Hosszas tervezés és némi bizonytalanság után végül úgy döntöttünk, hogy nekivágunk a Dolomitok legmagasabb hegyének a Marmoladanak. Az indulás napjára hatan maradtunk: Hilda, Fezo, Füsti, Safi, Zé alias Jeti és én. A kissé hiányos gleccserismeretünk miatt kicsit tartottunk a nehézségektől, de abban maradtunk, hogy a felszereléseket beszerezzük és majd ott meglátjuk mi legyen. Persze mindenki reménykedett abban, hogy a jégen is ki tudjuk magunkat próbálni, de ahhoz, hogy ez sikerülhessen még a csillagoknak is jó együttállásban kellett lenniük. :)

Szeptember ötödikén hajnalban indultunk itthonról és délután négykor már a gyönyörű Lago di Fedaia tó melletti parkolóból kémleltük az eget. Az előrejelzések alapján elég sok esőre számítottunk erre a napra és emiatt felvetettük a felvonózás lehetőségét is a menedékházig. Szerencsére azonban úgy tűnt, hogy szárazon meg fogjuk úszni az első napot. Ennek nagyon örültem és némi készülődés után neki is vágtunk az aznapi etapnak, ami 600 méter szint volt a Pian dei Fiacconi menedékházig. Ez különösebben nem volt megeroltető, legfeljebb az okozott problémát, hogy a hátunkon 10-15 kilós táskák voltak, amiben ekkor még ott lapultak a félig-meddig még szűz felszerelések: hágóvasak, jégcsákányok, karabínerek és kötelek. A házhoz másfél óra alatt fel is értünk és elfoglaltuk az előre lefoglalt szállásunkat. Szerencsére ekkor nem volt túl nagy tömeg, így egy 10 fős szobát kaptunk és nem kellett a Triglavhoz hasonló zsúfolt matraclágertől tartanunk. A helyiek nagyon kedvesek voltak és mindenben a segítségünkre siettek. Mindent lehet itt fent is kapni, de természetesen az otthonihoz képest kissé borsos áron (sör 4,2 euró, leves 7,5 euró). Vízvételi lehetőség itt legfeljebb a gleccserből van, vagy itt a házban lehet kapni. Mi inkább teve módjára a hátunkon lévő "púpunkban" hoztunk 3 liter folyadékot, de azért egy sört itt is elpusztítottunk. Mivel el akartuk kerülni a másnap felvonóval érkező tömeget, ezért korán eltettük magunkat aludni, hogy a nappal együtt kelhessünk. Ez sikerült is és hatkor már a lenti közös helységben tobzódtunk és izgatottan készültünk a nagy kalandra. Sorra csatoltuk fel a "vértjeinket" és közben ki-kimentünk az eget és a tájat kémlelni. Igaz még kicsit sötét volt, de úgy tűnt az időjárás kegyes lesz hozzánk.
Hét óra volt mire elindultunk a szállásról és szállásadóink tanácsára fordítva terveztük meghódítani a hegyet. Vagyis felfelé indultunk a gleccseren és lefelé a via-ferrata részt választottuk. Ennek egyik előnye, hogy ha az elővigyázatosság ellenére is beszakad a jég az első ember alatt, akkor azt így biztosan meg tudják fogni a többiek, míg fordított esetben az is előfordulhat, hogy az esés az összes embert lerántja a lábáról. Ez már magában is nagyon hasznos és logikus tanács, de azért is jobb így menni, mert a szezon végéhez közeledve a jég már nagyon hasadékos és a délutáni napsütés még tovább gyengíti a jeget, amitől az így még veszélyesebb lett volna. Korán reggel azonban még jó keményre van fagyva a gleccser. Hát ezzekkel a jó tanácsokkal felvértezve indultunk el a háztól. Nem sokat haladtunk, amikor is szembeszültünk az első problémával... A jégen ugyanis nem látszottak a korábbi túrázók lábnyomai. Nem akartunk ész nélkül nekivágni, így Zé és én elindultunk felderíteni a terepet. Jó fél óra keresgélés után vagy 100 méter szinttel feljebb sikerült megpillanatanom egy piros/fehér karót. Mivel itt már sziklatörmelékkel tarkított csúszós firnen (jéggé fagyott hó) kellett haladnunk ezért jobbnak láttuk, ha a maradék felszerelésünket is előkotorjuk a zsákokból. További fél-egy óra alatt talpunkra kerültek a hágóvasak és a tanult csomókat felhasználva szépen felfűztük magunkat egy 50 méteres kötélre. Ezek után már sokkal nyugodtabban és magabiztosan haladtunk a gleccseren és élveztük a rengeteg új élményt, amit a hó és a jég birodalma nyújtott. Nagyon figyelmesen és óvatosan, de elég jó tempóban haladtunk fölfelé. Aztán hamarosan előkerültek a hasadékok. Először csak egy-egy kisebb, aztán nagyobbak is, de mindig csak tisztes távolságban. Aztán miután elértük a kitaposott útvonalat a terep is egyre keményebbre és izgalmasabbra váltott. Ha nem lett volna egyértelmű az irány, akkor itt már biztos visszafordultunk volna, de így sokkal nyugodtabbak voltunk. Mondván "ha előttünk itt felmentek, akkor nekünk sem lehet probléma". Jöttek is szép számmal az izgalmak, volt ahol méteres hasadékok fölött kellett átmásznunk és volt, ahol jobbról/balról hasadék között mentünk. Persze ahol neccesnek éreztük a helyzetet, ott még körültekintobbek voltunk és igyekeztünk minél jobban biztosítani egymást.
Kis pihenővel és sok fényképezéssel hamar elrepült a következő két óra és a gleccser szélén magasodó sziklafalnál találtuk magunkat. Itt ért minket a következő meglepetés... Vagy 20 méterrel feljebb láttuk az első biztosítási pontot, oda pedig közel függőleges sziklafal vezetett. Sziklamászásra nem készültünk, így hosszas tanakodás után úgy döntöttünk, hogy Zé megpróbál biztosítani amíg én felmászok a falon. Ez nem tűnt túl biztonságosnak, mert alulról nem lehet túl jól biztosítani, de legalább annyit ér, hogy nem csúszok be a gleccser alá, ami a sziklafaltól vagy egy méterre eltávolodott. Az első próblákozás sikertelenül végződött. Pár percig próbálkoztam, de nem éreztem túl stabilnak a fogásokat és hamarosan az ujjaimat sem éreztem. A levegő még kellemesen hűvös volt, de az északi sziklafal metszően hideg  és mire visszafordultam már szorítani sem nagyon tudtam az ujjaimmal. Kicsit beparáztam, de végül egyben leértem és a fagyott ujjaimat melegítettem. Zé is tett egy próbát, de ő sem járt sikerrel. Én már azon voltam, hogy forduljunk vissza, de Zé javaslatára még egy próbát tettünk. Egy kicsit távolabb bakot tartva és nem kicsit emelve rajtam hamar túljutottam a nehezén, a többi pedig már könnyebb volt (leszámítva a pszichés nyomást). Fent gyorsan bekötöttem magamat a biztosítási pontba és vártam a többieket. Elsoként Zé jött, aki méterenként fogásokat helyezett el a kötélen a többiek számára. Harmadiknak Hilda következett, de ő is elakadt a hideg sziklafalon. Nem mert beleülni a biztosításba és bár följebb nem tudott haladni folyamatosan kapaszkodott a falba. Gyorsan kellett cselekednünk és Zével ketten felhúztuk a nehezén. Szegény Hildát nagyon sajnáltam, mert neki is nagyon átfagytak az ujjai. Kicsit le is törött a bili füle, de sajnos nem tudtam segíteni neki, csak vigasztalni próbáltam. Szerencsére hamar túljutott ezen és a többieket már mosolyogva fogadta. Ebben talán annak is szerepe volt, hogy Zé táskájából előkerült egy forró tea, amibe egy nagyon kevés bátorító pálinka is jutott. Füsti és Fezo után két táskát is felhúztunk a kötél segítségével, majd Safi zárta a sort. Ezzel a művelettel is eltöltöttük legalább egy órát, ami nem is lett volna idegesítő, ha meg nem látom azt a kötelet, aminek a segítségével simán fel tudtunk volna jönni, ha az elöttünk lévők el nem felejtették volna lelógatni a gleccserhez... Innentől már nyugodt ferratas rész következett, amit a csúcs alatt még egy kis firn váltott fel.
Délután egy óra volt amikor végül megpillantottuk a csúcson álló hatalmas fém keresztet. Nagyon jó érzés volt felérni és gyönyörködni a tájban. Amikor felértünk még mindent felhő borított, de pár perccel késobb egy pillanat alatt kitisztult az ég és teljes körpanoráma fogadott minket. Hosszasan ámultunk és nekiláttunk megörökíteni a látványt. Mindenki vadul kattogtatta a fényképezojét, aztán Hildával leültünk a kereszt alatti kis párkányra és egy rövid hálát adtunk az Úrnak, hogy végig vigyázott ránk és ilyen jó idő adott nekünk.
Bár jóval tovább tartott a felfelé vezető út, nem volt miért sietnünk, mivel aznapra már csak egy egyszerűnek induló ferrata és némi túrázás várt minket a kocsihoz. Kettő után elindultunk lefelé, és vidáman akasztgattuk egészen addig míg Fezo egy szerencsétlen lépésnél maga alá nem gyűrte az egyik lábfejét. Ebben a legrosszabb az volt, hogy még fönt voltunk a hegy tetején és elég sok szint várt ránk. Nem gondoltam, hogy komolyabb baja lenne a lábának, és egy kis jegelés (hóval) és fáslizás után nagyon lassan folytattuk utunkat lefelé. Egy ideig bírtuk a lassú haladást, aztán egyre jobban kezdte őrölni az idegeinket, hogy megy le a nap és mi még a lenti kis gleccser fölött vagyunk. Hajtani kellett Fezot pedig szerencsétlennek így is volt elég baja. Hildával mi előre mentünk, hogy még sötétedés elött megkeressük az utat és, hogy értesítsük a szállásadóinkat, hogy ne keressenek minket. Ekkorra ugyanis egyértelmű lett, hogy mindannyian még egy éjszakát fogunk a menedékházban tölteni. Mi ketten fél órával sötétedés után értünk a szállásra, közben folyamatosan építettük az irányt jelző "kőembereket" és gyakran megálltunk a lámpával villogni a többieknek. Egy fél órával később a többiek is megérkeztek, akiktől megtudtuk, hogy Fezot néhol a jégen csúsztatva, néhol Zé vállán cipelték le. A lényeg, hogy újra együtt volt a banda és vidáman láttunk hozzá egy jó meleg levesnek és egy sörnek. Közben szemügyre vettük Fezinnyó lábát is, amiről hamar megállapítottuk, hogy részleges bokaszalag szakadása van (utólag kiderült, hogy törés :(). Az egész lábfeje bevérzett és elég rondán nézett ki. Sajnos ezzel nem sokat tudtunk kezdeni, így hamar nyugovóra tértünk. Én egy újabb adag Aspirinnel tudtam csak elaludni, mert a magasság miatt a fejem két napja folyamatosan fájt. Reggelre azonban gyönyörű verőfényes napsütésre ébredtünk és mindenki csak a szép élményekre emlékezett. Ezt követően pedig még további három izgalmas napban volt részünk, ahol megmásztunk három hegyet is, aminek egyikéről kiderült, hogy D+ nehézségű via ferrata volt :).

További képek itt.