére semmi komolyabb baja nem lett senkinek, pedig Kontrollnak majdnem haza is kellett mennie másnap és Csimpi is napokig érezte az egyik hatalmas esés eredményét. Azt persze nem hagyhatom ki, hogy Kontroll és én bár szoros küzdelem árán, de legyőztük a hősiesen játszó Marci és Csimpi csapatát (15:13). Este még elmentünk vacsorázni, ahol utolsó böjti napunk miatt kerültük a húst. Megakadt a szemen a serpenyős babon és megkérdeztem, hogy az tartalmaz-e húst. A válasz egyértelmű volt: "Nem... csak egy kis kolbász, szalonna és csülök van benne". Hát igen, én is méregetni kezdtem a hölgyet, hogy most akkor viccelni akar-e, de semmi mosoly félét nem véltem felfedezni az arcán. Biztos ami biztos még egyszer rákérdeztem és miután hasonló választ kaptam, maradtam inkább a rántott sajtnál :). 

Az itteni szállás egyébként az egyik kedvencem lett, mert nagyon hangulatos volt a hatalmas tornateremben aludni/enni/játszani. Reggel fájó szívvel búcsút vettünk tőle és indultunk tovább. Halogyon egy kicsit szusszantunk a tekepályánál, és innen elindulva megtudtuk egy idős bácsitól (ellentétben a feleségével), hogy tűzet rakni "roppantul szabad". Felsőmarácon először egy gyönyörű tulipánfát csodáltunk meg, majd a kocsmából kilépve a völgy túloldalán nyugodtan legelésző szarvasokat. Innen Iváncra vezetett az utunk, ahol zárva találtuk a bélyegzőt rejtő presszót. Körbetudakozódtunk de sehol sem tudtunk pecséthez jutni és mint kiderült arra két órát kell várni. Sebaj, nekiláttunk a kocsma fedett részén ebédet főzni, majd csatlakozott hozzánk egy szerencsétlen zakkant nő, aki mindenképp el szerette volna cserélni velünk a batman figuráját egy karórára, de leginkább egy "tyőjt" szeretett volna inni. A csapos megszánt minket és ebédidőben kijött hozzánk egy pecsételés erejéig, aminek mi nagyon hálásak voltunk, mert eléggé fújt a szél és nem szerettünk volna még egy órán át fagyoskodni. Mint utólag megtudtam itt láthattuk volna az ország legnagyobb tulipánfáját, cserébe Csimpi azzal vigasztalt minket, hogy este láthatjuk az ország legnagyobb Kondorfáját :D. Amihez persze semmi kétség nem férhet. Ehhez azonban keresztül kellett még mennünk az ország egyik legszebb erdőjén. Én korábban nem voltam még az Őrségben, de ez az érintetlen erdő nagyon megfogott. Mindenhol évszázados és nagyon változatos fák kísértek minket utunkon. Korábban nem nagyon szerettem a tölgyfákat, mert eddig mindig csak az áthatolhatatlan tölgyerdő kapcsolódott nekem ehhez, amik amúgy sem olyan fenségesek, mint a hatalmas ezüstös bükkfák, amik közé élvezet besétálni. Itt azonban szétszórva voltak a tölgyek és akkorák, amilyeneket nem nagyon láttam még korábban. És ami a lényeg, hogy nem csak egy-egy, hanem mindenhol ilyen famatuzsálemek voltak körülöttünk. Nekem eddig ez a legkedvesebb része az Őrségnek és országos viszonylatban is szép helyet kapott a szívemben.

Bár eddig nem említettem, Hilda sajnos már napok óta küzdött a talpával, amit mindenhol hatalmas vízhólyagok tarkítottak, és ami igen megnehezítette a haladását. Ez persze a kedvére is sokszor rányomta a bélyegét. Egyedül azzal lehetett ezen segíteni, hogy megpróbáltam elterelni a figyelmét amikor sikerült. Így rávettük Csimpit, hogy tanítsa meg Lovasi András "Egy az egybe" című nótáját, amit már oly sokszor hallottunk most is, és a korábbi túrákon is. Így töltve az időt és ilyen szép tájakon keresztül érkeztünk végül be Kondorfára ahol a várható hideg miatt Hildával jobbnak láttunk szállás után nézni, amit végül a többiek sem vetettek meg. Szerintem nem döntöttünk rosszul, mert erre az estére valóban jól lehűlt a levegő és reggelre a Lugos-patak teteje is megfagyott. Elsőként a Vadkörte fogadót néztük ki, ahol vacsoránkat is elköltöttük. Mi tagadás, valóban nagyon szép takaros házikó volt, de sajnos elég borsosan mérték itt a szállást is, így tovább telefonáltunk és végül az óvodában kötöttünk ki. Sajnos ezt már nem tudja fenntartani a település, így most üresen tátong az épület. Miután jól befűtöttünk a cserépkályhába még egy utolsót elmentünk a helyi kocsmába is, ahol Kontroll símaszkos öltözéke láttán meg is szólt minket a helyi fiatalság, hogy "jön a maffia". Este még gondolkodtunk, hogy ha még egy éjszakát aludnánk, akkor azt az eddigiek alapján egy bölcsődében kellene eltöltenünk és jó esetben pelenkázón aludnánk. Erre azonban szerencsére nem került már sor. A másik érdekesség, hogy a fentiek alapján mi visszafelé fejlődtünk, és a fejlődés csúcsa a természet (óvoda, iskola, kocsma, erdő) volt.

Utolsó reggelünkön is korán kellett indulnunk, hogy biztosan elérjük az egyetlen vonatunkat. Ezen a reggelen is szép erdőn keresztül vezetett az utunk, de most egy hatalmas fenyvest szeltünk át. Az induláskor várható rossz időt sikerült megúsznunk és amikor épp esett is, mi többnyire fedél alatt voltunk. Húsvét hétfőn pedig hét ágra sütött a nap. Bár nem a legjobb időt fogtuk ki, összességében egy szavunk sem lehet ahhoz képest, ahogy nekivágtunk ennek az öt napnak.

Hamarosan megérkeztünk Szalafőre, pontosabban az azt alkotó "szerekre". Itt többek között egy jégvermet néztünk meg, ami régen a hentesnek és a kocsmának nyújtott természetes hűtőt akár egész nyáron át. Még egy geoládát is felkerestünk néhány kullancs társaságában és siettünk tovább Őriszentpéterre. Az utolsó szakaszon egy kis fekete ördög kinézetű blöki is elkísért minket. A híres Árpád-kori erődtemplomot is megnéztük majd egy kis sör és rétes elfogyasztása után átbattyogtunk a vonatállomásra, ahonnan egy jó hosszú vonatozás vette kezdetét.

 

További képek itt és itt.

"Szegények azok, akik nem értek rá örvendeni a napfénynek, a víznek, a levegőnek, a virágoknak, az ételnek." - Wass Albert

A következő sorok Feri cimborám tollából olvashatók. Jó szórakozást kívánok az izgalmas beszámolóhoz:

Idén a tavalyi sanyarú év után végre az ünnepek hétköznapokra esnek, így Karesz a március 15-i hosszú hétvégére szervezett nekünk egy kétnapos túrát. Végül egész népes csapattal 8-an - Adri, Eszter, Hilda, Noémi, András, Karesz, Peti és én - vágtunk neki a távnak. Már szerdán leutaztunk Keszthelyre, hogy csütörtökön minél hamarabb és kipihenten vághassunk neki a napi penzumnak. A lejutás sem volt izgalmaktól mentes, érdekes tud lenni, ha az indulás előtt pár perccel lövésem sincs, hogy honnan is megy a buszom, illetve ha a vonat amazing franciákkal és alienre hajazó kis gyerekkel van tele.

Hildáék már első este megismertettek minket az Aranyásók nevű nagysikerű játékkal, ami a gonosz mindennapi életre nevel, hiszen a győzelemért a fele társaságnak a maradékot be kell csapnia és meg kell vezetnie. Játék közben szerencsére meg tudtam szabadulni egy üveg bortól is, legalább azt se kellett másnap cipelnem :D. Csütörtök reggel meglepő módon a terveknek megfelelően korán eltudtunk indulni, végül némi unszolásra Petinek is sikerült felkelnie időben. Karesz reggel egyből kitűzte a gyöngy kokárdáját - made by Hilda -, és már trappoltunk is a Keszthely feletti Festetics kilátó felé. Miután megküzdöttem a makacs telefonommal és végre beüzemeltem a GPS-t (hogy tudjuk mennyit sikerült már haladnunk), hamar elértünk a kilátóhoz, ahol az első fotókat gyorsan el is készítettük. A tériszonyom és a hideg szél miatt nem másztam fel a tetejére - nem úgy mint a többiek -, de így is láthattam a Balatont. Hiába nem rügyeztek még a fák, de már nagyon jól érezhető volt, hogy megérkezett az igazi tavasz, egészen másképpen sütött a nap, mint a szomorkás téli napokon. Útközben megcsodáltuk Ferenc Jóska fáját, illetve a hatlábú pajtát. A legutóbbi túra után furcsa volt, hogy nem ugráltak körülöttünk Kareszék lányai, de azért találkoztunk túra közben más kutyusokkal. Bátor a fiatal agár a nevével ellentétben, amikor meglátott bennünket, azonnal fordult is vissza és a gazdi hosszú unszolására volt csak hajlandó tovább haladni mellettünk, egy másik ugyancsak Bátor nevű kutyus pedig vízi bemutatót tartott nekünk.

Az első falu Vállus volt, ahol egy pecsételés idejére megpihentünk. Utólag kiderült, hogy itt érzékeny veszteség érte a csapatot, mert Hilda elfelejtkezett a kéktúrát bejáró pecsétpárnáról és hátrahagyta, hogy új gazdát találjon magának. Lesenceistvánd fölött a szőlőhegyen az idő még szebb lett, amikor hazaérkeztünk, vagyis átértünk Veszprém megyébe. A szőlők tövében bemutattam, hogyan is kell állóhelyből a bal lábbal kirúgni a jobbat és egy pillanat alatt a sárba huppanni, de így szutykosan legalább jobban be tudtam olvadni a helyi értelmiség közé a kocsmában. Keszthely előtt jött a túra legnehezebb szakasza, amikor is aszfaltutakra voltunk kényszerítve, de az igazi csapás csak ezután következett, amikor is megismertük BeTTit, akit joggal lehet egy igazi jelenségnek nevezni. A fél kiló vakolattal az arcán és a hidrogén szőke hajával mindenkit sokkolt. A második szállásunk nem volt olyan szuper mint az első, de miután megvívtunk a szabotőrökkel, a pizzákkal és a pókokkal, azért elég hamar sikerült álomba szunnyadnunk a kicsit kényelmetlen, nyikorgós ágyakon.

Pénteken a tapolcai Malom-tó mellet a pontyokkal és amurokkal költöttük el a reggelinket, a tiszteletünkre még a szökőkutat is beüzemelték a tavon. Tapolca nekem egy nagyon kellemes csalódás volt, korábbról egy szockó csúnyácska városra emlékeztem, de ehhez képest a központja nagyon szépen rendbe van téve, nehéz is volt tovább indulni, legközelebb talán még a Tavasbarlangra is jut majd időnk. A túra első komoly mászása a Szent György-hegyre vitt fel minket, ahol a bazaltorgonákat csodáltuk meg. Érdekes, hogy nem lakom messze a hegytől, de még sosem voltam fent rajta, mindig távolabb vagy külföldön keresem a szép helyeket, pedig sokszor nem is kellene olyan messzire menni. A kötelező fotók után a hegy tetején jött a nap fénypontja, amikor is elterültünk és élveztük a napfényt, ez annyira jól sikerült, hogy lassan már kezd hámlani az arcom, amit sikeresen leégettem :D. Szigliget felé már kicsit erőltetett tempóban mentünk, de azért Andrással volt időnk igazságosan megosztozni a szebbnél szebb boros pincéken, hogy kinek melyiket utaljuk ki, abban is egyetértettünk, hogy szőlő tulajdonképpen nem is kell, csak a borral teli pincék, mert azokkal már dolgozni sem kell.

Első napon 25 km-t mentünk Keszthely és Tapolca között, míg a második napon 19-et, mire Tapolcáról Badacsonytördemicre értünk. A túrán újabb hittétel dőlt meg, miszerint aki túrázik, az nem lesz beteg, sőt ha volt valami nyavalyája, akkor az el is múlik. Sajnos se Adri, se Hilda nem gyógyult meg, de még Karesz is ágynak dőlt a túra után, de azért én élek a gyanúperrel, hogy ez csak a húshagyó böjt miatt történt :D. Nagyon jó volt a túra, a társaságra sem lehet semmi panasz, senki se nyafogott, sőt inkább mosolyogtunk végig, mint a tejbetök, én személy szerint nagyon élveztem és még most is bánom, hogy csak 2 napos volt a kiruccanás. Már alig várom a következő túrát, úgyhogy Karesz hajrá a szervezéssel.

További képek itt.

"Turista az, akinek gyönyörűség a kilátás, akinek barátja a csend, és akinek élmény a vihar. Megáll a réteken, megbámulja a virágok pompáját, nyitott szívvel hallgatja a madarak vidám beszédét, csendes bámulattal áll meg a hatalmas fenyők alatt és áhítattal néz a magasba szökő sziklabércre. Nem esik kétségbe, ha megered a zápor, nem ijed meg a keményre fagyott úttól, nem riasztja vissza a sár és nem rémíti meg az éjszaka. A természet csak szép tud lenni!" - Zubor István

Egyetlen szabad februári hétvégénkre túrát szerveztünk - természetesen kéket. Adri, Noémi, Balázs, Csé, Feri, FeZo és mi ketten, no meg a lányaink, vágtunk neki a mocsárnak tűnő erdőnek. Azt hittük, hogy még azért több lesz a hó, mint a sár, de ezek éppen fordított arányban álltak egymással. 
Becskéről indultunk és az első állomás Szanda vár volt. Itt iddogáltunk és eddegéltünk, majd Tátrát lestünk a szép, tiszta időben. Igen, az idő szép volt és tiszta. Pont ebből a tisztaságból adódóan iszonyatosan fújt a szél, főleg a vár jelenlegi tetején. Így a Tátrát vagy hason fekve néztük vagy sehogy... :)
Lányok élvezték a túra minden pillanatát, főleg Inka, aki minden lehetséges dagonyába belegázolt. Egy idő után már kifejezetten kértem, hogy menjen bele a vízbe, hátha lejön róla egy adag sár. Tehát ő nagyon boldog volt egész nap. Nem úgy mint mi... Meggyűlt rendesen a bajunk a sárral, volt mikor több kilónyit cipeltünk a cipőnkön és nem egyszer úgy belecuppantam a földbe, hogy a cipőm majdnem lejött a lábamról. De jelentem minden cipő és gazdája túlélte a megpróbáltatásokat.
Maya lányunk álláspontja állt a leginkább közel a miénkhez a sárral szemben. Amikor csak lehetett törölgette magát a fűben és hason csúszva vakartatta a hasát vele, hogy minél több sár lejöjjön róla. Fanny lányunk viszont úgy viselkedett mint aki ténylegesen Carpe diem felfogással él és minden dolognak önfeledten tudott örülni. Ha sár volt ugrált benne, ha száraz fű volt hempergett benne. Ő egyszerűen átadta magát az élményeknek. :)
A nap végén meglátogattuk Cserhátsurányban az ország egyik sztúpáját. Nemrég olvashattatok a zalaszántóiról, ez nagyon hasonló volt, csak jóval kisebb. Na és a közelben nem volt imaterem. Ellenben a lemenő nap fényében egyszerűen csodálatos látványt nyújtott és szintén erőt adott. Eszembe jutott itt is a "Soha ne add fel" kezdetű anekdota, amit ugye a másiknál olvastam. 
Összességében egy nagyon jó, szép, szeles, saras és mosolygós túra volt ez. Vágyakozva és reményekkel telve tekintünk a tavaszba vele!

További képek itt.