"Ne a járt úton haladj, hanem inkább abban az irányban indulj el, amerre még senki sem járt előtted, és te hagyj magad után lábnyomokat." - Ralph Waldo Emerson

Második Kárpátaljai utamon már minden sokkal zökkenőmentesen zajlott. Időközben azonban újra beköszöntött a tél Ukrajnába. Ebből azonnal adódott a gondolat, hogy hova is mehetnénk ilyenkor – természetesen a hegyekbe. Körülnéztünk a térképeken és Bogiék javaslatát elfogadva elindultunk Ungvár irányába, hogy megnézzük a közelében lévő Nevickei várat (Невицький замок).

Viszonylag könnyen meg is találtuk a hegy lábánál lévő kis utat, ami sejtésünk szerint a várhoz vezetett. Kissé aggasztott azonban, hogy nem volt semmilyen túratérképünk, és biztosak voltunk benne, hogy jelzéseket nem fogunk találni. Ezzel kapcsolatban egyből csalódnunk kellett – szerencsére pozitívan. A fákon ugyanis a nálunk megszokott módon fel voltak festve a turista jelek! Neki is vágtunk a meredek kaptatónak, amin már elég jól kitaposott ösvény vezetett a nagyjából 20 centis hóban.

Időközben hozzánk szegődött egy bátor túratárs is – egy töpörödött kis blöki képében :). Az elején még tisztes távolságból követett minket, de szép lassan egyre közelebb merészkedett hozzánk. Látszólag szívesen jött velünk, és mi sem bántuk a társaságát. Kisebb pihenőkkel hamar felértünk és megnéztük a várat. Itt némi hógolyózással és hóban fürdetéssel szórakoztattuk magunkat, és hű társunkat.

Nem akartunk még egyből visszamenni, így elindultunk az egyik szimpatikus úton. Természetesen ezen már jelölés sem volt. A blöki persze továbbra sem tágított mellőlünk, még akkor sem, amikor Hilda előállt azzal az ötlettel, hogy mi lenne, ha egyenesen nekivágnánk az erdőnek. Kicsit aggasztott, hogy térkép és normális ruha nélkül nekivágunk Ukrajnának, de hát gondoltam rajtam ne múljon… Megtettem az első lépést és nyomban meglepődtem, ugyanis a meredek lejtőn egyből combközépig ért a hó. Láttam, hogy ez Hildát egy cseppet sem izgatja, hát elindultunk nyomunkban a blökivel. Kamásli híján a havat folyamatosan lehetett kilapátolni a nadrág szára alól, amíg az már úgy össze nem fagyott, hogy szinte törni lehetett a nadrágot.

Beálltunk irányba és sokat mentünk így előre. Sehol a közelben nem volt út, de biztosak voltunk benne, hogy merre kell mennünk az autóhoz. Semmi sem vette kedvünket, és szegény kutyán is csak nevettünk, ahogy a nála jóval magasabb hóban vágta magát keresztül. Szegénynek nem volt valami könnyű dolga, és biztosra veszem, hogy legközelebb nem szívesen csatlakozna hozzánk, mivel amint leértünk a hegy lábánál lévő úthoz azonnal elindult a velünk ellenkező irányba. Lent gyorsan megszárítkoztunk amennyire tudtunk, és elindultunk visszafelé egy kis kitérővel Ungvár felé.

Összességében nekem nagyon tetszett a gyönyörű havas táj, és a kalandos túra a járatlan utakon. Gondolhatják sokan, hogy mi a jó abban, hogy valaki térdig hóban szenved órákon keresztül, de ez olyan dolog, amit nem lehet elmagyarázni. Az ilyen emlékezetes túrákat, az embernek saját magának kell megtapasztalnia. Mindenesetre aki megnézi az itt készült képeket láthatja, hogy mi legalábbis nagyon jól éreztük magunkat.

Képek:

http://picasaweb.google.com/Nagy.Karoly.Menyhert/Nevicke#

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.