"Az út a végtelenbe fut, és a mulatság sosem ér véget." - Robert Earl Keen

Egyszer régen, egy messzi-messzi galaxisban létezett egy Refi Tatán. Itt tanyázott egy legendás osztály "a B osztály", kik rettegésben tartották az egész tanári kart. Mikor éppen nem ennek a hobbyjuknak éltek mi mást csinálhattak volna, mint tanultak. Na jó, nem hazudok, BULIZTAK!!!

Volt, hogy csökkentett létszámban, volt, hogy "csordában", de sokszor megesett, hogy teljes létszámmal. Ezekben az esetekben elszabadult a pokol. Talán azért is kedvelték ezt a tevékenységet, mert tudták, hogy ezzel is rettegésben tartják kedves tanáraikat. De ez már nagyon régen volt... Az érettségit is megszerezték már...

De eme jó szokásukat természetesen megtartották, tehát buliznak, amikor csak lehet. Még az sem törte meg őket, hogy voltak köztük kik külföldre mentek és szinte mindenki más iskolában tanul/nem tanul. :) Sőt, mikor a külföldiek hazatértek, ez még több buli lehetőséget tartogatott és ezt rendesen ki is használták.

Szóval mikor bulizunk legközelebb??? :)

"- Ne ácsorogj itt ilyen ügyefogyottan - tette hozzá.
- Idegesítő... Elhatároztad, hogy elmégy. Hát menj."
- Antoine de Saint-Exupéry

Hogy miért is utálom a híres nevezetes Volánt? Mert sikerült tönkretennie egy túrámat, és még arra sem hajlandóak, hogy foglalkozzanak a hibájukkal.

Vasárnap Hildával és a vízilovakkal túrázni indultunk. A Cserhátban viszont lehetetlen a tömegközlekedés annak köszönhetően, hogy a MÁV-ot sikerrel teszik tönkre a nyomvonalak bezárásával, a Volán pedig lehetetlen menetrenddel "dolgozik". Rengeteg időt töltöttem el a logisztikázással, hogy kitaláljuk hogyan jussunk vissza az autóhoz a nap végén. A buszjáratok sok helyen olyanok, hogy a legkorábbi busz hajnalban, a legutolsó pedig kora délután megy, és természetesen közte szinte semmi. A kedvenc útvonalam a Felsőpetény és Becske közötti 25 kilométeres táv. Legkorábban 12:22-re lehet átérni. Ehhez viszont 7:03-kor kell indulni, és a röpke 5-6 óra alatt meg is érkezik a busz, miközben megcsodálhatjuk a gyönyörű Vácot és Balassagyarmatot is :-O.

Ezekkel az akadályokkal még sikerült megküzdenem, és a rengeteg tervezés után kiválasztottam azt, hogy reggel lemegyünk Galgagutára, és 8:53-kor a Galgaguta, földműves szövetkezet megállóból indulunk Becskére. Onnan túrázunk egyet a kéken Alsópetényig, majd vissza busszal az autóhoz.

Biztosra akartunk menni, mert a következő busz már csak délután fél ötkor megy(?). Oda is mentünk fél órával a busz indulása előtt és vártunk... és vártunk... és vártunk. Amikor már gyanús volt, hogy már ott kellene lennie a busznak, akkor hazatelefonáltam, hogy nézzék meg a hivatalos menetrendet, hogy biztos nem néztem-e el. Megnézték, és mondták, hogy elvileg jönnie kellene. Gondoltuk biztos késik. Utaztunk már Volánnal, nem lepett volna meg az sem ha egy órát késik. Viszont amikor még egy órával később sem volt sehol a busz, akkor gondoltam megkérdezem a Volánt is, hogy mi a helyzet a busszal. Mivel nincs egy központi hely, ahol értelmesen válaszolni tudnának az összes Volán járatról, ezért végig kellett hívnom a Nógrád Volántól a Heves Volánig mindent. Itt legalább segítőkészek voltak, de ők is csak annyit tudtak mondani, hogy elvileg jönnie kellene a busznak...

Elég mérges lettem, mivel elúszni látszott az aznapi túrázás. Vártunk két órát, de busz még csak a közelben sem járt. A blökik persze be voltak sózva, mert ők is túrázni szerettek volna. Amikor látták, hogy én is ideges vagyok, akkor még ők is próbálták oldani a feszültséget. A közelben lévő egyik helyi erőt megkérdeztem, hogy mit tud a buszról. Utána kérdezett a rokonaitól és azt a "megnyugtató" választ adta, hogy ott bizony soha nem jár az említett busz. A falu másik végén van egy másik megálló, oda még bejön, de ide már nem jön tovább a busz. Azt hittem felrobbanok...

Tudtuk, hogy a két kutyával semmi esélyünk stoppolni, de azért egy keveset próbálkoztunk azzal is. Természetesen, ahogy mi is sejtettük nem állt meg senki. Mivel már 11 körül járt az idő, ezért beláttuk, hogy még ha valami csoda folytán fel is venne minket valaki, akkor már a visszafelé jövő buszt nem érnénk el. Ha egyáltalán létezik olyan... Ezek után én már nem hiszek semmilyen Volán menetrendnek! Összeszedtük magunkat, és hazavezettem. A kutyák persze semmit sem értettek, mi pedig csak csöndben ültünk a kocsiban.

Hazaérve már nem volt semmihez kedvem, de másnap kicsit lenyugodva írtam egy teljesen korrekt levelet a Volánnak. Nem akartam én semmilyen kártérítést, csak annyi kérésem volt feléjük, hogy módosítsák a menetrendjüket, vagy valóban közlekedjen ott is busz. Egy hét elteltével sem voltak képesek arra, hogy megköszönjék az észrevételemet, és utánanézzenek a hibának. Írtam a fórumukba is egy panaszt, de azt sem méltatták válaszra. Ezt követően szerintem érthető, hogy miért utálom ezt a szerencsétlen, sz@r céget, amit Volánnak hívnak! Azért legalább annyi jó dolog is történt velünk, hogy készítettünk egy szép képet a buszmegállóban, amikor még jó volt a kedvünk...

"Vezessen a sors boldog útakon,
Öröm-tavasznak tündér-korszakán." - Petőfi Sándor

Mint a címből is kiderül, nagy ünnep ez! Süsü nem más, mint az autónk. Szép színe és gyorsasága, na meg egy feje révén kapta ezt a becses nevet. Eme rendkívüli alkalomból megleptük egy teljes tisztítással, mondhatni fodrásznál volt, manikűrösnél és pedikűrösnél, masszőrnél és tisztítókúrán, s még sorolhatnám! A napokban még új gumikat is kapott.

Igaz, be kell számolnom egy sajnálatos sérülésről is... Defektet kapott nem sokkal a születésnapja előtt, de hűséges lovasa rögtön rendbe hozta eme sérülést. Cserébe épségben hazahozott minket, sőt még a Balatonra is elrepített! :)

Boldog Születésnapot SÜSÜ!!!

"Az élet olyan mint a biciklizés. Nem lehet egyensúlyban tartani, ha egy helyben áll." - Linda Brakeall

Az utóbbi időben rákaptam a bringázásra, és ezt a jó szokást mindenkinek csak ajánlani tudom - a saját magatok, és mások érdekében is. Azzal, hogy biciklivel jársz  munkába, suliba rengeteg időt, pénzt és idegeskedést spórolhatsz meg magadnak. Mindeközben egészséges mozgást végzel, és a környezetet is kíméled. Rengeteg tévhit van a biciklizéssel kapcsolatban. Itt van néhány a kamba.hu oldalról:

• A kerékpárosok kisebb károsanyag-koncentrációt lélegeznek be az alacsonyabban és a forgalom közepén elhelyezkedő gépkocsivezetőknél.
• Elegáns ruhában is lehet bringázni, akár anélkül is, hogy megizzadnál.
• Forgalomban, vagy rossz időben is lehet biztonságosan, és kellemesen tekerni.
• Ha odafigyelsz, akkor a bringádat sem fogják ellopni.

Ha pedig elkezdesz rendszeresen munkába, vagy suliba is biciklivel járni, akkor regisztrálj a fenti oldalon, és azt is nyomon követheted, hogy eddig mi minden jó dolog történt veled a kezdetek óta. Nálam ebben a pillanaban azt mutatja, hogy 238 kg CO2 kibocsátástól mentettem meg a Földet, elégettem 22.894 kalóriát, és egyúttal megspóroltam 26.775 Ft benzinpénzt is. Mindemellett sokkal jobb a közérzetem amikor reggel frissen állok neki a munkának, egészségesebben élek, és nem kell minden nap kétszer a dugóban idegeskednem. Az én esetemben kb fél óra bringával bejutni a munkahelyre, ami egy perccel sem  több mint autóval. Szerintem mindenki próbálja ki párszor milyen korán reggel bringával kezdeni a napot!

Az utóbbi időben Hildával itthon is sokat csavarogtunk kétkeréken. A napokban elmentünk a közeli Sodrihoz is, ahol az egész táj gyönyörű vörösbe borult a pipacsoktól. Persze autóval is meg lehet nézni ilyen, és ehhez hasonló dolgokat, de biztos vagyok benne, hogy így sokkal nagyobb élményt nyújt az embernek.

"Adj vért és ments meg három életet!"

A fenti idézettel kampányol a Magyar Vöröskereszt, hogy minél többen menjenek vért adni. Azért van erre nagyon nagy szükség, mert a vért semmi mással nem lehet helyettesíteni. A véradásból nem származik senkinek semmi kára, sőt még jót is tesz a szervezetének egy kis vérfrissítés. A három emberről nem is beszélve, akiket ezzel megmenthetünk. Mindenkiben lehetne annyi empátia, hogy 56 naponta körülbelül 4,5 dl vért adjon, és ezzel életeket mentsen. Ki tudja... lehet legközelebb neked lesz szükséged segítségre. Továbbá azért is hasznos a véradás, mert ilyenkor minden fontosabb szűrést elvégeznek a véreddel, és lehet hogy pont ezáltal tudsz megelőzni egy komolyabb betegséget a szervezetedben.

A mi első közös véradásunk a Népligetben volt. Szakadó esőben egy sátorban történt a dolog. Nem volt kifejezetten izgalmas, szokásomhoz hűen majdnem elájultam (jelzem, nekem tetszik ez az érzés) :). Mikor kiléptünk - újra a szakadó esőbe - tudtuk, hogy ketten együtt 6 ember életét mentettük meg! Nem sok jobb érzés van ennél!!!

"Minden állat szabadnak született, nem korlátozhatjuk. Szolgálhatnak minket, de ne a félelem, hanem a szeretet vezérelje őket." - Carol Bigley

Átlépve az ukrán-magyar határt, már jócskán sötét volt. Sokáig ébren tartott minket a vásárláskor felhalmozódott adrenalin :), de ahogy ez távozott a szervezetünkből rájöttünk, hogy Pesting nem tudunk elmenni. Így Baktalórántházán hajnali kettő óra körül a Fenyves Csárda nevű fogadóban tértünk nyugovóra. Mivel reggel tízig el kellett hagyni a szobát, így nem tudtuk magunkat teljesen kipihenni, de természetesen ez is több volt a semminél (és ellentétben a tegnapi "ágyunkkal", itt legalább vízszintesben aludhattunk).

Mivel már sokszor megtettük az M3-as autópályán ezt a szakaszt, így tudtuk, hogy mi vár ránk. Tehát nem volt nehéz programot szervezni hazafelé. Nyíregyházán az állatkertben már voltunk március elején, de akkor még csak épülőben volt a Zöld Piramis nevű építmény. Tél elmúltával a fókák is parádéztak, így elhatároztuk, hogy megnézzük ezeket az "újdonságokat".

Érkezésünket követően nem sokkal el is kezdődött a bemutató, amely vagy egy óráig tartott, és hihetetlenül csodálatos és izgalmas volt. Videót megtekinthettek az előadásról itt. Mikor véget ért a fóka show, újra a dzsungelben találhattuk magunkat.

Őszintén ajánlom mindenkinek a Nyíregyházi Állatkert Zöld Piramis nevű, trópusi jellegű épületét. Interaktív "kiállítás", ahol sokat lehet tanulni. Többek között megtudtam, hogy miért ne igyak Kopi Luwak kávét (ugyanis a Bakancslista című filmben elhangzott szavak szó szerint igazak :-O).

Továbbindulva az autópálya mellett található M3 Archeoparkot néztük (volna) meg, de sajnos épp nem volt nyitva. Ennek ellenére beengedtek minket, és kívülről megnézhettük a dolgokat (ingyen). Ez egy skanzenszerű valaminek felel meg, az itt talált leletek kiállításával.

Innen az utunk egészen Budapestig tartott, hol szerettünk volna egy finom borzaskát enni Ágikánál (sajnos már nem voltak nyitva). Tehát végre hazaértünk, és a lányoktól naaagy üdvözlő puszikat kaptunk :D.

További képek itt.

"... Mert, genius loci, Európa, Közép vagy magad is! A 'lelkes agy', a glóbusz közepe. És ahol a magva van, ott a közepe a Középnek. És addig tart a Közép, ameddig a középpont sugara elér, s ott ér véget, ahol azt fölfogni már nem képesek." - Jókai Anna

Sátorbontást követően már úton is voltunk hazafelé, viszont néhány érdekességet még meg szerettünk volna nézni Kárpátalján. Elsőként a Tisza forrását adó Fehér-, és Fekete-Tisza összefolyását mentünk megnézni Rahó határában. A két folyó színe valóban teljesen más, és találkozásuknál még élesen meg lehet egymástól különböztetni.

Nem sokat időztünk itt, és rövid pihenő után már indultunk is megnézni Európa közepét - vagyis azt a helyet amiről azt hittük, hogy az Európa közepe. Csak itthon tudtam meg, hogy Európának legalább 9, azaz kilenc darab geográfiai középpontja van. Mindenesetre az egyik ilyen pontot mi is felkerestük. A mi esetünkben ez Terebesfejérpatak közelében volt. Itt két emlékmű is áll az út mellett, az egyik 1887-ből származik, a másikat pedig 1977-ben állították, pár méterrel odébb. Ezt a középpontot az Osztrák-Magyar Monarchia Térképészeti Intézete mérte ki Európa széleit érintő hosszúsági és szélességi körök felezővonalainak metszéspontjaként meghatározva. Ebből persze egyből adódik a kérdés, hogy hol is vannak egyáltalán Európa határai. Ahhoz ugyanis, hogy valaminek a középpontját meghatározzuk, a széleit is illik ismerni. Az egyik kérdés lehet többek között, hogy hol van a legkeletibb pontja kontinensünknek, illetve mi a helyzet az olyan szigetekkel, mint Írország vagy éppen Izland. Ezeken elgondolkozva máris érhető, miért nem lehet egy darab egyértelmű középpontot kijelölni. Természetesen minden esélyes ország igyekszik ilyen lehetséges pontokat keresni saját határain belül. Magyarország sem maradhatott ki a sorból, és többek között Tállyán is van egy középpont, de ha a történelmi Magyarországot nézzük, akkor máris három középpontunk van.

Abban a hitben, hogy láttuk a vén Európa közepét elindultunk a határ felé, ezúttal Tiszaújlakon keresztül. Hazafelé megálltunk a korábban is látott kirakodóvásárok egyikénél, ahol Hilda vett nekem egy párnát, amire már korábban is szemet vetettem ;). Gondoltuk útközben elköltjük a maradék pénzünket is, csak azt nem vettük figyelembe, hogy lassan zárnak a boltok, mi pedig egy jó ideig nem jövünk vissza. Öt perccel zárás előtt még sikerült bejutunk egy nagy bevásárló központba és már meg is rohamoztuk a fontosabb pultokat. Az eladók is csak pislogtak szerintem, ahogy ketten szórjuk be a különféle dolgokat a bevásárló kocsiba. Eleget téve a fogyasztó társadalom elvárásainak, öt perc alatt púposra tömtünk a kocsit. Valószínűleg életünk leghatékonyabb, de legalábbis leggyorsabb bevásárlásán estünk túl :D.

"Megtanultam, hogy mindenki a hegytetőn akar élni, anélkül hogy tudná, hogy a boldogság a meredély megmászásában rejlik." - Wass Albert

A Sipot megcsodálása után elköszöntünk a többiektől, mivel hosszú út állt még előttünk. Rég óta terveztük, hogy meghódítjuk Kárpátalja, és egyben Ukrajna legmagasabb csúcsát – a 2061 méter magas Hoverlát, régi magyar nevén a Hóvárat. Itt azonban már csak egy autóval – Süsüvel mentünk tovább. Természetesen ki is szúrták a magyar rendszámot az ukrán rendőrök, és aranyfogaik mögül vigyorogva megállítottak minket. Először nem értettem, hogy mit akarnak tőlem, mivel ők angolul, én pedig ukránul nem értettem. Szerintem elég kétes volt amiért megállítottak, de nem akartam egy ukrán dutyiban tölteni az elkövetkező napokat, úgyhogy inkább kifizettem amit akartak és kicsit mérgesen bár, de legalább újra úton voltunk.

Először Kőrösmező felől, Kárpátalján keresztül akartuk megközelíteni a legközelebbi parkolót, ahol táborozunk majd, de hosszas bolyongás után fel kellett adnunk ezen tervünket… A térképről hamar kiderült, hogy elnagyolt, az út pedig amerre kellett volna mennünk le volt zárva. Az estére kihalt településen egy járókelőt kérdezgettem, hogy merre menjünk, de az út amit mutatott esélytelenek tűnt. Elindultunk rajta, de pár kilométer után meggondoltuk magunkat, mert sejtettük, hogy ha tovább megyünk, akkor nemsokára traktort hívhatunk a mentéshez. Egyéb segítség hiányában úgy döntöttünk, hogy teljesen más irányból közelítjük meg a hegyet.

Elhatároztuk, hogy bemegyünk Ukrajna mélyére, elhagyva a biztonságosabbnak vélt Kárpátalját, és Vorohta felöl vágunk neki az útnak. Ekkorra már teljesen beesteledett, és többször katonai ellenőrző pontok, és gépfegyveres katonák mellett haladtunk el. Eléggé esélytelennek tűnt még mindig az elképzelésünk, mert erről a részről rendes térképünk sem volt, márpedig itt lett volna a legnagyobb szükség erre. Szerencsére éjfél körül sikerült megtalálnunk egy teljesen elhagyatott kis utat, aminek végén házakat pillantottunk meg, majd az út végén sorompót. Kis eligazítás után találtunk egy szimpatikus sátorhelyet és nekiálltam sátrat állítani.

Ekkor ért az első pozitív csalódás. Azóta ugyanis, hogy átjöttünk Kárpátaljáról az "igazi" Ukrajnába, folyamatosan segítőkész emberekbe botlottunk. Persze itt sem beszéltek semmilyen általunk ismert nyelvet, de ez itt nem okozott gondot. Amint kiszálltam az autóból, máris ott termet egy férfi és két nő, hogy segítsenek sátrat állítani és, hogy meghívjanak minket vodkázni. Sajnos mi nagyon fáradtak voltunk, és csak nagy nehezen tudtuk őket lebeszélni a meghívásról. Gondolom ezzel meg is bántottuk őket, de aznap már tényleg sok volt az élményből, és aludni szerettünk volna. A barátságosságot pedig azzal magyaráztuk, hogy mivel itt már nincs semmilyen konfliktus magyar és ukrán között ezért itt már csak turistaként kezelnek minket és nem irredenta honfoglaló magyarokként.

Este fogmosás közben még félig beleestem egy szakadékba, majd eltettük magunkat másnapra. Az éjszaka elég kényelmetlen volt, mert nem voltunk mindennel felkészülve, többek között párna, és valami derékalj féle hiányzott. Mindenesetre reggel készen álltunk, hogy meghódítsuk az ukrán csúcsot…

Első meglepetés az volt, hogy a tegnap látott sorompónál meg kellett állni, hogy felvegyék az adatainkat, arra az esetre ha estére nem érnénk vissza. Persze itt sem beszéltek angolul, ezért újabb activity következett. A legbonyolultabb dolog az volt, amikor azt szerették volna elmagyarázni, hogy a kék jelzésen haladjunk. A kék színt ugyanis az útlevelemre mutogatva próbálta elmagyarázni, amiről én csak arra tudtam gondolni, hogy biztos valami adatra van még szüksége. Végül egy másik turista segítségünkre sietett és közölte, hogy "blue". Hasznosnak is bizonyult ez az információ, ugyanis a térképünk annak ellenére, hogy teljesen új volt, abszolút eltért a valóságtól. Így hamarosan el is tettük a térképet és csak a jelzéseket követtük. Igazából nem is lehetett eltévedni, mivel annyi turista volt, mint nálunk a Budai hegyekben.

Sajnos az időjárás most sem volt mellettünk, ugyanis szép sunyin elkezdett esni az eső, majd felfelé haladva egyre inkább hóesésbe váltott át. Az ukrán turisták úgy néztek ki, mintha Aprajafalva kelt volna életre, ugyanis mindenkin ugyanaz a fajta kék esőkabát rikított. Hamarosan már hó ropogott a bakancsunk alatt, és a hideg szél, és az átázott ruhák nehezítették a felfelé haladást. Sokszor meg kellett állnunk pihenni, de egyre feljebb, és feljebb jutottunk. Néhányszor, amikor azt hittük, hogy már a hegycsúcsot látjuk, csalódnunk kellett, mert mindig újabb, és újabb csúcsok tűntek fel az előzők tetejénél.

Az utolsó métereken már négykézláb kellett felszenvednünk magunkat a csúcsra, de sikerült! Itt még a korábbinál is fagyosabb szél fújt, és mindent köd borított. Még a csúcs csokit is félretettük, és egy gyors körülnézés után elindultunk vissza a szélvédett hegyoldalba. Hilda a rövidebb utat választva seggen csúszva tette meg az első szakaszt. Nagyon mókásnak tűnt, de a korábbi szánkós eset engem inkább visszatartott, hogy kövessem. Persze én sem bírtam sokáig, és a következő lejtőn én is ledobtam magam a hóra és már csúsztam is Hildával a nyomomban. Egy vicces ütközés vetett véget a csúszásnak, amitől Hilda percekig alig kapott levegőt. Persze nem a fájdalomtól, hanem a nevetéstől (itt van a csúszásról készült video) :D.

Az út lefelé sem volt sokkal könnyebb, és vigyázni kellett a csúszós kövekkel. Lent úgy döntöttünk, hogy rendes váltás ruha híján nem maradunk másnapra is túrázni, hanem még aznap sátrat bontunk, és indulunk hazafelé. A mai túra elég fárasztóra sikerült, de mindenképp megérte, mert nagyon szép volt a kilátás a hegyről, és a nehézségek ellenére is rengeteget nevettünk.

További képek itt.

„Sose várd a jövőtől, miként a bolond várja a folyóparton, hogy a víz lefolyjon egyszer. Mert a folyó, akárcsak az élet, örök, miközben pillanatról pillanatra más és más.” – Szókratész

Utolsónak tervezett Kárpátaljai utunkon Hilda helyi mentorával, és néhány ismerőssel elmentünk Kárpátalja egyik legszebbnek tartott vízeséséhez a Sipot vízeséshez. Magdi - Hilda mentora - ment az első autóval, mivel a helyi rendszámú autókkal állítólag kevésbé szórakoznak a rendőrök. Szerencsére nem is történt semmi probléma út közben, mindössze annyi zavarta meg az összképet, hogy a szokásos felhők megjelentek Kárpátalja felett, ahogy általában Hildával és velem szokott mostanában történni. Végig az úton mindenfelé kisebb fabódékban kirakodóvásár kísért minket, ahol nyomban be is szereztünk egy fa korsót és szemet vetettünk (vetettem) egy egészen egyedi párnára :). Az út vége felé már az utak kissé megkoptak, de végig járható volt.

A vízesés közelében már kirándulók hada vett körbe minket, és mi is elindultunk megnézni a látványosságot. Nem kellett sokat sétálni, meg is találtuk a gyönyörű vízesést. Természetesen rengeteg képet készítettünk, közelről, távolról, emberekkel és anélkül. Persze ehhez ki kellett várni amíg mindenki, aki előttünk fényképezkedett visszainduljon. Ekkor jött el a mi időnk, és vagy tíz percen keresztül kattogtattuk a gépeket - nem kis morgolódást okozva a mögöttünk érkezők között :D. Én is bevállaltam, hogy mindenki gépével készítek pár képet. Mit ne mondjak, elég kellemetlen volt öt fényképező géppel a kezemben várakoztatni az embereket. Viszont ha már eljut az ember egy ilyen szép helyre, akkor miért ne csinálna rengeteg képet? Persze jobb lenne, ha nem kellene fényképező gépekkel hadakozni, és csak az élményre koncentrálni, de hát akkor most Ti sem láthatnátok ezeket a szép kedvcsináló képeket...

"A szeretet és a békesség, fiam, a legkisebb kunyhóban is elfér. Nem mindég a nagy házakban élnek boldog emberek." - Wass Albert

Van nekünk egy kis fészkünk, amiből nem szeretnénk kirepülni egy darabig! :) Szépítgetjük, rendben tartjuk. Kedves hely a számunkra. Árnyékos, kényelmes, megvan benne minden amire szükségünk lehet. Közel vannak a tesók és a szülők és persze itt lebzselnek a lányok is (Maya és Inka).

Ha szeretnétek minket meglátogatni,mondjátok nyugodtan.
Várunk szeretettel! :)

További képek itt!

Csík Zenekar feat. Kiss Tibor - Most múlik pontosan

(Nekünk is hasonló szép élményben volt részünk :))

„Az embereket meg lehet ismerni a zenén keresztül, amit hallgatnak.” - Paulo Coelho

Május első hétvégéje elég sűrűre sikeredett. Pénteken Tatán találkoztunk Hilda gimis osztálytársaival. Iszogattunk egy kicsit a tónál, majd átvonultunk a megszűnés alatt álló Kávéhoz. Itt egyesek „igyekeztek a legtöbbet kihozni magukból” :). Később kettesben sétáltunk egy kicsit a tónál, majd ledőltünk a kocsiba, és aludtunk egy keveset reggelig...

Ezen a héten került megrendezésre az idei Komáromi Napok is. Szombaton átmentünk Révkomáromba, mert aznap rengeteg jó program várt ránk. Fellépett többek között a Csík Zenekar és a Quimby is. Emellett volt még borsétány is, ahonnan két szép boros pohárral tértünk haza, illetve egy helyi kis büféből nagyon finom, fűszerezett sült krumplival álltunk tovább. Kicsit szemerkélt az eső, de semmiképp sem akartuk kihagyni a koncerteket. Szerencsére nem álltunk ki a tömegből, és az eső adta fel hamarabb.

Vasárnap sem unatkoztunk… Aznap volt anyák napja, ezért készítettünk kis origami virágokat, majd görkorival átmentünk Hilda mamájához, egy kis csokor orgonával, amit út közben gyűjtöttünk. Természetesen itt nem hagyhattuk ki a finom sütiket, majd továbbindultunk a Monostori erődhöz. Itt mászkáltunk egy kicsit egy tankon, majd körbenéztünk a fesztivál zárónapján. Összességében mozgalmas, és élmény dús hétvégén vagyunk túl.

További képek itt.

"A mozdony többet tett az emberiség egyesítéséért, mint az összes filozófus, költő és próféta a világ kezdete óta." - Henry Thomas Buckle

Ha születésnap, akkor ajándék. Azt hiszem ezt a kettőt bártan össze lehet kapcsolni. Mára már megszokottá vált, hogy mindenkit megajándékozunk, akit csak lehet, minél személyesebb és ötletesebb ajándékkal. Így tette ezt Karesz is. Már december 26. körül mondta, hogy ő már tudja mi lesz az én születésnapi ajándékom, de nem volt hajlandó elárulni, rendesen elhúzta előttem a mézesmadzagot!!! :) Viszont április 21. kénytelen volt elárulni. Az ajándék nem más volt, mint nosztalgiavonatozással egybekötött járműtalálkozó Kassán! :D

Bátran ki merem jelenteni, hogy nem volt még életemben ennél jobb ajándékom! Nagyon örültem neki, főleg azért, mert a nosztalgia kocsikat a 001-es NOHAB vitte.
Igazából még az nem zavart, hogy irtózatosan korán kellett kelni és nagyon későn értünk haza. Az egész napot végigmosolyogtam és ugráltunk egyik mozdonyról a másikra, még a meleget is élveztük, nem volt semmi, ami kedvünket szeghette volna!
Mikor már jó sok ember megérkezett Kassára és egy kisebb tömegnyomor alakult ki, akkor úgy döntöttünk megnézzük a várost is, ha már itt vagyunk.
Nagyon szép hely Kassa, kifejezetten tetszett! Rákóczi síremlékét is szerettük volna közelebbről megnézni, csak sajnos csoportokat vittek le a kriptába így ez elmaradt, de a templomot megcsodáltuk.

Remélem még máskor is lesz alkalmam más nosztalgia utazásokon is részt venni, mondjuk egy 424-es gőzössel! :) Na az lenne még a nemsemmi! :)

További képek itt!
 

"A legvégén nem az fog számítani, hogy mennyi év volt életedben, hanem hogy mennyi élet volt éveidben."
     Abraham Lincoln

Hilda szülinapját két alkalommal is megtartottuk idén. Mivel azon a jeles napon Szürtében kellett lennie, ezért elsőként családi körben a húsvéti hazaúttal egybekötve tartottuk meg Komáromban. Mivel Dórinak is az idő tájt volt a szülinapja, ezért ezt a két alkalmat egybekötöttük.

A másik alkalomra természetesen Szürtében került sor. Mivel ez hétköznapra esett, ezért eredetileg úgy lett megbeszélve, hogy csak hétvégén találkozunk. Persze kimentem aznap is, csak ez meglepetés lett volna... Igaz nem sikerült addig tartogatni a titkot, de attól még így is meglepetés lett belőle, csak pár nappal korábban :). Nem volt egyszerű, de tortát is vittem Hildának, bár kicsit tartottam tőle, hogy a határon bele fognak kötni. Szerencsére meg sem nézték a hűtőtáskát, amiben ott lapult a dobostorta - mert azt már természetesen tudtam, hogy ez is a kedvencei közé tartozik. Szerettem volna sárkányos, vagy legalább vonatos marcipánt is venni, de persze egyik sem volt a cukrászdában, ahol valahogy így zajlott a párbeszéd:

• Nincs véletlenül vonatos vagy sárkányos marcipánjuk?
• Sajnos nincs… de fiúnak vagy lánynak lesz?
• Lánynak.
• Akkor mit szólna egy boszorkányhoz?
• :D

Hát így került egy boszi a tortára... Az ünneplés előtt gyorsan elkészítettünk egy sajátos Lasagnet is, mire megérkezett Bogi, Sándor, Szidi és Zsolt, a helyi lelkész is. Zsolt elénekelt nekünk néhány nagyon szép dalt, majd nekiláttunk a tortának. A többiektől előkerült még egy szép könyv Kárpátaljáról, egy üveg krími vörösbor, és egy szeretetdoboz. Mindent végigkóstoltunk, majd eltettük magunkat másnapra, hogy végre együtt indulhassunk haza.

„Vándor, ki elhaladsz mellettem, ne emelj rám kezet!
Én vagyok tűzhelyed melege hideg, téli éjszakákon,
Én vagyok tornácod fedele, melynek árnyékában menekülsz a tűző nap elől,
és gyümölcsöm oltja szomjadat.
Én vagyok a gerenda, mely házadat tartja,
Én vagyok asztalod lapja,
Én vagyok az ágy, amelyben fekszel, a deszka, amelyből csónakodat építed,
Én vagyok házad ajtaja, bölcsőd fája, koporsód fedele.
Vándor, ki elmégy mellettem, hallgasd meg kérésem:
Ne bánts!” - Az erdő fohásza
 

Hilda gimis osztályfőnöke, alias Ofő szervezésében mi is beneveztünk az idei Keresztyén Iskolások Túlélő Túrájára (KITT). Erre most a Tubes környékén, a Mecsekben került sor. Mivel mi már kívül estünk a megengedett korosztályból ;), ezért csak szórakozásból indultunk. Kis késéssel érkeztünk, de még így is kb egy órát vártunk mire elindulhattunk. Gyorsan szereztünk mi is egy pontgyűjtő füzetet, amin a lehetséges célpontok és a túra során megválaszolható kérdések voltak leírva. Itt volt még Hilda három gimis osztálytársa is (András, Beni és Feri), és úgy döntöttünk, hogy mi négyen (Mayával és Inkával) is csatlakozunk hozzájuk.

Elsőre kis kitérővel ugyan, de a Tubest terveztük megmászni, hogy a szint nagy részén már az elején túl is legyünk. Az elképzelés jó volt, de ehhez jó kis emelkedőn kellett felkaptatnunk. Körülöttünk sokfelé más csapatok résztvevői kószáltak, a földön pedig mindenfelé medvehagyma zöldellt. Korábban nem is említettem, de a túra éjszaka került megrendezésre, hogy ezzel is még érdekesebb legyen. Egy ideig még együtt tartott a csapat, de Hildával és a blökikkel inkább úgy döntöttünk, hogy mi rövidebb szakaszon járjuk be a táv további részét. Valójában nem is nagyon lehet az összes ellenőrző pontot végigjárni, inkább csak az a cél, hogy az adott idő alatt minél többet járjunk be közűlük. Eközben kérdésekre próbálunk meg helyesen válaszolni, amikhez az információkat az út során lehet összegyűjteni. Mi végül csak a legfontosabb pontokat jártuk végig, és néhányat azok közül amik csak kisebb kitérőt igényeltek. Ezzel együtt is biztos bejártunk vagy 25 kilométert és jó sok szintet. Idő közben néhány ponton külön feladatokat is meg kellett oldani. Ezek között volt memória játék, nyelvtani és matematikai feladat, illetve ügyességi is, ahol összekötött lábbal kellett végigugrálni egy nagy réten különféle ábrák után kutatva. Ez utóbbin Maya és Inka lepődött meg leginkább, ahogy mi ketten Hildával összekötött lábbal ugráltunk vagy tíz percen keresztül :).

A tájból persze nem sokat láttunk a sötétben, de a fejlámpák elegendő fényt nyújtottak ahhoz, hogy mindig jó irányba haladjunk. Ennek ellenére egyszer egy kicsit elbizonytalanodtam… már vagy egy órája gyalogoltunk teljesen elhagyatott úton, ahol az eddigi „tömeggel” ellentétben most egy emberrel sem találkoztunk. Legjobban akkor kerekedett el a szemem, amikor egy közeli bokorból két sárgán világító szempár meredt ránk; majd amikor újra visszanéztem már nem volt sehol. Az út vége felé eléggé elfáradtunk, és rövid időre megpihentünk egy padon. Egymásnak dőltünk a blökikkel a lábunknál, és így ülve el is aludtunk pár percre. Már pirkadt amikor újra útra keltünk. Hamarosan megérkeztünk, leadtuk a nevezési lapunkat és már aludtunk is tovább az autóban. Másnap az eredményhirdetés és egy adag finom babgulyás után mentünk haza, de egy rövid időre ellátogattunk Németkérre, édesanyám szülőfalujába is.

(A jobb szélen ott van Maya és Inka neve is :))

További képek itt.

"A fénykép egy titokról készült titok. Minél többet mutat, annál kevesebbet árul el." - Diane Arbus

Ellátogattunk a címben megtalálható kiállításra. Nagyobb durranást vártam, de egyszer meg lehet nézni.
Az első pár kép a cigányságról szólt, nem tudott újat mutatni... A pillanatképek nagyon jók voltak, ugyancsak a természetképek is. A kiállítás végén divatbemutatókról készült képeket láthattunk, kb a '30-as évektől napjainkig. Ezek sajnos nem voltak valami izgalmasak...

A legeslegjobb dolog ez a szék volt:

"Én az Atyától jöttem, eljöttem a világba; de most elhagyom a világot, és az Atyához megyek." János evangéliuma 16,28

"A húsvét a keresztények legfontosabb ünnepe, de a tavaszvárás, a tavasz eljövetelének ünnepe is, amelyet március vagy április hónapban (a Hold állásának megfelelően) tartanak. A Biblia szerint Jézus – pénteki keresztre feszítése után – a harmadik napon, vasárnap feltámadt. Helyettesítő áldozatával megváltotta minden ember bűnét, feltámadásával pedig győzelmet aratott a halál felett. Az eredetileg zsidó ünnep (héber nyelven pészah) az egyiptomi fogságból való szabadulás ünnepe volt. A húsvét egybeesik a tavaszi napéjegyenlőség idején tartott termékenységi ünnepekkel is, amelynek elemei a feltámadás, az újjászületés." /Wikipedia/

Az Úr 2010. évében a húsvét április 4-5. napja volt (bizonyosfajta ünnepet is jelentett számunkra ez a nap, mert előtte 40 napig böjtöltünk - nem a megszokott módon, hanem úgy, hogy a "legfontosabb" ételt vontuk meg magunktól: az édességet...). Továbbá ez volt életem első húsvéti ünnepe, amit Karesszal és családjával töltöttem. Mivel nem lakunk egymáshoz éppen közel, ezért úgy döntöttünk, hogy a húsvét vasárnapot Komáromban töltöttük, mivel én szerettem volna elmenni a gyülekezetembe és úrvacsorát venni. Karesz is elkísért és végig aktív tag volt, nagyon örültem, hogy ezt az időt is vele tölthettem és annak is örülök, hogy vállalta értem ezt az "áldozatot" . :) Inka is velünk tartott erre a hétvégére és bebizonyította, hogy ő a világ legeslegjobb cinkostársa. Nagyon jól viselkedett és arról is bizonyságot tett, hogy Maya nénitől jó nevelést kapott.

Hétfőn a reggelt nagymamáméknál kezdtük, mivel nagypapám kijelentette, hogy ő már túl öreg ahhoz, hogy eljöjjön hozzánk locsolni, ezért ha szeretném, hogy meglocsoljanak menjek én hozzá... Laza az öreg! :) Miután mamiéknál degeszre ettük magunkat, elindultunk Csepelre. Itt a kedves rokonok kreatív locsolkodási eszközökkel várták a lányokat. Régi parfümös spriccelős dologgal, olajozó kanna és kicsike kerámia kannával, így élvezet volt a locsolás! :)

Szóval a húsvét hagyományűzően evéssel, ivással és locsolással telt. Várjuk a következőt! :)

 "A Földet nem szüleinktől örököltük, hanem unokáinktól kaptuk kölcsön." – Indián közmondás

Fontos lenne, hogy az emberek minél hamarabb felismerjék a természet fontosságát, s mi több cselekedjenek is ennek érdekében. Ezért is tartják meg évről évre a Föld Órája nevű eseményt, ami pont most szombatra esett.

Természetesen mi is részt vettünk Hildával ebben, és lekapcsoltuk egy órára az összes villanyt magyar idő szerint 20:30-kor. Helyette csak gyertyákat égettünk, ami szerintem még hangulatos is volt. Nem nagy dolog, de legalább ennyivel mi is hozzájárultunk a környezetünk védelméhez. Lehetséges, hogy nem sok haszna volt, de szimbolikus értéke mindenképp van az ilyen eseményeknek. Igaz, hogy mindannyian csak egy porszemek vagyunk a gépezetben, de ha mindenki odafigyelne, hogy minél kevésbé terhelje a környezetét, akkor biztos sokat tudna változni a világ… Legalább aznap mi is egy kicsit boldogabban hajtottunk fejünket álomra ;).

Végül egy örök dal, ami szintén kapcsolódik a témához - mert "kell egy kis áramszünet időnként mindenkinek" :)!

Hofi Géza: Próbálj meg lazítani

„A távollét szerelmesek közt úgy hat, mint a szél a tűzre: a kis szerelmet eloltja, a nagyot tűzvésszé növeli.” - Füst Milán

Újabb egy hét várakozás után újra Szürte felé vettem az irányt, és szerencsére már a határátlépés sem tudott újat mutatni. A szálláson hárommal többen voltunk, mert Szidit is meglátogatták erdélyi barátai. Szombatra közös programként úgy döntöttünk, hogy végre megnézzük a Vereckei-hágót. Már nagyon kíváncsi voltam erre a jelentős történelmi helyre.

„Ősidők óta használt út. 895-ben a honfoglaló magyarok többsége a Vereckei-hágón keresztül érkezett a Kárpát-medencébe. 1241-ben a mongol-tatár fősereg itt tört be Magyarországra. Az első világháború idején, 1914-ben az osztrák–magyar csapatok súlyos harcokat vívtak a hágónál az orosz cári csapatokkal. A második világháború idején szintén súlyos harcok voltak a hágó környékén (az Árpád-vonal völgyzáraihoz tartozó erődítmények ma is láthatóak). 1980-tól az országút elkerüli a Vereckei-hágót.” (forrás Wikipedia)

Sajnos az időjárás is ellenünk volt, mert végig szürke felhők alatt haladtunk, és nem sok esély mutatkozott, hogy eső nélkül megússzuk. Hilda már korábban is volt errefelé, de akkor a táblák hiánya miatt nem sikerült megtalálniuk a hágóhoz vezető utat. Szerencsére most legalább ezen az akadályon túljutottunk, és a sok szerpentin végén felértünk az emlékműhöz. Az idő viszont tényleg elég rossz volt, így rövid nézelődés után a túra le lett fújva. Egy keveset azért még mászkáltam a környező erdőben, aztán én is visszamentem az autóhoz. A táj egyébként tényleg nagyon szép volt, de a köd miatt nem sok mindent lehetett látni. A hágó maga egyáltalán nem az a fajta szűk átjáró, ami általában az emberek képzeletében él - ez inkább egy szép lankás nyereg a Kárpátok oldalában.

Visszafelé Munkács határában megnéztünk még egy függőhidat is, amiből itt elég sokat lehet látni. Sajnos azonban az alattunk folydogáló Latorca borzasztóan tele van szemetelve. A folyó mindkét partján vastag sávban halmozódik fel a szemét. Elég elszomorító látvány volt, de estére mi is készültünk egy kis visszavágóval :).

További képek itt.

Másfélmillió lépés Magyarországon

"Indulj el egy úton
Én is egy másikon
Hol egy mást találjunk
Egymásnak se szóljunk

Aki minket meglát
Mit fog az mondani
Azt fogja gondolni
Idegenek vagyunk.

Az bajom van véled
Sír a szívem érted
Sír a szívem érted
Majd meghalok érted.”

Hilda vasárnap is az RGDTS szemináriumon volt Magyarkúton. Gondoltam meglátogatom őt, és egyben túrázok is egy keveset a Börzsönyben. Már korábban is volt szó a „kékről”, de most külön szánok egy kis helyet ennek a nagyon jó elfoglaltságnak. A „kék” nem más, mint az Országos Kéktúra rövidítése:

„Az Országos Kéktúra Magyarország északi tájain végighaladó, jelenleg az Írott-kőtől Hollóházáig tartó folyamatos, jelzett turistaút. Hossza több mint 1100 km. A Kéktúra nemcsak Magyarország, de Európa első hosszútávú turistaútja is. A Rockenbauer Pál Dél-Dunántúli Kéktúrával és az Alföldi Kéktúrával egy kört alkot, melyet Országos Kék Körnek is neveznek.” (forrás Wikipedia)

Ez a szó azonban többet jelent egyszerű túrázásnál - ha egyszer elkezded, már el is vesztél (jó esetben, csak a szó átvitt értelmében :)). Nem lehet abbahagyni, noha nincs semmilyen kényszerítés. Feltéve, ha azt nem számoljuk annak, hogy az ember folyamatosan újabb gyönyörű tájakat, embereket, szokásokat akar megismerni hazájáról. Az egészhez mindössze egy kis füzetre van szükség, amibe különféle pecséteket kell bezsákmányolni :). Mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy próbálja ki (és szokjon rá :D)!

Ezen a vasárnapi napon én a Nógrád és Katalinpuszta közötti részt terveztem bejárni. Szerencsére Magyarkút is e két település között fekszik, így találkozni is tudtunk Hildával. A logisztikai része kicsit bonyolultra sikeredett… Nógrádról vonatoztam Inkával Magyarkútra. Itt találkoztam pár percre Hildával, de sajnos nagyon lefoglalta őket egy feladat, amin négyen dolgoztak. Hamarosan elindultunk Inkával Katalinpuszta irányába. Kicsit kopasz volt még az erdő, de mindenhol nagyon szép hóvirágok nyíltak.

Pár óra túrázás után Inkával muszáj volt bedobnunk egy kis sört a száraz kekszek mellé :). A pihenő után nekiláttunk kisebb off-road szakaszokon megkeresni Rockenbauer Pál emlékhelyét. Ez azért sikeredett izgalmasra, mert erről a részről már rendes térképem sem volt. Hamarosan újra úton voltunk Nógrád felé, és persze Magyarkutat is újra útba ejtettük, ahol meglepetésemre Dóri és János is ott volt már. Természetesen ebben az irányban más útvonalat jártunk be, és így a nap második felében is gyönyörű tájakon haladtunk. Minezek ellenére nekem a nógrádi vár tetszett legjobban. Nem tudom miért, valahogy ez a vár egészen más, mint az eddigiek ahol korábban jártam. Nézzétek meg!

További képek itt.

"A hovatartozást sohasem a származás dönti el. A nemzetiség kérdését az dönti el: ki hová tartozónak érzi magát. Nem az anyanyelv. Nem is az, hogy hol ringatták bölcsődet, vagy hol domborulnak őseid sírjai. Az anyanyelv, a bölcső meg a sír nagy erő, de önmagában nem elég..., erre világosan megtanított a történelem." - Benedek István
 

2010. március 18-21-ig Roma Gadje Dialogue Through Service (RGDTS) szemináriumon vettem rész Magyarkúton, melynek keretében ellátogattunk Vácra. Itt találkoztam Karesszal és bejártuk a várost.

Többek között láttunk egy nagyon érdekes szobrot a Duna partján. Majd egy csapat fiatalt, akik valószínűleg énekórát tartottak ugyanott, úgy látszott nagyon élvezik. (Lehet, hogy az ilyenfajta énekórát én is élveztem volna... :) ) Templomokat látogattunk, idegenvezetőnk buzgón mesélt mindenről, sokat sétáltunk még, majd megtaláltam álmaim helyét. Vác központjában felfedezhető egy hely, ahol sokféle-fajta csokoládé és bor található. Vettünk csokis kávét és csokis-narancsos zaccot is, mennyei... :) Ha valaki ebben a városban jár, mindenképp látogasson el oda! Megéri! :)

„Bús düledékeiden, Husztnak romvára megállék;
     Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold.
Szél kele most, mint sír szele kél; s a csarnok elontott
     Oszlopi közt lebegő rémalak inte felém.
És mond: Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán?
     Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?
Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort;
     Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!” - Kölcsey Ferenc (Huszt)

Harmadik „szürti” utamon úgy döntöttünk, hogy Husztnak romvárát keressük fel négyen a lányokkal. Elsőnek a gáti cigánytábort ejtettük útba, az előre megbeszélt szép nagy fonott kosarak reményében. Amíg a lányok bent egyezkedtek én kint „őriztem” az autót. Természetesen nem volt semmi ok az aggodalomra, de azért én nem voltam teljesen nyugodt, és örültem, amikor végre újra útnak indultunk.

Következő célpont a román határ mellet fekvő Aklihegy volt, ahol az iskola nyári táborának szánt helyét néztük meg. Szürtétől a távolság mindössze 100 km körül lehetett, viszont ekkora távolságra itt jó néhány órát kell szánni. Kezdetben csodálkoztam is, hogy milyen jó utak fogadtak Ungvár felé, errefelé viszont a sebesség korlátozások helyett sokkal inkább a józanészre kell hagyatkozni, ha nem akarjuk nagyon gyorsan leamortizálni az autónkat. Legtöbb esetben viszont inkább csak arra lehetett optimalizálni, hogy minél kisebb kátyúkat találjunk telibe :). Nem csoda hát, ha arrafelé az út teljes „sávszélességét” kihasználják az emberek…

Utunk vége felé közeledve kissé olyan érzésem támadt, hogy már az Üveghegyen is túljutottunk, amikor elértük Nevetlenfalu (!) határát :D. Aklihegyen megnéztük a táborhelyet, és miután Péterfalván is tettünk egy hasonló kitérőt, elindultunk Huszt (Хуст) irányába. Elsőként a híres erődtemplomot kerestük fel. Nem tudtuk, hogy fel szabad-e menni, de mivel nem volt lezárva, ezért körülnéztünk a toronyban is, ahonnan be lehetett látni az egész várost. Leginkább abban reménykedtem, hogy a harangokat nem tervezik megkondítani amíg mi fent vagyunk, mert biztos leszédültünk volna :).

Az egykor stratégiai jelentőségű huszti várrom düledezve bár, de még 800 év után is ott magasodik a város fölött lévő Várhegyen. A toronyból is lehetett látni a várat, de sajnos már csak a kék-sárga lobogó lengedezik mellette...Próbáltunk utat keresni a várhoz, de turista térkép híján inkább úgy döntöttünk, hogy a jól bevált módszert választjuk… vagyis nekivágtunk nyílegyenesen a hegynek. Nem volt könnyű a városi cipőkben felkapaszkodni a havas erdőn keresztül a várhoz, de megérte az erőfeszítéseket. Fent nagyon szép kilátás fogadott minket, és a lemenő nap fényében az ősi vár romjai is nagy hatással voltak rám. Kis hógolyózás, és csúszkálás után megindultunk lefelé. Innen persze már könnyű volt megtalálni az utat. Az egyetlen problémát az jelentette, hogy az út még csak véletlenül sem arra vezetett amerre mi az autót hagytuk. Út közben egy hatalmas temetőbe futottunk, majd a hegy másik felén elértük a város határát. Nem volt egyszerű sötétben visszatalálni az autóhoz, de egy kis pihenő után újra erőre kaptunk, és már utaztunk is visszafelé.

További képek itt.

"Van, amikor megmentünk egy állatot, és nem is sejtjük, hogy ezzel önmagunkat mentettük meg." - Carol Bigley

Március első hétvégéén úgy alakult, hogy nem Szürtében és nem is Budapesten találkoztunk, hanem Nyíregyházán. Itt első utunk az állatkerthez vezetett. Mikor leparkoltunk, kicsit furcsa volt, hogy kevesen vannak, de aztán rájöttünk, hogy biztos a hideg miatt...

Belépve a kapun pingvinek sokasága és három édes fóka fogadott minket. Mind a két fajta állat hozta a formáját és produkcióztak, meg is hozták nekünk a jó hangulatot.

Találkozhattunk még többek között jegesmedvével, puputevével, lámával, zsiráffal, nagymacskákkal, madarakkal, majmokkal és elefántokkal.

Nagyon élvezetes volt az állatkertben tett séta, főleg azért, mert nem volt tömegnyomor és mindenre volt időnk. A Zöld Piramis nevű létesítmény még épül, amint elkészül oda is ellátogatunk! :) Lesz írás arról is!

Érdemes ellátogatni gyerekekkel is!

További képek itt.

„Nincs jó idő vagy rossz idő… csak jó turista vagy rossz turista” - Dr. Kálmán Attila

Az alábbi sorok a túra második napjáról is Remeron barátunk tollából származnak.

"Reggel, ébredés után beszűkült szemekkel (aggyal) néztem körül és hamar konstatáltam 1-gyel többen vagyunk a szobában, mint kéne. Aztán arra is rá jöttem, viszonylag gyorsan, hogy én vagyok az az 1. Csendben próbáltam kikászálódni Antsa és Bob mellől és célba vettem a saját szobámat. 1 kis fetrengés után rávettem magam, hogy megnézzem mi újság a társasággal. Páran már ébredeztek és e mellett észrevettem, hogy szakad az eső. Lassú reggeli készítések közben, ami egyébként már inkább ebéd volt, felmértem a helyzetet és próbáltam telefonos segítséget kérni a csapadék elállását illetően. Nem éppen megnyugtató válasz után, ami azt jelentette nemigen fog elállni az eső, közvélemény kutatást végeztem a társasággal és büszkén állapítottam meg, hogy mindenki túrázni akar az eső ellenére. A sofőrökkel az autókat a majdani célba szállítottuk és ott leparkolva az autókat, vezettem vissza a rajtig. 13 óra magasságában indultunk el azzal a tudattal Újhutáról, hogy biztosan sötétben fogjuk befejezni a túrát. Sebaj, gondoltam csak 18 km. 1 kis jókedvvel és pálinkával megoldjuk az egészet, futottam én már ennél sokkal többet is, biztosan bírni fogjuk.

A K négyzeten elindulva már az első földúton figyelmeztetett a talaj, bizony itt sár és latyak vár ránk ismét, annyi különbséggel, hogy még az eső is esik, ami által az úton patakként zúdult több helyen le a víz. Nemsokára a turistaúton találkoztunk Zsoltival, aki szemből jött és a mi szállásunk felé tartott. Nagy üdvözlések után indultunk tovább a már sártengerré vált utakon. Hol szökdelve, vagy beletörődve, a bokáig érő vizes sárba lépve nyomultunk és próbáltuk menteni a menthetőt, kevés sikerrel. Az úton több helyen fakitermelés és a nehéz járművek által kijárt úton egyre nehezebben jutottunk előre. Az egyik pihenőnél még 1 uaz típusú jármű elkötésén is gondolkodtam, de hát a létszámot tekintve nem biztos, hogy elfértünk volna rajta és természetesen összesározni sem akartam a kitűnő járművet a bakancsaink által, így az élvezetes caplatást választva haladtunk tovább. Makkoshotykára beérve ismét örömteli volt az aszfalt úton való közlekedés és nem sok keresgélés után betértünk a helyi krimóba ahol is a pecsételések elintézése és kaja valamint gyümölcspárlatok, gyógynövény folyadékok, maláta származékok bevitele után új erőre kapva (itt még azt hittem) repültünk ki a Meczner Kastély kertjén keresztül a falu mögötti szántóföldre. Az új erő rögtön elfogyott. Nem volt olyan hely ahol ne léptünk volna legalább bokáig érő sáros latyakba. Cuppogtunk, vánszorogtunk, ugráltunk, a szántóföldön keresztül vezető úton méterekre lemaradva egymástól már feladva azt a reményt, hogy lábunkat bármelyik kitűnő bakancs megvédje a nedvességtől. Itt említeném meg azt a nem elhanyagolható csekély :D veszteséget, ami két túratársunk elvesztését hozta. A két Imre valami oknál fogva (véralkoholszint=2,00mlg/l) lemaradt, és 5 perc után mi már eltűntként tartottuk nyílván őket, érthető önző okokból :D: az idő haladt mi meg nem nagyon. Na sebaj vannak még a túratárson elegen majd onnan pótoljuk a veszteséget :D. Nemsokára felértünk a Cirkálótanyához ahol két barátságos eb leugatta az agyunkat, jelezvén őrzött helyen vagyunk. Pecsételés és kutyasimogatás után eredtünk a már szürkülni kezdett utolsó km-ek nyomába. Nem sokáig rohanhattunk, ugyanis a Hercegkúti patak utunkat állta. Pár percig vártuk a kompot mivel a vízfelület bizarrnak tűnt. Aztán átkelőt keresvén a megáradt patakon próbáltam a félhomályban keskeny részt felfedezni. Találtam 1 viszonylag jó részt, amin keresztül 1 masszív kinézetű fatuskó ívelt keresztül. Az első lépés után rögtön II. Lajos királyunk jutott az eszembe, aki a megáradt Csele patakban lelte a legenda és a festmény szerint halálát, menekülvén a törökök elől. Én nem vagyok király és a törökök elől sem menekülök, mégis amikor derékig beleestem a patakba sötét képek cikáztak az agyamon (amúgy is sötétség van) Villám gyorsan emelkedtem ki a vízből most már biztosan tökig ázva és mentem vissza a többiek irányába. Érdekes mód a patak ahol a legszélesebb volt ott volt a legsekélyebb. Mivel a bakancsa mindenkinek már átázott (kivéve néma leventét :D) vagányan vihorászva és,vagy káromkodva rohantunk át egyesével a lábszár középig érő patakon.  Ezen nehézségen túl téve magunkat haladtunk a közeli célunk felé. Közben teljesen besötétedett és már az orrunkig vagy lámpa tulajdonosok fénycsóvájáig láttunk csak. Mivel még nem volt elegem a megpróbáltatásokból, úgy döntöttem lecsúszok egy árokba ugyan milyen lehet ott az élet. Nem volt másabb, mint a 8 méterrel felettem lévő ösvényen ahol a normális többiek haladtak. Kimásztam onnan is és igyekeztem nem több hülyeséget csinálni. A túra legvégét sikerült egyéb események nélkül megúszni és nem sokára az autóknál találtuk magunkat.  

Az utat kis szunyókálással töltöttem így elég gyorsan hazaértünk. Erős párlat bevitel és tisztálkodás után indultunk a szomszédos panzióba a megrendelt vacsinkat elfogyasztani. A hangulat kezdett erősen emelkedni és rövid csocsózás után áttessékeltem a csapatot a házunkba. Itt 1 kis vetélkedő vette kezdetét. a csapatok kialakítása után mindenki komolyra véve az általános iskolai anyagra épülő valamint a túratársak megismerését alkotó teszt megoldását. Ha jól emlékszem a 2-es csapat nyert, de ebben már nem vagyok biztos, mindenesetre a nyertesnek járó pezsgőt megittuk. Lassan tetőfokára ért a hangulat, és túratársunk "nyugodtságát" és hasát kihasználva freskót alkottak egy páran gyönyörű pocakjára. Bátran az éjszakába húzva későn 2 körül oszlott a társaság. Mindenki elfáradva és élményekkel telítve (pálinka) hajtotta nyugovóra fejecskéjét, nem gondolva bele, hogy holnap még 15 van hátra. "

(Beszámolóért és szervezésért külön köszönet Remeronnak!)

A két nap alatt nagyon jól éreztük magunkat, de sajnos a harmadik napon el kellett hagynunk a csapatot, hogy időben vissza tudjunk menni Szürtébe. Már várjuk a következő közös túrát! :)