"Életünk minden pillanatában egyik lábunk a tündérmesék földjén, másik lábunk pedig a mélységes szakadék szélén áll." - Paulo Coelho

Rég óta szövögetett álmom, hogy megjárjam Szlovénia legmagasabb pontját, a 2864 méter magas Triglavot. Szépsége és kiszámíthatatlansága teszi ezt a hegyet a Júliai-Alpok királynőjévé, ami egyben a szlovénok nemzeti jelképe is.

Hatan vágtunk neki a túrának: Balázs, Déti, FeZo, Hilda, Safi és én. Reggel négykor találkoztunk a srácokkal az autópályánál, és vígan indultunk neki a hosszúnak tervezett napnak. Minden a terv szerint zajlott, és tízkor már készülődtünk is a hegy lábánál. Az autókat a Mojstranaból dél felé tartó, néhol 25%-os emelkedőkkel tarkított Vrata-völgy végén lévő fizetős parkolóban tettük le. Miután mindenki felszenvedte magára a beülőjét, indultunk is, hogy a délutánra jósolt vihart megelőzzük. A Triglavot nem is a magassága, vagy a túlzottan technikás klettersteig részei, hanem a gyorsan változó időjárása miatt nehéz megmászni. Mivel klímája miatt gyorsan alakulnak ki viharok, a mászós részein használandó sodronyok pedig villámhárítóként működnek, ezért mindig észnél kell lenni, és a legkisebb viharveszélynél vissza kell fordulni. A hegy megvár, viszont ha az embert elkapja a vihar fent a gerincen, akkor jobb, ha máris nekikezd a Miatyánknak.

Mivel minden az időjárástól függött, ezért minden eshetőségre felkészülve több lehetséges útvonalat és szállást is kerestem. Szerencsére úgy tűnt, hogy kitart a jó idő, ezért a Tominskova Pot nevezetű útvonalat választottuk felfelé iránynak, szállást pedig a 2515 méteren lévő Triglavski Dom na Kredaricibe foglaltam telefonon. A parkolótól könnyű sétával dél felé haladva hamar elértük az Aljazev Domot, majd kicsit távolabb a Nagy Karcsit :). Róla elég annyit tudni, hogy fémből van, és kicsinyített mását a mászáshoz használják. Innen indult az igazi túra. Hirtelen meredekre váltott a terep, és pillanatok alatt patakokban ömlött rólunk a víz. Igaz, ebben az is szerepet játszott, hogy mindent felpakoltunk a hátunkra, és nagyjából tíz kilós cuccokkal vágtunk neki a napnak. Sajnos sok utólag fölöslegesnek tűnő dolgot is bepakoltunk, és magunknak nehezítettük meg a haladást. A legnehezebb része a csomagnak a folyadékok voltak, mivel két naposra terveztük a túrát és több helyről azt hallottam, hogy forrással nem fogunk találkozni, a szálláson pedig csak arany áron lehet vízhez/sörhöz jutni. A legnagyobb bajt azonban nem is ez okozta. Hildának nemrég lett új bakancsa és hamar rájöttünk, hogy az bizony nem lett még eléggé betörve. A meredek lejtő pár száz méter szint alatt nagyon durván kikezdte a sarkát. Amint észrevettük lekezeltük ragtapaszokkal, hintőporral és további zoknikkal, de sajnos már késő volt. Erőltettük még egy kicsit, de rá kellett jönnünk, hogy ezt most bizony fel kell adnunk. Nehéz döntés volt, de az egészség a legfontosabb, a  hegy pedig megvár minket. Biztosan nem tudtunk volna így feljutni, így elköszöntünk a srácoktól, és visszaindultunk a kocsihoz.

Kis idő után túltettük magunkat a dolgon, és gondolkodtunk, hogy akkor merre tovább? Úgy döntöttünk, hogy elsőnek a környék vízesésit járjuk be. Aznap felkerestünk a Pericnik és Martuljkov vízesést, majd egy rövid bledi séta után elindultunk a bohinji-tónál lévő Savica vízesés irányába. Estére nem volt könnyű szállást találnunk - az első két próbálkozásra telt ház fogadott minket, de végül sikerült egy teljesen korrekt kis helyet találni. Másnap végül megnéztük a Savica vízesést, majd visszamentünk Bledbe, hogy újra találkozzunk a srácokkal. Út közben fürödtünk egyet a bohinji-tóban, ami egy gyönyörű gleccsertó, és mint olyan, jó hideg is volt. Út közben teljesen véletlenül összefutottunk Dórival és Jánossal is, akik pont ekkor voltak itt a környéken.

A srácok jó későn érkeztek és rendesen le is amortizálódtak. Röviden elmesélték élményeiket, majd vacsorázni indultunk a szállás melletti étterembe. Itt kaja után kaptunk ajándékba valami helyi röviditalt is, aminek nagyon megörültünk... amíg meg nem kóstoltuk :). Igazából nem volt különösebben rossz, de mindenkinek a Chemotox rovarirtó jutott eszébe róla. Este még elszórakoztattuk magunkat a nap közben szerzett héliumos lufikkal és bedobtunk pár Bandidost a szálláson lévő bárban, ahol még ingyen csocsót is találtunk. Mondanom sem kell, hogy csak nagy nehezen tudtuk otthagyni a jó hangulatú helyiséget.

Másnapra a bledi vár és egy kis fürdőzés lett betervezve. A várról inkább csak annyit tudok elmondani, hogy festői szépségű helyre lett építve. Viszont a benne lévő kiállítás már nem  volt olyan izgalmas. Legjobban az árnyékszékkel és egy 3D-s térképpel szórakoztattuk el magunkat, de különösebben nem kötött le engem. Kis kajálást követően visszamentünk a bledi-tóhoz, ami a  bohinji-hez hasonló, de talán még szebb a közepén lévő kolostorral és a hegyormon lévő várral. Itt is lenyúltak néhány eurót a belépőért, cserébe jól elszórakoztattuk magunkat az ugródeszkával. Volt mindenféle ugrás: tehén, superman, csattanó maszlag és fezófélehátas :). Végül az egész megkoronázásaként a tó közepén kaptam Hildától "névnapomra" egy üveg finom afrkiai bort.

Hétfőre és keddre a Hét-tó-völgye volt eredetileg tervezve, de a társaság többi tagját olyan szinten emésztette fel a Triglavos túra, hogy egyértelműen arra szavaztak (na jó, Déti még állta a sarat), hogy inkább nézzünk valami más program után. Így esett a választás a vadvízi evezésre, ami rajtam kívül mindenkének új élményt jelentett. Sikerült is összeszervezni egy magyar túravezetőt, de az evezéshez először át kellett autóznunk a Triglav másik oldalára, a Soca (magyar nevén Isonzó) folyóhoz. Hihetetlen tiszta, zöldes-kékes színe felejthetetlenné teszi ezt a gyönyörű folyót. Útban Bovechez felkerestük a forrását is, amihez egy kicsit kirándulni is kellett. Ezt követően még épp időben érkeztünk a túravezetőkhöz, és már vittek is minket kisbusszal a folyóhoz. Felöltöztünk neoprén ruhánkba és egy kis oktatás után már kezdődött is a kaland. Izgalmas órákat töltöttünk el a száguldó vízen. Sziklákról ugráltunk (a legmagasabb nyolc méteres volt), pacsiztunk, szeltük a habokat és persze kerülgettük a hatalmas sziklákat.

Az extrém kalandok után felkerestük még a Boka vízesést is, ahol Détivel ketten egy kisebb felfedező útra indultunk. Visszafelé Olaszországon keresztül mentünk és a vacsorát már a "szokásos" éttermünkben fogyasztottuk, ahol most egy kicsit más ízű chemotoxot kaptunk ajándékba. Másnap megnéztük a Postojnska Jama nevezetű hatalmas cseppkőbarlangot, aminek érdekességge, hogy kisvasúttal lehet a barlang belsejét elérni. Itt milliónyi kisebb-nagyobb cseppkő fogadott minket és csodálatos látványban volt részünk. Ámultunk-bámultunk, majd a végén megnéztünk néhány szerencsétlen barlangi vakgőtét, amik egy nagy akváriumban meditáltak. Érdekességük, hogy akár 120 évig is elélnek, és 8 évig is kibírják élelem nélkül.  

A barlang után elmentünk még a közelben lévő Predjama kastélyhoz, ami a Gyűrűk Urában szereplő Helm-szurdokhoz hasonlatos. Nagyon tetszett, ahogy felhasználták a természetes adottságait a helynek, és félig természetes, félig mesterséges építményt alkottak. Sok helyen a vár és a mögötte lévő barlang teljesen egybe lett építve. A vár bejárása után érzékeny búcsút vettünk a srácoktól, akik elindultak haza, mi pedig Hildával mindenféle további terv nélkül újabb kalandokat keresni. Estére Postojnaban egy vadásznál találtunk szállást, majd reggel útra keltünk a Skocjanska Jame barlanghoz. Ennek érdekessége, hogy a Reka reka, magyar nevén Folyó folyó :) vájta föld alatti kanyonban sétálhat az ember, ami 1986 óta az Unesco világörökség része. Nagyon érdekes a hatalmas méretű kanyon és, hogy folyamatosan 50 méter magasan sétálunk a bent csordogáló patak fölött. Ez a kis patak azonban áradások idején akár 100 méterrel is megemelkedhet, amiről régi jelzések, és a korábbi útvonal maradványai tanúskodnak. Ami engem legjobban megfogott, az a 70 méter magasan lévő és 45 méter hosszú híd. Maradva a Gyűrűk Uránál, ez leginkább Mória bányáiban lévő hídra hasonlít. Hildával az az érzésünk támadt a barlangból kiérve, hogy Tolkien az egész művét Szlovéniai élményekre alapozta mert visszagondolva, rengeteg ismerős helyszín fogadott még minket.

Másnap a tengert szerettük volna megnézni, ezért el is indultunk Koper irányába, de előtte még elmentünk Lipicára, megnézni a híres lipicai ménest. Sajnos nem volt aznap előadás, így pedig fölöslegesen adtunk ki pénzt a belépőre, mivel kint a karámoknál többet láttunk a lovakból, mint bent az istállóknál. Nem sok időt töltöttünk el itt, és így hamar meg is érkeztünk Koperbe. Itt volt a legnehezebb szállást találni, de egy eldugott kis utcában nagy nehezen találtunk kiadó szobát egy öreg művésznél. A bácsi annyira kedves volt, hogy nem tudtunk nemet mondani neki. A szállás nem volt tisztának mondható, és a fürdőszoba + wc összesen egy négyzetméterre volt összezsúfolva. Ennek ellenére az épület hangulata teljesen magával ragadott engem. Minden aprólékosan ki volt dolgozva, és a falra festve is szép képek fogadtak minket. Este a belvárost jártuk be, ahol éppen valami ünnepség volt, ingyen csocsóval, és kirakodóvásárral.

Másnap fürödtünk egy kicsit a tengerben, "Ha már itt vagyunk, fürödjünk is benne..." alapon. Igaz Szlovénia nem a tengeréről híres, de azért örülhetnek, hogy legalább az is jutott nekik egy kevés. Az utazás további részeként azt találtuk ki, hogy megnézzük a Krizna Jama nevezetű barlangot, ami arról híres, hogy csónakkal lehet bejárni. A barlangot nem volt könnyű megtalálni, de végül a közeli faluban egy barlangásztól kaptunk útmutatást. Sajnos ebben az időszakban a kevés csapadék miatt csak egy nagyon kis része látogatható a barlangnak. Ennek nem örültünk, de végül így is nagyon érdekesre sikeredett, mert a vezetőn kívül csak mi ketten voltunk a barlangban. Az alapján, amit láttunk nagyon szép lehet a teljes túra. A csónak megvilágította maga alatt a vizet, és minden földöntúli zöldes fényben úszott. Néhol még cseppkövek is voltak alattunk, ami még érdekesebbé tette a látványt. Ez a barlang valamiért nem került a turisták látóterébe, annak ellenére, hogy az egyik legérdekesebb azok közül, amikben eddig voltam. Talán nem is baj, mert így sokkal hangulatosabb, mint azok a barlangok, ahol az ember lépni sem tud a tömegtől. Fontos megemlíteni, hogy aki a teljes evezős túrára is szeretne menni, az jó előre foglaljon helyet, mert a leghosszabb útra évente összesen 100, azaz száz ember mehet. Én mindenképp meg szeretném egyszer nézni, ha lesz rá lehetőségem.

Ekkor jött az eddig csak fejemben motoszkáló ötlet, hogy mi lenne ha még egyszer visszamennénk a Triglavhoz, és újra nekivágnánk a hegynek. Kisebb tanakodás után úgy döntöttünk, hogy meg kell próbálni. Most viszont a via-ferrata-s útvonalak helyett a szandálban (!) is teljesíthető hosszabb, de nem olyan meredek útvonalat választottuk. Ugyanis Hilda valóban szandálban tervezte az út első hosszabb részét megtenni, mivel a sarka még mindig nem gyógyult meg teljesen. Előtte azonban visszamentünk Bledbe, hogy megnézzük a szigeten lévő kolostort, és hogy egy utolsó kényelmeset aludjunk. A kolostorhoz kis gondolaszerű bárkákkal vittek át minket. Az egész számomra csak egy a sok turista lehúzó látványosságok között. Egyszer meg lehet nézni, de jobban jár az ember, ha a várból megnézi, és inkább másra költi a pénzét.

A Triglavhoz ezúttal Rudno Polje parkolóból indultunk, amihez keresztül kellett vágnunk magunkat az egész hegyen, mivel az estét újra a bohinji-tó partjánál fekvő Ribcev Lazban töltöttük. A turistaút itt is folyamatosan emelkedett, de legalább nem volt olyan meredek, mint a Tominskova Pot felől. Hilda szandálját párszor megcsodálták a szemben jövők, mi meg csak jókat mosolyogtunk magunkban. Sajnos elég felhős volt az ég, így csak ritkán láttuk a gyönyörű tájat. Voltak kisebb kitett részek, de igazán kapaszkodós rész csak az út vége felé volt. Ebből az irányból véleményem szerint bárki el tud jutni a Triglavski Domig, aki megfelelő állóképességgel bír, és nem fél a Rám-szakadéknál kisé kitettebb részektől. Ehhez az útvonalhoz nincs szükség beülőre, legfeljebb sisakra, nehogy egy zerge, vagy turista a fejünkre gurítson néhány sziklát. Út közben megálltunk egy keveset pihenni a Vodnikov menedékháznál, és még néhány szélvédettebb helyen.

Egyre sűrűbb lett délutánra a felhő, és nagyon el voltunk fáradva, amikor végül a sokadik csúcs mögött a felhőkből szélkerék sziluettjét pillantottunk meg. Nagyon megörültünk, és újult erővel vágtunk neki a maradék kis távnak. A plató tetejére kiérve megláttuk a hatalmas Triglavski Dom épületegyüttest is, a kis kápolnájával együtt. Elsőnek ide tértünk be, majd a kis kitérő után bementünk a menedékházba. Szobát, pontosabban egy kis priccset foglaltunk. Fejenként 20 euróért megkaptuk egy harminc fős szoba egyik emeletes ágyának az alját. Itt éppen csak annyi hely volt, hogy az ágyak közé be tudjunk sétálni, és lepakoljuk a cuccunkat. Úgy voltunk elszállásolva, mint a heringek, de hát az embernek meg kell becsülnie ezt a kis meleg fekhelyet is 2515 méteren. Így is sokkal jobb, mint fagyban, esőben és villámok közt kint a szabadban aludni, már csak azért is, mert az egész nemzeti park területén tilos a sátrazás.

Tudtuk, hogy túl sok jóra nem számíthatunk az időjárás tekintetében, így megkérdeztem a helyi meteorológust, hogy mit javasol: ma délután, vagy inkább holnap reggel vágjunk neki a csúcsnak. Ő erre nemes egyszerűséggel azt a választ adta nekünk, hogy inkább egyiket sem javasolja. Ettől a választól féltem leginkább, de úgy döntöttem, hogy még nem tűnik annyira rossznak az idő - talán még meg tudjuk csinálni. Neki is vágtunk kis csomaggal, de a ködből hamar szemerkélésre váltott az időjárás, majd pedig el kezdett szakadni. Nem sokkal ez előtt találkoztunk egy csapattal, akik már visszafelé jöttek, és tőlük azt az információt kaptuk, hogy fel lehet jutni, de nagyon óvatosan kell haladni, mert nagy a szél és csúszik a kő. Felvettük az esőkabátokat, és kicsit elbizonytalanodva haladtunk tovább. Ekkor a távolban meghallottuk az első mennydörgést... Nagyon nem örültünk neki, de ebből egyértelmű lett, hogy fordulnunk kell.

Óvatosan, de olyan gyorsan haladtunk lefelé, ahogy csak tudtunk. A sodronyokba még véletlenül sem kapaszkodtunk, nehogy egy közeli villám azon keresztül érjen el minket. Egyedül a sziklákba, és a különálló vasrudakba kapaszkodtunk. Az eső közben egyre erősebb lett, és a korábban csupasz hegyoldalban szabályos patakok jelentek meg az utunkban. A felhő is teljesen bekerített minket, így a másodpercekkel korábban tisztán kivehető menedékház is teljesen eltűnt a szemünk elől, így csak nagy nehezen tudtunk újra irányba kerülni. A tanulság ebből, hogy ilyen helyen  ha a legcsekélyebb esélye is van viharnak, akkor nem szabad elindulni! Tényleg nagyon gyorsan tud változni az időjárás, és fent a hegyoldalban nincs olyan biztonságos pont, ahol az ember nyugodtan át tudná vészelni amíg a vihar eláll. Szerencsére mi még időben visszafordultunk és tudom, hogy ha legközelebb ilyen helyzetbe kerülünk, akkor inkább neki sem vágok az útnak.

Estére elgyötörten ültünk a menedékház "éttermében", ahol meglepetésre nagy élet fogadott minket. Egy nagyon díszes tangóharmonikán zenéltek, miközben sokan táncra is perdültek. Egy kiadós babgulyás elfogyasztása közben olvasgattuk a korábbi magyar hozzászólásokat a vendégfüzetben, majd nyugovóra tértünk. Azt hittem, hogy problémát fog okozni, hogy nem lesz fürdési lehetőség, de igazából még ahhoz sem volt erőnk, hogy ruhát cseréljünk. Úgy ahogy voltunk lefeküdtünk aludni a nagy szobába, ahol sokan már érkezésünkkor (délután négykor) is aludtak. Természetesen voltak akik éjfél után jöttek csak aludni, úgyhogy nem volt teljesen pihentető az alvás. Kisebb hőemelkedéssel is küszködtem, és nem nagyon akart álom jönni a szememre. Főleg, hogy a távoli ablak mögött fél percenként villant fel az ég. Egész éjszaka vihar volt, és csak reménykedtünk, hogy másnap legalább haza tudunk menni, mivel ekkorra már a pénzünk és a lelkesedésünk is kicsit megcsappant. Éjszaka volt aki magában beszélt, egy másik ember pedig valószínűleg alvajáró volt.

Nagyon vártam a reggelt, és megörültem, amikor megpillantottam telefonomon, hogy már négy óra van. Gyorsan éledezni kezdett a szoba, és mi is percek alatt összepakoltunk mindent. Kimentünk az épület elé, és szomorúan konstatáltuk, hogy az időjárás nem akar javulni. Úgy döntöttünk, hogy megreggelizünk, összeszedjük a megszáradt ruháinkat a kandallótól, és amint eláll az eső útra kelünk. Így is lett. Öt percenként mentem ellenőrizni az időjárást, és amikor elállt egy pillanatra, indulót fújtam. Voltak akik csodálkozva nézték, hogy útra kerülnk. Valószínűleg azt hitték, hogy a csúcsra indulunk. Az út első felén gyors tempót diktáltam, hogy ha újra rosszabbodik az idő, addigra már leérjünk a veszélyes, kitettebb részekről. Szerencsére kitartott a jó idő, és lefelé nem történt semmi probléma. Ez az irány sem volt túl könnyű, és a végén jól esett újra megpillantani Süsüt. Úton hazafelé már nem történt semmi izgalmas és örömmel gondoltunk vissza az elmúlt napok élményeire. Összességében rengeteg gyönyörű természeti csodát láttunk, rengeteg élménnyel gazdagodtunk, és nagyon jól szórakoztunk a hegyek, vízesések és barlangok földjén eltöltött kilenc nap alatt. Elhatároztuk, hogy jövőre visszajövünk, és akkor már semmi sem állhatja utunkat, hogy meghódítsuk a Triglavot!

Képek a szlovén élményekről itt.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.