“Árnyék mögött fény ragyog, nagyobb mögött még nagyobb. Amire nézek, az vagyok.”

- Gyökössy Endre

Csimpi vezetésével folytattunk kalandozásunkat a Rockenbauer Pál Dél-Dunántúli Kéktúrán. Most az Őrség hátralévő részét átugorva a Göcsej és a Kelet-Zalai-dombságot jártuk be kis kilenc fős csapatunkkal amit Ági, Ákos, Csimpi, Edina, Hilda, Kontroll, Laci, Orsi és én alkottunk. November közeledtével már sok jóra nem számítottunk az időjárás tekintetében, de nagy meglepetésünkre olyan jó időnk volt végig a négy nap alatt aminél jobbat nem is kívánhattunk volna. Az utazást autókkal oldottuk meg, amiknek a későbbiekben is nagy szerepük volt, mivel a cuccok nagy részét autós logisztikával szállítottuk ából bébe. Igaz ez elég macerásnak bizonyult (főleg a sofőrök részéről) de legalább a le-, és hazajutás nem vett el fél-fél napot a túrából és nem kellett mindent magunkkal cipelni. Ugyanis most is hoztunk magunkkal sátrakat - mivel az ünnepek miatt az amúgy is kevés alvóhelyek mind beteltek - és Csimpi tempóját nehéz lett volna tartani az ilyenkor jellemzően 15 kilósra hízott táskákkal a hátunkon. Megjegyzem így sem volt könnyű ;).

Az első nap Zalalövőről indultunk, ahová szép lassan megérkezett a társaság minden tagja. Laci gyalog jött az állomásra, mivel két napot még a túra elejéhez csapott, hogy a fent említett lyukat elkerülje a DDK-ból, Orsi pedig vonattal és egy gitárral érkezett. A kezdeti örömködés után nekiláttunk az első napi cirka 20 km-es etapnak Kustánszegig. Az út végig erdőben vezetett mialatt meglepően sok és változatos gombákkal találkoztunk. Élőben talán most láttam először légyölő galócát, de volt még őzlábgomba, tintagomba és rengeteg számunkra ismeretlen egyedülálló vagy telepes gomba is. Ennek egyik oka lehet, hogy a Göcsej hazánk egyik legcsapadékosabb és legborultabb tája. Ezt jól mutatja például, hogy decemberben csak 45-50 órán keresztül derült az ég. Ezen kívül még egy meglepetés ért engem. Ugyanis már az első nap is gyanús volt, hogy itt bizony több szint lesz, mint amire számítottam. Folyamatosan hegyre (dombra) fel, hegyről (dombról) le hullámoztunk. Szóba is került és hamar beindult mindannyiunk fantáziája. Nézegettük a térképeket is, és végül arra a közös álláspontra jutottunk, hogy a Kustánszegi-hegyek lábánál lévő alaptáborunkban fogunk akklimatizálódni az éjszaka. Másnap pedig oxigénpalack nélkül meghódítjuk a Gödör-hegy (!) 243 méter magas ormait :). Kustánszegen még körbenéztem a tónál, ahol sok-sok évvel korábban egy osztálykirándulás alkalmával pár napot itt töltöttem. A szállásunk itt egy önkormányzati szálláson volt, ahol kétszer ennyien is kényelmesen elfértünk volna. Miután kifújtuk magunkat már a bográcsban rotyogott a fönséges csilis bab. Csak ránézek az erről készült képekre és már csorog is a nyálam. Nagyon jól sikerült és pillanatok alatt elfogyott egy kisebb hadosztály számára elegendő adag. A vacsora és egy kis sör elfogyasztása után pedig Hilda, Kontroll és Orsi nekiláttak a muzsikálásnak a korábban említett gitárral és egy népi furulyával.

Másnap reggel köd és friss levegő fogadott minket. Nagyon hangulatos volt a szinte vágható tejködben sétálni. Hamarosan elértünk egy működő olajkutat is, ami többünknek az újdonság erejével hatott. Néztük egy darabig ahogy szünet nélkül termeli ki a föld mélyéről a fekete ragacsot, ami évmilliókkal korábban még élő szervezet volt, kis idő múlva pedig lehet pont a mi autónkat hajtja egy újabb túra helyszínére... Néhány kis "szegen" keresztül vezetett az utunk, ahol sok helyen már erősen érződik az elmúlás. Azt gondoltam volna, hogy az országnak ezen a nyugati felén kevésbe tapasztalható a pusztulás, de rengeteg olyan ház mellett haladtunk el utunk során ami már évek vagy akár évtizedek óta elhagyatott lehet. Volt olyan temető maradvány is az erdőben aminek közelében már település sincs jelölve. Azt, hogy régen volt-e mellette, vagy csak több falu közös temetőjeként szolgált, azt nem tudtuk kideríteni. Ezen a napon pár szarvas mellett láttunk egy lábatlan gyíkot is, amit egy helybéli asszony felkiáltása kísért: "Jááááj, kígyau". Ezt az estét Csimpinek köszönhetően egy nagyon autentikus helyen töltöttük. Sok utánajárást követően ugyanis egy helyi figuránál kötöttünk ki, aki régen Szentpéterfölde kocsmárosa volt, de pár éve már felhagyott ezzel. Előéletének köszönhetően nagyon eredeti emberke volt, a borzasztóan sokdioptriás szemüvegével és sajátságos megjelenésével. Elsőként eléggé meglepődtünk amikor megláttuk, de az első szóváltások után rájöttünk, hogy egy nagyon szeretetreméltó kis emberkét ismertünk meg személyében. Ha már csak azt tekintjük, hogy felajánlotta, hogy nála aludhatunk, noha nem is szokott idegeneket fogadni. Mindenben a segítségünkre volt és nem lehetett olyan témát felhozni amihez ne tudott volna pár vicces vagy éppen komoly hozzászólást fűzni. Itt már kicsit hosszadalmasabb volt a vacsorakészítés, de azért itt is megbirkóztunk vele. Gázon rottyantottunk a betyáros alá a tegnapi bográcsot használva, amire négy kisebb lábosfedőből legóztunk fedőt. A végeredményben most sem kellett csalódnunk, de a tegnapi csilis bab azért ekkor is többször eszembe jutott :).

Reggel az előző napihoz hasonló köd fogadott minket, amit az erdőbe érve a fákon átszűrődő hangulatos fénypászmák váltottak fel. Ez a fajta fényjáték mindig elbűvöli az embereket, kicsit olyasmi mint a tűz lobogása. Az ember csak nézi és csodálja a természetnek ezt a végtelenül egyszerű jelenségét. Ezen a napon Ági és Orsi nem tartott velünk, de út közben megleptek minket egy kis mozgó büfével, ami nagyon jól esett mindenkinek. Ezt követően vagy tíz kilométeren keresztül tekergett az út mellett egy hosszabbítónak tűnő narancssárga vezeték. Volt ahol szántón ment keresztül, máshol egy ház kertjén vagy éppen a főúton. Az elején nem értettük, hogy mit keres egy ilyen kábel az erdő közepén, de nemsokára fény derült a rejtélyre, ami nem más volt, mint  egy olajkutató mérőhálózat része. Az előző napihoz hasonlóan most is 30 km-t tettünk meg és itt találkoztunk először turistákkal, ami kissé meglepő volt, hosszú hétvége lévén. Az éjszakát a Rockenbauer Pál Turistaszállón töltöttük Valkonyán. Egészen pontosan annak kertjében, mivel kiadó szoba itt már nem volt. Feldobtunk a sátrainkat és mindenki nekilátott a vacsorakészítésnek. Mi a szalonnázás helyett inkább a páncélosainkat pusztítottuk, ha már ideáig elhoztuk azokat magunkkal. Ezen az estén is hosszas dalolászás kerekedett, amibe most Csimpi is betársult. Az éjszaka eléggé lehűlt a levegő, amit azért most én is megéreztem a nyári hálózsákomban.

Az utolsó napra már csak 20 km-es szakasz maradt hátra, de ez elég sietősre sikerült, hogy még ne túl későn érjünk haza. Osztottam szoroztam menet közben és arra jutottam, hogy erre a napra egy erős hatos átlagot mentünk (ha a szintet is átszámítjuk), ami azért elég jónak mondható. Nem is értettük Hildával, hogy Csimpi, hogy tud ilyen tempóval "totyogni". Őt elnézve ugyanis soha nem látszott semmiféle erőlködés, nekünk meg sokszor eléggé szednünk kellett a lábunkat, hogy tartani bírjuk a tempót. Így érkeztünk Homokkomáromba is, ahol a Mária-kegytemplom melletti kolostorban élő apácák adták a bélyegzőt. Természetesen a templomot is megnéztük és Kontroll egy kis zongora előadást is tartott nekünk. Ez amúgy nagyon szép volt, csak tartottam tőle, hogy kapunk a fejünkre az apácáktól. Erre azonban nem került sor, ellenben a Szofi nevezetű hatalmas (átmérőjű) németjuhász árgus tekintete mellett töltöttük el az ebédünket. Persze itt is eszembe jutott az alábbi idézet:

"Egy jólnevelt kutya nem tesz rá kísérletet, hogy rávegyen, oszd meg vele az ebédedet. Egyszerűen csak olyan bűntudatot ébreszt benned, hogy képtelen vagy jóízűen enni." - Helen Thompson

Na hát ez a blöki is csak nézett, és nézett, és nézett. Aztán persze mindenki megszánta és adott neki pár falatot. Mi is adtunk neki pedig tudtuk, hogy nem kellene, mert tényleg akkora volt a hasa, amekkorát még nem láttam. Na de ezen nemsokára túl is léptünk és mentünk volna tovább a kocsma felé, hogy még valamit hörpintsünk is, de sajnos ünnepnap lévén semmi sem volt nyitva. Így kissé megtörten haladtunk tovább a végcél, Palin felé. Elég hosszúnak tűnt ez az utolsó szakasz, de végül ide is megérkeztünk és kerestük a bélyegzőhelyet. Az viszont sehol sem volt nyitva. Bejártuk az egész települést mialatt pár kilométert megtettünk pluszban, de az összes hely zárva volt. Az utolsó reményként emlegetett pizzázó is zárva volt, ami eléggé letörte az amúgy is vert seregnek tűnő csapat hangulatát. Végül visszamentünk a legelső helyre ahol már azt terveztük, hogy becsöngetünk a tulajnak, de mire odaértünk csodák-csodájára nyitva volt a kis presszó, ami egy órával korábban még zárva volt. Ennek mindenki nagyon megörült, pecsételtünk, átmelegedtünk és fájó szívvel búcsút vettünk a társaság nagyobbik felétől. Ákosékkal még elmajszoltunk egy pár melegszendvicset és végül mi is nekivágtunk a hazaútnak. Újra egy nagyon jó kis túrának voltunk részesei, hála Csimpinek, aki ilyen jól megszervezte nekünk ezt a hosszú hétvégét.

További képek itt és itt.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.