Reggel elég vizes volt minden így csak egy kisebb küzdelem árán sikerült rendesen eltenni a sátrunkat (legközelebb már tényleg beteszek erre a célra egy rongyot). Áthaladtunk Nárain is, amit amiatt jól lepontoztunk, mivel a kocsmája nem a turistaúton van :). Jákon álltunk csak meg hosszabban, ahol pecsételés és iszogatás után indultunk tovább a település nevezetességéhez: a jáki templomhoz. Sajnos teljesen fel volt állványozva, így nem volt maradéktalan az örömünk, de azért így is sokat ámultunk. Kisebb pihenőt tartottunk Egyházasrádócon, és sötétedés előtt már meg is érkeztünk Molnaszecsődre a Rába partjához. Itt Csimpi elintézte, hogy a sátrainkat a kocsma fedett teraszára állíthassuk fel, aminek természetesen meg is lett a következménye... Érkezésünk után Kontroll és Hilda első ránézésre kiszúrt egy "indiánt", majd miután köszöntünk és elmeséltük mi járatban vagyunk fel is ajánlotta a közeli indián sátrát. Így kapta nevének első jelzőjét és ebből lett végül Indián "Nahát" Somó. Csimpi szokásához méltóan pillanatok alatt beolvadt a helyiek közé és reggelre "el is fáradt" rendesen... Olyan jól sikerült az estéje, hogy éjszaka arra ébredt, hogy fázik a lába és eltelt egy kis idő mire rájött, hogy ez amiatt lehet, hogy fejjel lefelé alszik a hálózsákban :). A helyiektől kicsit nehezen tudtunk elaludni, mert időnként kijöttek friss levegőt szívni, és egymást túlordítva próbáltak kommunikálni.

Indiánunk már kora reggel vissza is tért és Csimpivel gyorsan fertőtlenítettek még 7-8 felessel. Innen több kis falun át vezetett az utunk az azóta hírhedtté vált Szarvaskendig. Igazából semmi rosszat nem mondhatunk erről a településről, de elég emlékezetes lett végül számunkra. Az első nagyon pozitív élmény az volt, hogy a helyiek szerveztek nekünk egy kis mozgó abc-t. Erre azért volt szükség, mert húsvét közeledtével tudtuk, hogy a hátralévő két napban már biztosan nem találunk semmilyen boltot. Ezt persze tudtuk előre is, de mi arra számítottunk, hogy út közben csak találunk valamit nyitva. Viszont Döröskének csak a szélét érintettük, Döbörhegyen és Szarvaskenden pedig nem is volt bolt. A helyiek mondták, hogy egy közeli faluban van még bolt nyitva, de az kitérő lett volna. Talán Nagymizdón még találtunk volna valamit, de ahhoz meg sietni kellett volna, mivel mint megtudtuk a boltok legfeljebb délig vannak nyitva, vagy inkább addig sem. Erre viszont a kedves helyiek elintézték nekünk, hogy egy árus összeszedje amije otthon még maradt és elhozta nekünk a kocsmába. Fel is vásároltunk mindent és innentől megnyugodva dőltünk hátra a székünkbe. Pontosabban többségünk így tett, kivéve Csimpi, aki újra beolvadt a helyiek közé és már dalolásztak is. Ennek egyik következménye az lett, hogy "Gyula" meghívott mindannyiunkat egy pohár pezsgőre, amivel azon nyomban koccintottunk a közelgő névnapjára. A másik és egyben nagyobb következmény pedig az lett, hogy közel két óra múlva Csimpi még mindig csak fújta a nótákat és a hangulatuk is egyre csak javult. Igen nagy erőfeszítések árán sikerült kirángatni őt jótevői szorításából és a szemerkélő esőben nekivágunk átbotorkálni Nádasdig. Az utat leginkább az nehezítette, hogy a következő 5-7 km-t Csimpi végig csukott szemmel tette meg és jobbról/balról is folyamatosan szabályozni kellett a kilengését. Kétszer fél órás alvást engedélyeztünk neki Nagymizdón, majd Katafán, amire végül elég jól kipihente magát és az utolsó kilométereket Nádasdig már nyitott szemmel tette meg. Csimpi az eset után "túravezetői megrovásban" részesítette magát, de a társaság elengedte ezt amiatt, hogy végül hősiesen elértük célunkat. Erre azért is volt szükség mert szombat estére Csimpi elintézte, hogy az iskola tornatermében aludhassunk. Ez egy nagyon jól felszerelt terem volt, amit még Budapesten is sok suli megirigyelhetne szerintem. A legfontosabb azonban az volt, hogy végre fürödhettünk egy jót. Az pedig plusz élmény volt, hogy kaptunk egy foci-, és egy kosárlabdát is. Igaz a diri érezhette, hogy Csimpi még nincs a helyzet magaslatán, mivel ezzel a mondattal zárta beszédét: "a kulcsot pedig inkább annak adnám, aki még nem hozta előre a húsvét hétfőt". Jó szeme lehet ehhez ugyanis eddigre mi már semmit nem láttunk rajta, ami azért is meglepő, mert én ennyi gyógynövénytől már a földön sem tudtam volna stabilan feküdni. Sőt, kis idő elteltével olyan jót fociztunk fájós lábainkkal, hogy abba sem akartuk hagyni, csak Kontroll ijesztő esése vetett véget. Szerencsére semmi komolyabb baja nem lett senkinek, pedig Kontrollnak majdnem haza is kellett mennie másnap és Csimpi is napokig érezte az egyik hatalmas esés eredményét. Azt persze nem hagyhatom ki, hogy Kontroll és én bár szoros küzdelem árán, de legyőztük a hősiesen játszó Marci és Csimpi csapatát (15:13). Este még elmentünk vacsorázni, ahol utolsó böjti napunk miatt kerültük a húst. Megakadt a szemen a serpenyős babon és megkérdeztem, hogy az tartalmaz-e húst. A válasz egyértelmű volt: "Nem... csak egy kis kolbász, szalonna és csülök van benne". Hát igen, én is méregetni kezdtem a hölgyet, hogy most akkor viccelni akar-e, de semmi mosoly félét nem véltem felfedezni az arcán. Biztos ami biztos még egyszer rákérdeztem és miután hasonló választ kaptam, maradtam inkább a rántott sajtnál :). 

Az itteni szállás egyébként az egyik kedvencem lett, mert nagyon hangulatos volt a hatalmas tornateremben aludni/enni/játszani. Reggel fájó szívvel búcsút vettünk tőle és indultunk tovább. Halogyon egy kicsit szusszantunk a tekepályánál, és innen elindulva megtudtuk egy idős bácsitól (ellentétben a feleségével), hogy tűzet rakni "roppantul szabad". Felsőmarácon először egy gyönyörű tulipánfát csodáltunk meg, majd a kocsmából kilépve a völgy túloldalán nyugodtan legelésző szarvasokat. Innen Iváncra vezetett az utunk, ahol zárva találtuk a bélyegzőt rejtő presszót. Körbetudakozódtunk de sehol sem tudtunk pecséthez jutni és mint kiderült arra két órát kell várni. Sebaj, nekiláttunk a kocsma fedett részén ebédet főzni, majd csatlakozott hozzánk egy szerencsétlen zakkant nő, aki mindenképp el szerette volna cserélni velünk a batman figuráját egy karórára, de leginkább egy "tyőjt" szeretett volna inni. A csapos megszánt minket és ebédidőben kijött hozzánk egy pecsételés erejéig, aminek mi nagyon hálásak voltunk, mert eléggé fújt a szél és nem szerettünk volna még egy órán át fagyoskodni. Mint utólag megtudtam itt láthattuk volna az ország legnagyobb tulipánfáját, cserébe Csimpi azzal vigasztalt minket, hogy este láthatjuk az ország legnagyobb Kondorfáját :D. Amihez persze semmi kétség nem férhet. Ehhez azonban keresztül kellett még mennünk az ország egyik legszebb erdőjén. Én korábban nem voltam még az Őrségben, de ez az érintetlen erdő nagyon megfogott. Mindenhol évszázados és nagyon változatos fák kísértek minket utunkon. Korábban nem nagyon szerettem a tölgyfákat, mert eddig mindig csak az áthatolhatatlan tölgyerdő kapcsolódott nekem ehhez, amik amúgy sem olyan fenségesek, mint a hatalmas ezüstös bükkfák, amik közé élvezet besétálni. Itt azonban szétszórva voltak a tölgyek és akkorák, amilyeneket nem nagyon láttam még korábban. És ami a lényeg, hogy nem csak egy-egy, hanem mindenhol ilyen famatuzsálemek voltak körülöttünk. Nekem eddig ez a legkedvesebb része az Őrségnek és országos viszonylatban is szép helyet kapott a szívemben.

Bár eddig nem említettem, Hilda sajnos már napok óta küzdött a talpával, amit mindenhol hatalmas vízhólyagok tarkítottak, és ami igen megnehezítette a haladását. Ez persze a kedvére is sokszor rányomta a bélyegét. Egyedül azzal lehetett ezen segíteni, hogy megpróbáltam elterelni a figyelmét amikor sikerült. Így rávettük Csimpit, hogy tanítsa meg Lovasi András "Egy az egybe" című nótáját, amit már oly sokszor hallottunk most is, és a korábbi túrákon is. Így töltve az időt és ilyen szép tájakon keresztül érkeztünk végül be Kondorfára ahol a várható hideg miatt Hildával jobbnak láttunk szállás után nézni, amit végül a többiek sem vetettek meg. Szerintem nem döntöttünk rosszul, mert erre az estére valóban jól lehűlt a levegő és reggelre a Lugos-patak teteje is megfagyott. Elsőként a Vadkörte fogadót néztük ki, ahol vacsoránkat is elköltöttük. Mi tagadás, valóban nagyon szép takaros házikó volt, de sajnos elég borsosan mérték itt a szállást is, így tovább telefonáltunk és végül az óvodában kötöttünk ki. Sajnos ezt már nem tudja fenntartani a település, így most üresen tátong az épület. Miután jól befűtöttünk a cserépkályhába még egy utolsót elmentünk a helyi kocsmába is, ahol Kontroll símaszkos öltözéke láttán meg is szólt minket a helyi fiatalság, hogy "jön a maffia". Este még gondolkodtunk, hogy ha még egy éjszakát aludnánk, akkor azt az eddigiek alapján egy bölcsődében kellene eltöltenünk és jó esetben pelenkázón aludnánk. Erre azonban szerencsére nem került már sor. A másik érdekesség, hogy a fentiek alapján mi visszafelé fejlődtünk, és a fejlődés csúcsa a természet (óvoda, iskola, kocsma, erdő) volt.

Utolsó reggelünkön is korán kellett indulnunk, hogy biztosan elérjük az egyetlen vonatunkat. Ezen a reggelen is szép erdőn keresztül vezetett az utunk, de most egy hatalmas fenyvest szeltünk át. Az induláskor várható rossz időt sikerült megúsznunk és amikor épp esett is, mi többnyire fedél alatt voltunk. Húsvét hétfőn pedig hét ágra sütött a nap. Bár nem a legjobb időt fogtuk ki, összességében egy szavunk sem lehet ahhoz képest, ahogy nekivágtunk ennek az öt napnak.

Hamarosan megérkeztünk Szalafőre, pontosabban az azt alkotó "szerekre". Itt többek között egy jégvermet néztünk meg, ami régen a hentesnek és a kocsmának nyújtott természetes hűtőt akár egész nyáron át. Még egy geoládát is felkerestünk néhány kullancs társaságában és siettünk tovább Őriszentpéterre. Az utolsó szakaszon egy kis fekete ördög kinézetű blöki is elkísért minket. A híres Árpád-kori erődtemplomot is megnéztük majd egy kis sör és rétes elfogyasztása után átbattyogtunk a vonatállomásra, ahonnan egy jó hosszú vonatozás vette kezdetét.