"Egyetlen kaland többet ér, mint ezer egyforma nap, amit kényelemben és jólétben töltök." - Paulo Coelho

Az alábbi sorok Jani, alias Remeron hírhedt túratársunk tollából származik...

„Korán kelve méláztam az ágyamban még Egerben hajnali 4-kor, már megint 3 nap túrázás. Ezzel még nincs is baj mivel, szeretem csinálni. De amik közben terven kívül történhetnek az mindig izgalmasabbá teszi az élményeket. Ebben az esetben sem történt máshogy ismét produkált a kis csapat. Volt eltévedés, patakba esés, túratárs elvesztés, autómentés. Természetesen a felsorolás nem teljes, de későbbiekben majd részletezem.

5.30-kor felvettem Lali barátomat Egerben és indultunk Miskolc felé a Bükkön keresztül.Azt gondoltam rövidebb lesz erre felé,  valamint Bettit Diósgyőrben kellett felvenni és így egyszerűbbnek hittem, mint a hármason. Természetesen a hegyen olyan köd volt, hogy az orrunkig sem láttunk valamint arról megfeledkeztem, hogy Lali nem igazán szereti a kanyargós utat, így lehúzott ablakkal 30 km-es sebességgel száguldottunk. Sajnos Lillafürednél tovább nem jutottunk, barátom arc színét látván valamint nyöszörgéséből kikövetkeztettem, ha nem akarok szembesülni a reggelijével meg kell állnunk. Kényszerpihenőnk után és pár telefonálást követően (ugyanis már fél órás késésben voltunk) megtaláltuk Bettit és indultunk a többiekért a Búzára (tér). Ott találkoztunk a többiekkel Zsolti, Antsa, Kornél, Merlin, Customs és Ice Bob, aki szerintem 1 kicsit néma is :D (bocsi Bob).

Kellemes 1 órás utazás után megérkeztünk Sátoraljaújhelyre a vasútállomáshoz. Itt még további túratársak csatlakoztak hozzánk a két Imre és Peti. Ekkor beszéltem telefonon Karesszal aki mondta, hogy ne várjuk meg őket, mert Záhonynál fennakadtak (nem részletezte, hogy miért, remélem nem csempészés miatt :D) és majd a kéken csatlakoznak hozzánk a Bányi-nyeregnél. Nagy ismerkedések és öltözködések után villám gyorsan (3/4 óra) el is indultunk célunk felé Bózsvára. Zsolti barátunk Sátoraljaújhelyi mivoltát tudván nem igyekeztem a térképet használni a K négyzet után K+ és már ott is vagyunk a kéken. Borongós időben vidám társasággal róttuk a métereket, lassan elhagytuk a várost és megérkeztünk a természetbe. Na mikor először letértünk a műútról éreztük és láttuk, hogy kb. 20 centis latyakos hó van az ösvényen. Ekkor még nem is foglalkoztatott annyira, tele voltam energiával, hajrá, gyerünk remek túra lesz! 3,5 km után sikerült először eltévedni, én azt hiszem ez a saját új csúcsom. Épp, hogy erdőbe érünk Janika már el is téved túravezető minőségében. Kértem a műholdak segítségét, Zsolti gps-kütyüjén keresztül és megtudtuk, hogy hol vagyunk. Kis élcelődések és kaján vigyorgás után haladtunk tovább a helyes irányba. Szerencse az elkavarásban, hogy így rövidítettünk kb 1 km-t. A kékre kiérve találkoztunk Karesszal (vagy 10 teli 20 l-es kannát pakolgatott :D) és Surával. Nagy örömködés, pecsételés és indultunk tovább jókedvűen. Út közben természetesen ment a hozott pálinkák tesztelése, komoly véleményformálások és szakértések. Mint említettem már előzőekben, 20 centis latyakos havacska táncolt folyamatosan a talpunk alatt és ez szép lassan őrölte erőnket.

Vágáshutára beérve, kerestük a helyi vendéglátóipari egységet, pecsételés céljából. Találtunk is 1 házat kicsit romos állapotban az ajtó előtt tornáccal, pecséttel. Az ajtó fölött hirdetve elnevezését Kurta Kocsma. Annyira nem erőltettem a bemenetelt. A tornácon megpihenve, szendvicseket fogyasztva beszélgettünk, de a társaság fele bemerészkedett a tető alatti térbe. Miután Antsa az ajtón kikandikálva kérdezte kérünk e teát, már láttam nem ússzuk meg a belépést. Természetesen kértünk és beléptünk a szentéjbe. 5X5-ös helység két kanapéval 3-4 székkel, asztalra nem emlékszem, valamint 1 pici pulttal és mögötte szegényes italválasztékkal valamint a tulaj, aki igen kedvesen fogadott. Pálinka megkínálása után a fejemre húzott 1 II. világháborús német rohamsisakot és büszkén végig mutatta a hutákon készült üveg tárgyakat. Megköszöntük a vendéglátást, a teát és indultunk tovább.

Nem szeretek műúton túrázni. Itt viszont már vártam, hogy kiérjünk a Vágáshuta utáni műútra izmainkat megpihentetni, és nem hatalmas erőket mozgósítva az óránkénti 3 km-es sebességre. Nagyhutára beérve egy helybéli asszonytól, aki szembe biciklizett velünk, kérdeztem hol van a Polgármesteri Hivatal (ott szerettünk volna pecsételni)?

Ő mondta, hogy megmutatja, hol lakik a polgármester.
Én mondtam, hogy örülök neki, de sietnénk mégis ugyan hol van a polg hiv?
Ő mondta, de ott ilyenkor nincs senki.
Én mondtam, hogy köszönjük az információt, nem baj de ugyan hol van a polg hiv?
Ő erre nem válaszolt és tovább kerekezett.
Biztos gondolta: okoska turisták!

Miután megtaláltuk a Fő utcán a Hivatalt, pecsételtünk és nagyobb sebességre ösztönözve a társaságot igyekeztünk Bózsva felé, félve, hogy lekéssük a buszt. Nagyhutáról kishuta felé végig műúton haladtunk így viszonylag jó iramot menve az utolsó szakaszt gyorsan teljesítettük és a busz indulása előtt 3/4 órával megérkeztünk Bózsvára, amikor is eleredt az eső. Szerencsénk volt az idővel, így nem áztunk el. Próbáltunk kocsmába bejutni, de az csak 17-kor nyit így megelégedtünk a buszmegálló fedett várójával.

Jó hangulatú buszozást követően Zsolti búcsúzott tőlünk várta az otthoni kaja, mi pedig megérkezvén busszal a vasútállomáshoz 3 felé szakadva indultuk kocsival a szállás felé már jócskán sötétben. Customs Kareszékat vitte a kocsijukhoz én előre sietve mentem Petiék előtt és el is hagytam őket. Mivel nagy helyismerettel rendelkezem és gps-em sincs 10 km után letértem a 37-esről és élvezve a borzasztó utak minőségét elindultunk Makkoshotyka felé. Gondolkoztam, emlékeimben kutattam, de sehogy nem stimmelt valami az irányt illetően. Makkoshotykán elővéve 1 térképet konstatálta a társaság, hogy rossz felé jövünk. Az rendben van, hogy Bob nem szólt :D de a két miskolci leányzó simán beirányított rossz felé :D. Sebaj, hátra arc és irány a 37-es. Ezután már nem tévesztettem irányt és nemsokára a kitűnő minőségű aszfalton ( itt tenném hozzá, hogy vasárnap 1 terepjárót láttunk kitörött hátsó kerékkel)  elértük Újhutát. A szálláson a házi néni fogadott, majd körbe vezetett a gyönyörű szálláson és 1 becherovka elfogyasztása után elfoglaltuk szobáinkat.  Lassan megérkeztek az esti résztvevők is Viane, Indi, ZZZ, Zaki. Vacsiztunk a szomszédos panzióban, a pálinka fogyasztás a tetőfokára hágott és kellemes zene hallgatás közben ismerkedtünk a Bashozás örömeivel.

Én az éjszaka megnősültem és mégis más szobában ébredtem, a részletekre nem emlékszem. Többiekről nem tudok nyilatkozni :D :D :D

Jó hangulatú, de fárasztó napon voltunk túl. Az éjszaka szakadt az eső és a reggeli túrázás bizonytalanná vált.”

Kaláka: Kosztolányi Dezső - Akarsz-e jászani

„Nem azért felejtünk el játszani, mert megöregszünk, hanem attól öregszünk meg, hogy elfelejtünk játszani.” - George Bernard Shaw

Karika X. születésnapjára drága nővérétől és az ő párjától (Dávidtól), na meg az ikerktől Twistert kapott. Mint türelmetlen kisgyerekek rögvest partnereket kerestünk és vodka kíséretében játszani kezdtünk. Az ital fogyasztásával egyenes arányosságban nőtt az újrakezdett játékok száma. (Szóval mindenki hamar a padlón találta magát... )

Azt tartottam magamról, hogy ebben legalább jó vagyok, de most kiderült számomra, hogy a pia nagyban befolyásolja ezt a játékot. Minél többet iszol, annál többet nevetsz és annál hamarabb összeesel! :) 

Ajánlom mindenkinek, aki már unja az Alkoholit! :)

"A kutya az egyetlen a világon, aki jobban szeret téged saját magánál." - Josh Billing

Karesszal a Budai hegyekbe látogattunk a szülinapja előtt. Szép havas volt a táj, a kutyák is izgatottan várták, hogy kimászhassanak a kocsiból. :)

Normafánál landoltunk és rögtön ettünk is jóféle rétest. Sétáltunk egészen a Tündérszikláig, ahol Karesz Mayát nagyonis kétségbe ejtette. Leültette a Tündérszikla aljánál és ő felmászott a tetejére. Olyan aggódva figyelte a gazdit, mint anyuka az épp életveszélyben lévő gyermekét! :) Viszont Inka sem volt kutya, ő velem maradt egy kicsit távolabb a sziklától, nehéz volt visszatartanom, hogy nem mentse meg a gazdit! :) Biztosítok mindenkit, Karesz épségben lemászott és nem történt semmi baj (hála az aggódó kutyuknak!).

 Az időjárás viszont keresztbe húzta a számításainkat. Olyan hóviharba keveredtünk, hogy vissza kellett fordulnunk, de persze a lányok a hóesést is élvezték. Rohangáltak össze-vissza. Igaz, este nem jöhettek be a házban, mert jól eláztak, gyanítom ez már nem tetszett nekik annyira! :)

Képek: http://picasaweb.google.com/Nagy.Karoly.Menyhert/Normafa# 

"Ne a járt úton haladj, hanem inkább abban az irányban indulj el, amerre még senki sem járt előtted, és te hagyj magad után lábnyomokat." - Ralph Waldo Emerson

Második Kárpátaljai utamon már minden sokkal zökkenőmentesen zajlott. Időközben azonban újra beköszöntött a tél Ukrajnába. Ebből azonnal adódott a gondolat, hogy hova is mehetnénk ilyenkor – természetesen a hegyekbe. Körülnéztünk a térképeken és Bogiék javaslatát elfogadva elindultunk Ungvár irányába, hogy megnézzük a közelében lévő Nevickei várat (Невицький замок).

Viszonylag könnyen meg is találtuk a hegy lábánál lévő kis utat, ami sejtésünk szerint a várhoz vezetett. Kissé aggasztott azonban, hogy nem volt semmilyen túratérképünk, és biztosak voltunk benne, hogy jelzéseket nem fogunk találni. Ezzel kapcsolatban egyből csalódnunk kellett – szerencsére pozitívan. A fákon ugyanis a nálunk megszokott módon fel voltak festve a turista jelek! Neki is vágtunk a meredek kaptatónak, amin már elég jól kitaposott ösvény vezetett a nagyjából 20 centis hóban.

Időközben hozzánk szegődött egy bátor túratárs is – egy töpörödött kis blöki képében :). Az elején még tisztes távolságból követett minket, de szép lassan egyre közelebb merészkedett hozzánk. Látszólag szívesen jött velünk, és mi sem bántuk a társaságát. Kisebb pihenőkkel hamar felértünk és megnéztük a várat. Itt némi hógolyózással és hóban fürdetéssel szórakoztattuk magunkat, és hű társunkat.

Nem akartunk még egyből visszamenni, így elindultunk az egyik szimpatikus úton. Természetesen ezen már jelölés sem volt. A blöki persze továbbra sem tágított mellőlünk, még akkor sem, amikor Hilda előállt azzal az ötlettel, hogy mi lenne, ha egyenesen nekivágnánk az erdőnek. Kicsit aggasztott, hogy térkép és normális ruha nélkül nekivágunk Ukrajnának, de hát gondoltam rajtam ne múljon… Megtettem az első lépést és nyomban meglepődtem, ugyanis a meredek lejtőn egyből combközépig ért a hó. Láttam, hogy ez Hildát egy cseppet sem izgatja, hát elindultunk nyomunkban a blökivel. Kamásli híján a havat folyamatosan lehetett kilapátolni a nadrág szára alól, amíg az már úgy össze nem fagyott, hogy szinte törni lehetett a nadrágot.

Beálltunk irányba és sokat mentünk így előre. Sehol a közelben nem volt út, de biztosak voltunk benne, hogy merre kell mennünk az autóhoz. Semmi sem vette kedvünket, és szegény kutyán is csak nevettünk, ahogy a nála jóval magasabb hóban vágta magát keresztül. Szegénynek nem volt valami könnyű dolga, és biztosra veszem, hogy legközelebb nem szívesen csatlakozna hozzánk, mivel amint leértünk a hegy lábánál lévő úthoz azonnal elindult a velünk ellenkező irányba. Lent gyorsan megszárítkoztunk amennyire tudtunk, és elindultunk visszafelé egy kis kitérővel Ungvár felé.

Összességében nekem nagyon tetszett a gyönyörű havas táj, és a kalandos túra a járatlan utakon. Gondolhatják sokan, hogy mi a jó abban, hogy valaki térdig hóban szenved órákon keresztül, de ez olyan dolog, amit nem lehet elmagyarázni. Az ilyen emlékezetes túrákat, az embernek saját magának kell megtapasztalnia. Mindenesetre aki megnézi az itt készült képeket láthatja, hogy mi legalábbis nagyon jól éreztük magunkat.

Képek:

http://picasaweb.google.com/Nagy.Karoly.Menyhert/Nevicke#

„Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.” - Antoine de Saint-Exupéry

Szürtéből hazaérve Karesz az állomáson fogadott egy meglepetéssel, amit nem volt hajlandó elárulni, egészen a Népligetig. Itt megláttam a táblát, mely' a Láthatatlan Kiállítást hirdette. Rögvest mosolyra derültem és titokban reménykedni kezdtem, hogy ez lesz a meglepetés. :) És lám-lám, az én Kareszom újra a kedvemre tett vagy úgy is mondhatnám, hogy előre kitalálta a gondolatomat. Mivel mikor leparkoltunk, közölte velem, hogy akkor irány a Láthatatlan kiállítás. :)

Mikor odaértünk épp indult egy csoport, így csatlakoztunk hozzájuk. A vezetőnk egy 3 éve vak férfi volt. Sokat mesélt nekünk a két világ közötti tényleges különbségről.
Útnak indulva sokszor bokán rúgtam Kareszt, jelzem jogosan, mert semmit sem láttam (és persze Ő sem). Voltunk parasztházban, utcán, zöldségesnél, konyhában, múzeumban és többek között még egy szórakozó helyen is. Nagyon tanulságos és egyben szórakoztató is volt. Sok olyan dolgot megtudtunk, amit hasznosíthatunk az életben is, ha egy látássérült felebarátunkkal találkozunk. (Pl.: Ha látjuk, hogy egy vak ember épp felszállni készül egy buszra, akkor előbb kérdezni kell mintsem segíteni felszállni, mert meglehet, hogy többet ártunk, mint segítenénk. Mivel a látássérülteket megtanítják tömegközlekedni, nem kell őket béna emberként kezelni!)

A kiállítás végén sok praktikus eszközt próbálhattunk ki, melyeket gyengén látók használnak például a konyhában. Mindenkinek kötelezően ajánlottá tenném a kiállítás látogatását. Tényleg érdemes egyszer időt szakítani és elmenni "tanulni". :)

25-én hétfőn este úgy döntöttünk, hogy irány a Balaton és mivel tél van, így nem bikinit pakoltunk, hanem jégkorit. Még soha nem voltam télen a Balatonnál, így nagyon örültem, hogy végre láthatom jégbe fagyva. Csodálatos látványt nyújtott a mozdulatlan magyar tenger. Izgatottan vártam, hogy végre hasíthassam a jeget. :)

Nagyon tetszetős volt, hogy végre nem körbe-körbe kellett menni,  mint a műjégen. Mehettem arra amerre kedvem tartotta. Miután átfagytunk a csípős téli levegőn, mentünk szaunázni utána meg lubickolni és újra szaunázni, lubickolni, szaunázni... ez volt számomra az igazi kikapcsolódás és pihenés.

26-án este szomorúan pakoltam össze a cuccaim... "Sajnos" szerdán szemináriumon volt jelenésem. Pedig szívesen elviseltem volna még ezt a sűrű programot! :)

„A boldogsághoz nem vezet út. Az út maga a boldogság.” - Buddha

Buddha ebben bizony nem kicsit tévedett :). Első utam Kárpátaljára ugyanis kellően izgalmasra sikeredett, és jelen esetben pont fordítva volt igaz a fenti idézet. Nem az út volta maga a boldogság, hanem ahová vezetett… Az út nagy része a magyar szakaszon inkább csak fárasztó volt, főleg, hogy munka után ültem a volán mögé. A hét elején ugyanis megszabadultam a kötésektől.

Záhonyig autóval kb. 3-4 óra alatt lehet leérni. Hilda a lelkemre kötötte, hogy ne felejtsek el kitölteni egy lapot, amit minden Ukrajnába utazónak ki kell tölteni. Mivel Ő vonattal szokott menni, ezért annyit tudott erről mondani, hogy mire az ukrán határhoz érek, már legyen kitöltve. A magyar határnál minden zökkenőmentesen zajlott, és próbáltam kérni olyan nyomtatványt, amiről mesélt. A őr viszont meg volt győződve arról, hogy elég lesz majd visszafelé. Pislogtam párat, de gondoltam csak jobban tudja, szóval fogtam magam és odébbálltam. A határ pont a Tisza két partján van és az ukrán részhez át kell menni a hídon. Már egyből itt megcsapott a kelet első fuvallata :).  A keskeny 1x1 sávos hídon gond nélkül 3 sávban álltak az össze-vissza tolakodó autók, és a mindenfelé magyarázó emberek. Szerencsére az ukrán irányba nem volt gond, és így könnyen elszlalomoztam az autók között. Nagyon megörültem, amikor a túloldalt megláttam, hogy milyen rövid sor áll az ukrán határnál. Sajnos azonban hamar legörbült a szám, amikor az egyik mögöttem álló autóból egy segítőkész helyi ember hozzám sietett és mondta, hogy menjek vissza a hídig. Elmesélte, hogy ott bizony meg kellett volna állni, és az ott mászkáló határőrtől kérni egy kitöltendő nyomtatványt. Legalább azt megtudtam, hogy Hilda valószínűleg erről a papírról beszélt, csak azt nem tudta, hogy ott kell kérni. Pislogtam párat, hogy most akkor ezt hogyan is lehetne megoldani. Mivel ott nem lett volna szerencsés autóval forgolódni, úgy döntöttem, hogy kiállok az autóval a sorból, és gyalog megyek vissza. Meg is találtam az ott járkáló határőrt, és kézzel lábbal elmutogattam neki, hogy szükségem lenne arra a bizonyos papírra. Itt szembesültem először, hogy itt bizony mit sem érek az angoltudásommal, és a magyar mellett leginkább az activity játékban szerzett képességeimre kell ebben az országban hagyatkoznom. Ezt követően nagy nehezen visszakunyeráltam magam a sorba, és a kitöltött papírt büszkén mutattam a vámosnak. Az megnézte és nemes egyszerűséggel ennyit kérdezett: „Másik papír?”. Újabb hosszas activity és szerencsétlenkedés következett, és öt perc után jobbnak látták, ha behívnak az őrbódéba és kb. 200 forint ellenében kiállítják nekem azt a bizonyos „másik papírt”. Mint később megtudtam, ezt is a hídnál lévő őrtől kellett volna kapnom, ha autóval mentem volna vissza. Ezután egy kis vámvizsgálat és szerencsétlenkedés következett, hogy visszakapjam a kitöltött papírom másik felét. Azt ugyanis már tudtam, hogy ezt a lapot gondosan meg kell őrizni az ott tartózkodás alatt. Amint ennek is vége lett, gyorsan eltakarodtam az őröktől, és próbáltam elpakolni az irataimat, ami alatt először egy stoppos, majd egy pénzváltós sheftes próbált boldogítani… Még ha ez így leírva viszonylag egyszerűnek is tűnik, én fél óra alatt leizzadtam egy kilót, és biztos megjelent néhány ősz hajszál is a fejemen :).

Ezután már csak azzal kellett megküzdenem, hogy ebben az országban a jól megszokott latin betűk helyett cirill hieroglifák fogadtak. Így Hildát megtalálni a mindössze néhány kilométerre lévő faluban is komoly nehézségekbe ütközött, és a volán mögött ülve úgy nézhettem ki, mint valami beszívott bagoly, ahogy a hatalmasra nyitott szemeimmel próbáltam mindenfelé figyelni. Egyelőre azonban még a falu megtalálása sem volt egyszerű térkép és a cirill betűk ismerete nélkül. Így először sikeresen elmentem Hilda mellett, de szerencsére Ő akkor már kint volt és hívott, hogy forduljak vissza.

Bent nagyon finom rakott krumpli fogadott, és megismertem a többieket: Bogit, Szidit és Sándort. A hétvége inkább pihenéssel telt, de azért szombaton elmentünk Munkácsra mászkálni egy kicsit. Felsétáltunk a várhoz, és ettünk egy helyi specialitást, a „cseburekit”. Ez olyasmi, mint egy fánk, de töltve van valamivel – jelen esetben hússal.

A vasárnap reggelt a sulival kezdtük, ahol Hilda vasárnapi iskolát tartott a gyerkőcöknek. Mivel előttem kicsit szégyenlősek voltak, ezért inkább magukra hagytam őket. Amúgy nagyon aranyosak voltak, és még engem is belefoglaltak az imádkozásukba :). Végül levezetésként délután még megnéztük Ungvárt.

A hazautat hétfő hajnalra terveztem, és ezért már fél ötkor az autóban ültem. Sejtettem, hogy a visszaút sem lesz egyszerű, de most is sikerült minden várakozásomat felülmúlnia. Az ukrán rész az oda úthoz hasonló izgalmakkal fogadott, ami most meg sem lepett és ezért inkább nem is részletezném. A magyar határnál viszont egy ott tipikusnak számító három órás tötymörgés várt, megspékelve a helyiek folyamatos tolakodásával. Csak hogy elképzelésetek legyen, ez nagyjából annyira idegesítő, mint egy fülledt nyári éjjel a szúnyogok zümmögése a fülednél, amikor épp aludni szeretnél. Mindenesetre már nyugodtabb voltam, mert innentől már félig otthon voltam.

Rég örültem ennyire, hogy újra látom a szép piros-fehér-zöld lobogót…

„Ballag már az esztendő,
vissza-visszanézve,
nyomában az öccse jő,
vígan fütyörészve.”

Kányádi Sándor

Eljött az év utolsó napja… Mi ezt arra használtuk, hogy végre otthon, nyugiban lehessünk a családdal, némi sör és zöldalmás Blagoff társaságában. Az utóbbi időben ugyanis alig voltam otthon… Szinte minden hétvége túrázással telt, ami nagyon jó volt, de már jól esett végre egy kicsit pihenni is. Rengeteg nagyon jó túrához sikerült  így csatlakozni, és néhányat még én is szerveztem a „túratárs” nevű oldalon keresztül. Hihetetlen jó fej embereket sikerült itt megismernem, de ami még fontosabb, hogy Hildával mi ketten is itt ismerkedtünk össze véletlenül…

Ez idő tájt Hilda Kárpátalján dolgozott önkéntes tanítóként a szürtei cigányiskolában. Nem kis feladatot véve ezzel a nyakába, és tudtam, hogy nem lesz könnyű így elviselni a szolgálatának akkor még nagyjából fél évnyi hátralévő részét. Inkább nem is foglalkoztam ezzel a kérdéssel, mert még belegondolni is rossz volt… Egyelőre úgyis annak örültem, hogy még nagyjából két hétig itthon lesz Ő is. Ennek a kárpátaljai önkéntességnek viszont megvolt az az előnye is, hogy olyan dolgokhoz is hozzá tudtunk jutni, amit itthon nem nagyon lehet beszerezni… Így került hozzánk a finom zöldalmás nedű is Kárpátaljáról - Hilda jóvoltából.

Sajnos azonban ez nem tartott sokáig, mivel nekiálltunk Activity-zni, és persze a jó hangulat közben észre sem vettük, hogy hamar más folyadék után kell néznünk. Gondolom mindenki ismeri a fenti játékot, úgyhogy nem kell elmagyarázni, miért is rötyögtünk jókat azon az estén… Hát így telt nálunk a Szilveszter: otthon, nyugiban, vidáman… de még mindig csak fél kézzel :).

"A csitári hegyek alatt régen leesett a hó.
Azt hallottam, kisangyalom, véled esett el a ló.
Kitörted a kezedet, mivel ölelsz engemet?
Így hát kedves kisangyalom, nem lehetek a tied."

Ez nálunk is majdnem így alakult...

Második találkozásunk előtt Karesz izgalmassá tette az életet. December 21-én este kb. 22 órakor eltörte a bal kulcscsontját, szánkózás közben.

Szegény alig merte elmondani, kicsit szégyellte a dolgot, de én nem hagytam annyiban, kiszedtem belőle, hogy mi történt és felajánlottam neki, hogy meglátogatom. Erre a felajánlásra rávágta, hogy nem szeretné...
Gondoltam nincs is eltörve neki semmije, egyszerűen le akar rázni. De fél óra múlva jött a hívás, hogy talán mégis megpróbálhatnánk így találkozni, persze rögtön belementem a "randiba", szerdán már érkeztem is Kelenföldre.

Leszállok a vonatról, Kareszon kabát, bal keze sehol... Kicsit meglepődtem, de aztán rájöttem, hogy csak elrejtette. (Ezek szerint nem hazudott, tényleg eltört valamije!:P) Ekkor viszont azon kezdtem izgulni, hogy mi lesz az autóval... De ezt is megoldottuk. :)

Az állomásról utunkat a Mom park felé vettük, azzal az elhatározással, hogy megnézünk egy jó filmet. Fél óra válogatás után kiválasztottuk a lehető legrosszabbat (Holdhercegnő). Mivel a film egyikünket sem kötötte le túlságosan, ezért megpróbáltuk elfoglalni magunkat valami mással. (A film alatt elcsattant az első csók.) Arra pont jó volt a film, hogy kb 100 perc után úgy jöjjünk ki a teremből, mint egy pár. :$

Mozi után bevallotta Karesz, hogy van egy meglepetése számomra. Próbáltam belőle kiszedni, hogy mi lehet az, persze a siker elmaradt. Elmentünk a Budai várhoz, ott sétálgattunk közben beszélgettünk. Elérkezett este 7 óra és végre megtudtam mi is az a meglepetés. Labirintusba mentünk kis olajlámpással, nagyon élvezetes volt. :) Igaz, egyszer eltévedtünk!

Mivel még nem volt elég egymásból, így elmentünk teázni. Azt hiszem Zöld Teknős a hely neve, de én kezdettől fogva Zöld Takonynak hívtam... :) Nagyon finom sütiket ettünk és ugyancsak nagyon finom teákat ittunk, azóta is készülünk még egyszer elmenni, ha másért nem is, nosztalgiázni. :)

Mikor végeztünk már nagyon későre járt, úgy döntöttünk, hogy érzékeny búcsút veszünk egymástól. Mielőtt megérkezett a vonatom, megkaptam a karácsonyi ajándékomat, amit csak szenteste nyithattam ki... Embert próbáló feladat volt, de teljesíthető. (Egy plüss Labrador kutyust kaptam, pont olyat mint Maya és Inka, az ő neve Pajtás lett.)

Röviden: 2009. december 23. sorsfordító nap volt számunkra.

„A szerelmet nem lehet keresni, a szerelemmel csak találkozni lehet.” - Voltaire

Kint még a decemberi hideg fogadott. Hajnali négy óra volt, de nem voltam fáradt. Maya és Inka hozzám hasonlóan izgatott volt, bár őket leginkább a túrafelszerelés hozta lázba. Tudták jól, hogy nemsokára valahol a hegyekben leszünk. Nem sokat tévedtek, legfeljebb abban, hogy még hosszú út várt rájuk...

Nyolc órára beszéltük meg Hildával a találkozót a záhonyi állomáson. Biztos voltam benne, hogy el fog jönni, bár még sosem találkoztunk. A köd miatt az út nagyon fárasztó volt. Időnként a kijelzőre tekintve mínusz 15 fokot is láttam. Kicsit tartottam tőle, hogy Hilda mit fog szólni a túrához ilyen hidegben és hóban. December 19 volt és a tél még ereje teljében várt minket.

Amint megérkeztünk gyorsan kiugráltunk a blökikkel és már siettünk is a peronokhoz. Nemsokára jött egy kis vonat és mintha integetett volna valaki az egyik ablak mögött. Gondoltam ez még nem lehet az a vonat, mert nem jön felénk senki. Visszamentünk az autóhoz és ott vártunk tovább. Hamarosan azonban jött Hilda és több se kellett a boldogsághoz :)...

Nem sokkal később már újra úton voltunk a Zemplén felé. Ez a két óra autózás viszont már egy pillanat alatt elszállt és Regécen vágtunk neki a tájnak. A kutyák nagyon be voltak sózva, mivel már hat órája csak álmodoztak a rohangálásról.

A Zemplén gyönyörű volt és mindent vastag hó borított. A távolban a regéci vár is látszott. Kicsit nehéz volt a hóban haladni, de ezt szinte észre sem vettük. Akkor én teljesen máshol jártam gondolatban. Csak kirándultunk és beszéltünk, beszéltünk, beszéltünk... Volt miről, hiszen aznap hallottuk egymás hangját először. Maya és Inka talán még nálunk is jobban élvezte a túrát. Egyfolytában rohangáltak, játszadoztak és minket szórakoztattak.

Úgy gondoltam, hogy megnézzük a Nagy Péter-mennykő 700 méter feletti csúcsát, ahonnan pár éve nagyon szép kilátásban volt részem. Most azonban a ködtől elég szegényes panoráma fogadott minket, ennek ellenére nagyon szép volt a táj. Ami jobban aggasztott az az volt, hogy a csúcs-csoki teljesen meg volt fagyva és ropogott a fogunk alatt. Ezzel direkt készültem, mivel azt már tudtam Hildáról, hogy a sárkányok és a mozdonyok mellett a csokit is nagyon szereti.

Lefelé már könnyebb volt a haladás és hamarosan átfagyva érkeztünk meg az autóhoz. Maya és Inka beugrott hátulra és hazáig hangjukat sem lehetett hallani. Mondanom sem kell, hogy hazafelé ez az út is teljesen más volt, mint odafelé...

Amikor már Budapest közelében voltunk leszakadt az ég és annyi hó esett, mint máskor egy egész télen. Komáromig az út így hat óra volt, mivel négy órán át szinte meg sem lehetett mozdulni az autóval. Persze egyikünk sem bánta. :)

„- Csak egy világ van – felelte a leány halkan – s akik szeretik egymást, találkoznak benne újra és újra. Találkoznak, elbúcsúznak és elmennek. Aztán újra találkoznak, és újra elmennek, újra meg újra, míg elérkezik az idő, amikor nem kell megváljanak egymástól többé.” - Wass Albert

Képeket itt találjátok: picasaweb.google.com/Nagy.Karoly.Menyhert/Zemplen